Vulkán

Chapter 2

1.

A HEGY LAKÓI

A hegy, amelynek lakóiról ez a könyv szól, valamikor tűzhányó volt. Azt is mondják a tudósok, hogy néhány százezer vagy millió évvel öregebb az ország összefüggő hegyvonulatainál. Hogy rettenetesen vén, megkopott, megroskadt, az egészen szembetűnő. Tekintsük csak a tetején körbefutó réteges bazaltoszlopokat. Ráncosak, gyűröttek, komorak, mint egy nagyon vén ember homloka.

Az is tudvalevő róla, hogy az őskori tengerből emelték ki a föld mélyének varázsos erői. És ha a lábánál elnyúló, nagy tó felől tekintesz rá, valóban vízből felbukkant tengeri szörnynek vélheted… Persze csak borongós napokon, gyorsan futó felhőkkel a válla körül. Mert ha verőfény éri az oldalát, akkor a lankás részein elnyúló szőlők szép rendje megnyugtat, és a szőlők közt elszórt, fehér házak tündöklése becsap…

Ki ismeri a föld mélyében rejtőző, fel nem mért erők szándékait? Ez a vulkán egyszer újra kitörhet. Ki gondol erre manapság? Senki. Egy azonban bizonyos: e hegy ősi lakóinak az élete minden más halandó életénél jobban tanúskodik róla, hogy hitvány és ingatag réteggel borított tűzgolyón taposunk. Pedig abban az időben, melyben a következő események itt lejátszódtak, mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, hogy talpunk alatt a poklok tüze ég.

1945 Mikulás-estéjén az óriás sziklaoszlopok tövébe épült turistaházban, egy ernyős petróleumlámpa fényénél, némán ültek egymással szemben Fü Gábor és felesége, az évek óta jóformán teljesen elhagyott turistaház kezelői. Ágnes, az asszony már a hetedik telet töltötte ebben a házban, de hogy Fü Gábor, az egykori könyvtáros idekerült, az az utolsó háborús év értelmetlen fintora volt. Számára a közelgő tél tele volt titkokkal.

Az ablak alatt megzörrent valami. Mind a ketten ijedten felfigyeltek, mert az elmúlt évek rémei az idegekben s a magános erdei ház körül, a bokrokban még ott bujkáltak. Gábor felkapta a súlyos fényképezőgép-állványt, mely bőrtokba húzva olyan volt, mint egy gumibot. Elhatározta ugyanis még a nyáron, hogy nem tart fegyvert a háznál, mert abból semmi jó nem származik. Ezzel a bőrhuzatos szerszámmal, ha fejbe is vág valakit, az nem hal meg, csak elszédül, és az orrára bukik. Fegyverével az ajtóhoz állt. Ott állt mozdulatlan vagy két percig, akkor ugatás hallatszott, de olyan volt ez, mintha a pokol kutyái ugattak volna, mintha a hegy gyomrából hallatszott volna az ugatás.

Ágnes hangosan felnevetett.

– A róka ugat! Talán mérgében, hogy nem talál baromfit a ház körül. Vagy panaszkodik a korai hó miatt.

Gábor visszaült helyére. Az asszony előtt kötés volt, a férfi előtt kitárt könyv, de mindketten előrekönyökölve egymás arcába néztek. Az elmúlt nyáron alig volt egy-két vendég a házban, s az ősz beállta óta állandóan egyedül voltak. Újság nem járt hozzájuk, rádiójuk nem volt, a világ hírei rettenetesen eltorzulva, elnyomorodva, félelmes állapotban jutottak el hozzájuk. Ezeknél jobb volt az üvöltő szelet hallgatni, jobb a róka vészes ugatását.

Mióta az esték megnyúltak, órák hosszat nézték így a lámpa sápadt fényénél egymás arcát. December ötödikén, mint sok minden ezen a télen, ez a játék is félelmessé vált. A mozdulatlanságban elfáradt szemek többet láttak, mint amit szemnek látni szabad, és másképpen láttak, és így történt, hogy megijedtek egymás arcától.

Most mind a ketten úgy érezték, menekülniük kellene ebből a szobából. Menekülni, de hova? Ki a havas erdőbe?

