– Jól van – susogta Gábor. Így nyertek egy éjszakát. Hogy ez a halasztás mire lesz jó, még nem tudták, mégis megnyugodtak egy cseppet.
A vacsorát a megnyújtott ebédlőasztalra tálalták fel. Az ebédlőt egy felfüggesztett körégő lámpa világította meg. De a nagy porcelán ernyő a fényt egv meghatározott körre szorította. Kívül esett ezen a körön az asztalfőn ülő anya, jobbján a pappal, s ugyanígy az asztalvégen a gyerekek is. Violának a fejét azonban, aki a középen ült, záporozta a sárga fény. Hasonlóképpen Mátéét, aki vele szemben ült, és nem kis elfogódottsággal nézte elvékonyult arcát, mely a gyötrelmekben nemhogy megkeményedett volna, hanem inkább ellágyult, megfinomodott, mint valami hosszas betegségben. A szeme pedig, a nagy, csodálkozó szeme, szinte szemérmetlenül kitakarózott a vékony
