– Tele vérrel és gyalázattal – mondta Benedek rettentő fanyar hangon, mert ugyanekkor egy nagy adag tormát vett be a szájába a főtt sonka mellé.
Döbbent csend következett. Viola arca mozdulatlan volt, mint egy szobor. A jó étvágyú társaságban ő volt eddig is az egyetlen, aki csak ímmel-ámmal piszkálta tányérján az ételt. Most a villa és kés megállt a kezében. Benedek kapitány, az örök ünneprontó, kisvártatva feléje fordult.
– Ugye, Viola, tudod, ki az a Lupovics Iván gróf… Hogyne, hiszen távolról rokonod is… Az, aki a Barta lányt elvette. Ha nem tudnád, a Bartáékkal is rokonságba keveredtél, mióta elmentél…
– Benedek bácsi! – kiáltott Anna valósággal goromba hangon. De a kapitány folytatta.
– Ismerted a kommunista Vargát, aki meghalt még talán tizenhatban. Meg a fiát is, a Jánost, aki