Ágnes felállt, a homlokához nyúlt, s amit mondott, úgy mondta, mintha valami veszedelmessé vált helyzetből kiutat talált volna.

– Tudod, mit? Öltözz fel Mikulásnak.

– Mikulásnak?

– Igen, ma Mikulás-este van. Elmegyünk, valakit meglepünk. Valahol a hegyben, ahol gyerekek vannak, majd örülnek. Viszünk süteményt meg aszalt szilvát. Akasztott szőlőnk is van még, diónk is.

Mivel más kiút nem volt abból a kátyúból, melybe jutottak, Fü Gábor valóban felöltözött Szent Miklósnak.

Először egy hálóinget adott rá Ágnes, olyan hosszút, hogy a csizmája szárát majdnem bokáig takarta. A ruhája fölé vette ezt a hálóinget, hogy ne fázzék, s ezáltal széles lett, tekintélyes az alakja. Derekát átkötötte egy vastag, fényes selyemszálakból font ejtőernyőkötéllel. Ezt a kötelet a rommá lőtt Budáról hozták, mert a sors különös kegyetlenségéből ott töltötték az ostrom idejét, s nekik is jutott azokról a vérvörös ernyőkről, melyekkel ágyúgolyókat küldtek a németek a körülzárt városba, s melyektől olyan volt ostrom után a meggyalázott táj, mintha megannyi sebből vérzett volna.

A nyakába karácsonyfára való, aranyszínű láncot akasztottak. Egy ötkilós tasakra ezüstpapírból széles keresztet ragasztottak. Ez lett a szent püspök süvege. A szakálla annak a birkának a gyapjújából készült, melyet szüretre vágtak le.

A jelmez olyan jól sikerült, hogy maguk is mindketten elcsodálkoztak rajta. Nem volt benne sem ijesztő, sem nevetnivaló, inkább tiszteletet és áhítatot kelthetett abban, aki látta.

Bundát vett magára Ágnes is, és talán először, mióta az ostrom után visszaérkeztek, magára hagyták a házat sötét este.

Nagy hó volt ebben az évben már Mikuláskor, a fenyőfák ágai ropogtak a súlya alatt. Gábor esetlenül lépkedett hatalmas csizmáiban. Könnyű félcipőhöz és parketthoz szokott a lába, legfeljebb a nyurga létra fokaihoz a könyvespolcok között. Mert Gábor könyvtáros volt az ostrom előtt egy híres pesti gyűjteményben. De az a gyűjtemény elhamvadt, utolsó darabjáig. Annak a szörnyű esztendőnek ilyen ostoba tréfái voltak, hogy Fü Gábor, a könyvtáros, idekerült férjnek és favágónak ebbe az eldugott, erdei házba.

A fogyó hold keskeny kiflije lenyugodott, még a nappal együtt. A hó azért világított volna valamit, ha nem szállt volna le rájuk éppen egy alacsony járású, vastag felhő. Amint mentek a sziklák alatt, a keskeny erdei úton, alig láttak mást, csak vastag szürkeséget. A hó is olyan volt, mintha hamuval hintették volna be.

– Patkós Ilonához megyünk először – mondta Ágnes. – Nemrég hozták Oroszországból holt hírét az urának. Két árva kislánnyal maradt itt egymaga, az erdő szélén.

– Maga a jó Isten sem küldhetne jobb helyre bennünket.

Egy darabig vízszintesen vezetett az útjuk, mert Patkós Ilona nem sokkal alacsonyabban lakott, mint ők, csak délkeletebbre, arra, amerre a tó nyújtózott a hegy lábánál.

Tudták, hogy a köd csak itt hömpölyög át a hegy koronáján. Amint kilépnek az erdőből, kilépnek majd a ködből is. Ennek a ködfelhőnek ismert a járása, s a határa nem mosódik el.

Lefordultak azon az ösvényen, mely Patkós Ilona házához vitt, s valóban, a köd csak az erdő alá bújt ház hátsó faláig ért. Gábor itt egy hatalmas kövön megállt, széttárta karjait.

– Most alászállok a fellegekből! – mondta. A fehér ing lobogott rajta, amint leugrott erről a kőről a puha hóba, és térdre bukott.

Alig múlhatott még hét óra, de lámpa már nem égett abban a kis nádtetős házban. Egy darabig tanakodtak, hogy megzavarják-e az álmukat. Végül is Ágnes ottmaradt a ház sarkánál, Gábor pedig az ajtóhoz ment, és a kilincsre tette kezét. Bent már a kilincs érintésére megreccsent az ágy, és hallatszottak a mezítlábas asszony léptei.

– Rögtön világot gyújtok – hangzott a vékony, fáradt hang. S abban a pillanatban fel is lobbant bent egy szál gyufa, majd hallatszott a lámpa zörgése, s a fény fehérebbé változott.

Az asszony azt sem kérdezte, ki az, csak megnyitotta a nyikorgó, üveges ajtót, s mikor a belépőt meglátta, ijedten hátrált, a kezét összecsapta.

– Szentséges Isten!

A Mikulás olyan öreges és olyan végtelenül jóságos hangon szólalt meg, hogy az asszonynak a könnye csordult ki a hallatára.

– Meglátogatlak, leányom, lássam, hogy élsz itt árvaságodban?

– Éva, te, Éva! Kelj fel, kincsem! Ládd-e, itt a Mikulás bácsi.

A hatalmas dunna alól, honnan az asszony is előkerült, felemelte aranyszőke fejét egy négyéves kislány. Nyöszörögve, siránkozva ébredt rövid álmából, de mikor meglátta a Mikulást, egyszeriben elállt a lélegzete. Majd gépiesen, mintha valami titokzatos hang parancsára cselekedett volna, félrehajtotta a dunnát, a durva szövésű lepedőn feltérdelt fehér ingecskéjében, összeszorította két kis tenyerét, és fennhangon, mintha leckét mondana, imádkozni kezdett:

„Üdvözjégy Májija,

Majasztaj tejjesz!”

Az anyjától az elmúlt napokban többször megkérdezte, mit kell csinálni, ha jön a Mikulás.

– Nem jön, lányom, mihozzánk nem jön, szegény emberek vagyunk mi – szokta mondani neki az asszony.

– De ha mégis jönne?

És Ilona akkor megtanította az Üdvözlégy egy mondatára. De ki hitte volna, hogy ez a gyermek, felriadván álmából, letérdel, és szaporán mondja a nehéz imádságot?

– Szentséges Isten – mondta még egyszer az asszony, és a homlokához kapott.

Gábor is meglepődött ettől a különös jelenségtől, a hangja lágy lett, szinte félénk.

– Látom, kislányom, szépen tudsz imádkozni. Most elteszem a virgácsot, nem bántalak. Azt hallottam, rossz vagy, de amiért ilyen szépen imádkozol, nem bántalak. Nesze… itt van ez a tasak, ezt neked hoztam.

Egészen más, ünnepélyesebb szavakat tartogatott a gyermek számára, de csak ezek értek az ajkára.

– Hát ez a másik? – A kétéves Anikóra mutatott, aki egy kopott bölcsőben feküdt, a konyha közepén.

– Az is jó gyerek! – kiáltott Éva. – Megtanítom az imádságra is, csak ne bántsa.

Anikó lerúgta magáról a takarót, hason feküdt, kurta kis inge is felcsúszott a háta közepéig. A Mikulás odatette a másik tasakot a kisebbik lány mellé, a bölcsőbe. Az asszony mozdult, hogy keltse fel azt is. De csak egyet tudott előre lépni, aztán két lépést hátrafelé tett, s megtámaszkodott az ajtófélfában. Kezével a homlokát simogatta. Gábor ijedten nézett rá. „Miért nem jön be Ágnes? Olyan furcsa itt minden!” Valósággal félelem fogta el. A szerepéből azért nem tudott kiesni.

– Mi van veled, lányom? Beteg vagy talán?

– Nem tudom, mi van velem. A fejem. Három napja egyfolytában fáj, majd szétrobban a fejem…

– Bizonyosan a rossz hír miatt, amit Oroszországból hoztak… Talán nem is igaz, majd az Isten megsegíti… – Ezt már a saját hangján mondta, de különösképpen az arca nem változott.

– Nem, nem, persze hogy nem igaz. Aki a hírt hozta, nem is biztos benne, hogy meghalt, csak azt látta, hogy kitették a vonatból egy állomáson, s a karját széttárva, ottmaradt a havon. Emberek állták körül. A vonat aztán ment tovább. Istenem, mit tudhatja azt az ember, hogy valóban halott volt-e?

– Isten legyen veletek, gyermekeim! – szólt Gábor, ismét a Mikulás hangján, de méltóság és nyugalom már hiányzott ebből a hangból.

Ekkor olyasmi történt, amire aztán Gábor egyáltalán nem számított, s ami olyan zavarba hozta, hogy szóhoz nem jutott többet.

Az asszony letérdelt előtte, és megcsókolta a kezét.

– Isten áldja meg a jóságáért magát!

Az álpüspök elkapta a kezét, s mint akit üldöznek, úgy rohant ki a konyhából.

– Ágnes! – súgta, mikor betette maga után az ajtót. – Ágnes, hol vagy, mért nem jöttél be?… Ilyen bolondságot!

– Mi történt veled?

– Olyan furcsa volt az egész! – mondta bosszúsan Gábor, és hatalmasakat lépett a térdig érő hóban. Az asszony alig bírta követni.

Amint a Mikulás kiment az ajtón, Éva elővett egy süteményt a tasakból, s a szájába tette, de alig olvadt el a nyelvén, visszadűlt a nagy, csíkos párnára, és elnyomta az álom. Ilona betakarta a gyermekeit, de nem oltotta el a lámpát, és maga nem feküdt le. Odaült a kihűlt tűzhely mellé, egy székre. Hatalmas kendő volt rajta, mely majdnem földig betakarta testét, csak sovány, fehér bokája látszott ki, lábujjait egy szakadozott bőrpapucsba bújtatta.

De nem fázott a kihűlt tűzhely mellett sem. Ellenkezőleg, a testén végig-végig hullámzó forróság kínozta, mely onnan indult el a tarkójától, ahol a fájdalma olyan rettenetes volt. Fájt a feje a homlokától, a szeme golyójától kezdve, de ott, hátul mintha a karmaival markolt volna bele valami kegyetlen állat. Legalább három órát ült itt, és nem gondolt vele, hogy hiába fogy a drága petróleum, amelyet vöröshagymáért vett egy pesti asszonytól. Feje néha előrehajlott, de nem az álomtól, hanem az irtózatos fájdalom súlya alatt. Kendőjét néha széttárta, hogy az ajtó résein beáramló hideg a térdét érje, mert égett a teste, csak úgy pihegett a melegségtől.

Egyszer csak úgy érezte, olyan kevés és forró a levegő a konyhában, hogy tüstént meg kell fulladnia. Felállt, és úgy ahogy volt, egy szál ingben, hosszú kendőjében kiment a havas éjszakába. Egy csepp hideget nem érzett odakinn. Lassan, tétován lépdelt ott, ahol délután elhányta a havat. Kiment arra a meredek kocsiútra, mely tompa kanyarokkal az erdő sarkától le a tó partjáig vezetett. Ott fordult ez az út, Ilona lakása közelében, s ahol fordult, ott volt legerősebb a szelek marása, egy hatalmas követ ott, az út mentén megkopasztott a szél egészen a hótól, pedig alig-alig fújt ezekben a napokban. Ilona leült arra a kőre. Amint a hűvös levegő járta az arcát, egy időre szűnt valamelyest a fájdalma, és a belső tűz sem égette annyira, tudott a mindennap közönséges gondjaival törődni. Odahallatszott a malac sírása, éhes volt a nyomorult pára, nem volt már a gazdájának egy szem kukoricája. Kukoricát csak borért adtak volna, de nincs annak ilyenkor már bora, aki más szőlőjében dolgozik. Nincs annak, aki gyenge kezeivel egymaga keresi két csöpp gyermekének a kenyeret… Hej, ez az út, ez a kanyargós út! Ha ennek az útnak a túlsó felén lakna, akkor talán nem volna most ilyen nyomorult, mert akkor nem a törkei, hanem a karaji határban lakna. A karaji oldalon, a tó felé ereszkedő oldalon, hol a napsugár kétszeresen árasztotta el a szőlőket, egyszer az égről, egyszer meg a víz tükréről, ott sok úri birtok volt. A karaji hegy lakói mind kaptak szőlőt a tavasszal, de ezen a szerencsétlen törkei oldalon mind csak nyomorultak laktak azelőtt úgy, mint most.

Ezt ilyen okosan végiggondolta, de ez a próbatétel sok volt az agyának. A következő pillanatban tüzes golyók indultak el a szeme gyökerétől, futottak hátra a tarkója alá, s ott keveregtek, mint a forgószél. Kétségbeesetten felsikoltott, felugrott a kőről, de úgy, hogy a kendője ott maradt, ahol ült. Elindult futva, de úgy, hogy a papucsa ott maradt a hóban. Mezítláb, egy szál ingben, lobogó hajjal futott át az úton, el a hegy déli oldalára. Futott szőlőkön, bástyákon, árkon-bokron át. Futott elnyújtott lépésekkel lefelé arra, ahol a tó jeges tükrén látszottak a csillagok.

Lenn, a tóparti villákban, orosz katonák laktak. Az egyik villa erkélyén világos volt, harmonikaszó és orosz nóta hallatszott onnan. Ez előtt a villa előtt hallgatózott, és onnan indult el fel a hegynek Rebe Gizi. Rebe Gizinek hatalmasan ki volt ondolálva a haja, hogy egy valóságos licérbokrot hordott a fején. Szép szeme volt és fehér bőre, de csúnyán foghíjas volt. A fogai nem úgy töredeztek le, mint az fiatal korban is elő szokott fordulni, hanem kihullottak, mint az öregeké, ezáltal a felső ajka beesett. Két szemfoga, mint két agyar kivillant, ha nevetett, de ha becsukta a száját, nem volt csúnya, csak az, hogy beesett az ajka, valami beteges külsőt kölcsönzött neki. Rebe Gizinek a vézna termetéhez képest óriási volt a melle. Ez nem bántotta őt, sőt, egy lila pulóverrel még jobban kihangsúlyozta… Télikabátja még nem volt, a pulóver alól kurta, zöld szoknya lógott, mely nem ért egészen a térdéig, és térden alul ért csak a testszínű harisnyája, mert a fejét már kétszer levágta, amint elrongyolódott a cipőben. Futott fel a hegyre, mert fázott, de vidáman futott, mert télikabátot is ígértek neki odalenn, meg hosszú harisnyát is.

De annak a széles, köves útnak a kanyarulatánál, melyet autóik számára építettek ide a déli oldalra az urak, míg övéké volt a hegy, megállt. Megállt, és a rémülettől földbe gyökerezett a lába, amint meglátta a lobogó hajú, mezítlábas asszonyt, aki futott vele szemben. Vagy tizenöt lépésre tőle megállt. Rebe Gizi akkor látta, hogy egy szál ingben van, hogy eszelősen a fejéhez kap, és ujjaival dobálja haját az égnek, mintha azt akarná, hogy elröpüljön egy szálig a fejéről. Világítottak a csillagok, fénylett a hó annyira, hogy Gizi megismerte a szerencsétlen asszonyt, de nem mert közelíteni hozzá. Nem, sőt futásnak eredt. Térdig érő hóban futott a szőlőtőkék között, a legrövidebb úton, egy háromkéményes ház felé.

Azelőtt urak laktak ebben a házban, de az ősszel beköltözött Pődör János, akinek a viskóját fenn, az erdő alatt szétdobta a bomba. Szép, fiatal, jótermő szőlőt kapott itt a ház körül, és belefeküdt feleségével együtt az egykori urak rézágyába… Az éjszaka igen hosszú volt, s a petróleum veszett drága, Pődörék már egy hosszú nótát aludtak, s most nézték a szürke mennyezetet, hanyatt fekve egymás mellett.

„Ha megerősödik a jég, átmegyek fakutyával a túlsó partra, átviszek egy hordó bort, és hozok érte kukoricát… Hozok két fordulóval, mert meg kell csináltatni végre a kemencét, nem járhatunk minduntalan a szomszédba sütni. Kukoricáért biztos megcsinálja a kőműves.” Így gondolkodott Pődör János, és jól gondolkodott, mert a feleségének is éppen azon járt az esze, hogy jó lenne még legalább egy hónapig hizlalni azt a disznót, s a récéket is meg kellene tömni, de nincs kukorica… Aztán egyszerre mind a ketten arra gondoltak, hogy ha nem történik semmi, semmi, amitől mindig fél az ember, hanem megmaradhatnak ebben a házban, és megmaradhat ez a másfél hold szőlő, akkor, akkor, Uram Jézus…

– Szentséges Szűz Máriám! Ki az?

Az ablakot éktelenül verték.

– János bátyám! János bátyám! Jöjjenek hamar, az Ilona megbolondult.

– Milyen Ilona? – kiáltott a felriasztott ember, aki már ott állt alsóruhában az ablaknál.

– Hát a Patkós Ilona! A Laci felesége!

Pődör János édes bátyja volt annak a Lacinak, akit künn Oroszországban kiterítettek a vonat mellé, a hóra.

– Hát aztán mit tegyek én?

– De hiszen itt áll meztelen, a szőlő végében!

Pődörék hirtelen valami ruhát kaptak magukra, és fellármázták a szomszédokat is, mert két család kapott lakást abban a házban. Nagy is lett volna egy szegény embernek.

Öten szaladtak a mély, puha hóban arrafelé, ahol valóban ott állt még most is Ilona, tipródott egyhelyben, haját lobogtatta. Meztelen lába alatt már elvizenyősödött a hó. Nem rémült meg azoktól, akik jöttek, de nem is örült nekik. Tipródott tovább, s még annyi, hogy akkor jajveszékelni is kezdett. Hagyta magát megfogni, hagyta felemelni is, hogy a lába ne érjen a hóba, s most már a haját sem borzolta, csak jajveszékelt, mintha csak azt várta volna, hogy legyen, aki hallja panaszos hangját…

– Eredj, Gizi, szólj az öccsének, hogy jöjjön érte. Eredj csak, te nem vagy gyáva, mersz botorkálni éjszaka is a hegyben. – Ezt mondták Rebe Gizinek, akinek igaz, hogy sok bűne volt, de jószívű lány volt, talán a legjobb szívű az egész hegyen. Nem habozott egy pillanatig sem…

– Jaj, csak valami gúnyát hozzanak rá – kiáltott –, anélkül megfagy, míg hazaérnek vele. – S már futott ismét a hegynek, nem törődve a meztelen térdével, nem törődve az éjszakával, nem törődve azzal, hogy ott kell hagynia a szenzáció színterét. Futni nem bírt soká, mert a hó mély volt, rövidíteni akarta az utat, s átvágott a szőlőkön, de ezzel csak nehezebb lett a dolga. Mert az utak valamelyest ki voltak tiporva. De amerre járt, szűz volt a nehéz hó. Messze kellett mennie, mert Ilona messze elszaladt a házától, és még annál is arrább, nyugat felé lakott az anyja az öccsével meg a húgával. Gizi azonban nem volt rest, ment, és mintha azzal is jót tenne, sorra fellármázta a házakat. Elsőnek Fazekasék pitvarába futott be.

Ebben a házban sem aludt mindenki. A szobában két egymás mellett álló ágyban két asszony szoptatta csecsemőjét. A két ágy között egy széken olajmécses égett el-elhunyó, majd újra fellobbanó fénnyel. Az asszonyok melle fénylett, az arcuk sápadt volt, hatalmasra nőtt árnyékuk lebegett a falon kétoldalt, ha a mécs felé hajoltak néha, a koponyájuk majdnem összeért a plafonon.

A két asszony s a két csecsemő volt ébren, s körülöttük nyolcan aludtak a szobában. Két nagy lány a tűzhely mellett egy díványon, s hat apróbb gyerek két földre rakott szalmazsákon. Künn, a konyhában, egy kopott, barna vaságyban, ruhástól, csizmástól, szétterpesztett lábakkal, takaratlanul feküdt ennek a családnak a feje és ura: Fazekas Sándor. Hatalmasan hortyogott, lehelete pálinkaszagtól volt nehéz, az ágy lábánál büdösödött éktelen pipája. Ez az ember lényével jobban betöltötte egymaga a tágas konyhát, mint a tizenkét ember a szobát, hol a felesége és a lánya egyszerre szoptatták porontyaikat.

A két asszony egyszerre szakította le kebléről a gyermekét, mikor Rebe Gizi megzörgette az ajtót.

– Keljenek fel, jöjjenek hamar segíteni. A Pődör Laci felesége alighanem megbolondult, erre viszik majd meztelenen!

Mire az embert ki tudták cibálni az álom és a pálinka hatalmából, Rebe Gizi elment, de amint kinyitották az ajtót, már hallották a zajongásukat azoknak, akik hozták a szerencsétlen asszonyt.

A legközelebbi ház feljebb, vagy százötven lépésre, egy hajlatban húzódott meg. Ez már a szegény törkei hegyközségbe esett. Alacsony volt, fél felével a hegy oldalába bújt. Egyetlen jókora helyiségből állt csak, mely konyha és szoba volt egyben, s ennek a hátából nyílt a hegy gyomrába vájt pince. Erről a szobáról mindenki tudta, hogy tiszta mindig, mint a patyolat, s benne minden a helyén van hajszálpontossággal. Pedig mennyi minden volt ebben a helyiségben, mely nemcsak konyha és szoba, hanem műhelye is volt Kőfúró Ferencnek, az ezermesternek. Két ágy állott hosszában az egyik fal mellett, s az ablak alatt a bevetődő éjjeli, gyenge, kékes fény valamelyest megvilágította egy karcsú gyalupad körvonalait, melyen egy készülő citera teste nyújtózott el. De a falak sötétek voltak a sokféle szerszámtól s az edényektől, melyekkel teleaggatták. Az egyik ágyban a fiatalasszony feküdt ötéves fiával, a másikban Kőfúró, aki nem szerette a bort, és nem szerette a káromkodást, csak a finom szerszámokat, a füveket, a virágokat szerette. Ócska könyveket hordott a hóna alatt, s az arca a Krisztuséhoz hasonlított. És nemcsak az arca hasonlított hozzá, hanem gyógyított is füvek nedvével, és csodákat művelt ördöngös gépeivel, melyekkel tele volt a szoba, a pince, a padlás.

Kőfúró Ferencnek olyan volt az álma is, mint a szobája, fortélyos dolgokkal, megfejtendő titkokkal s az egyedülvalóság méla bánatával tele. Az ő ablakukat nem merte Rebe Gizi olyan gorombán megverni. És Kőfúró megszokta, hogy éjszaka zörgetnek az ablakán, zörgetnek, akiken segíteni kell. Patkós Ilona megzavarodott? Mi volna csodálkozni való azon is, ha megzavarodna az egész nyomorult hegy, vagy megzavarodna az egész világ a szörnyűségek súlya alatt? Ha a föld leszakadna a rengeteg bűn alatt a szent pályájáról, s esztelen bolyongana az űrben! Igen, ha akkor kérdezték volna meg Kőfúró Ferencet, mielőtt ezt a rettenetes tragédiát zúdították a világra, akkor segíthetett volna. Ha elébe vezették volna a királyokat, császárokat, államelnököket, hadvezéreket, amint azt a római pápához írt levelében már 1938-ban követelte, akkor most nem lenne semmi baj, mert ojtó késével keresztet vágott volna a hasukra, és a sebbe csepegtette volna a békenedvet. Ez lett volna az egyetlen megoldás. De nem vezették elébe őket. A zöldessárga folyadék ott áll egy hosszú nyakú üvegben, a pince mélyén, mert sötét és hűvös helyen kell tartani, a szörnyűségek pedig megtörténtek, ahogy Kőfúró Ferenc megmondta előre. Most aztán szaladnak hozzá éjszakának idején, hogy segítsen. Mit ér az, ha meggyógyul is Patkós Ilona, a világ sebe azzal nem hegedt be.

Két üvegcsét tett zsebre. Hóna alá vette az autógumiból készült jegelő tömlőjét, és elindult. Az ajtó magától záródott be, hangtalan utána, mert ilyen ajtó volt az ezermester házán.

„Tudtam én, biztosan tudtam, hogy a római pápa nem küldi hozzám a nagyfejűeket, mert nincsen is hatalma hozzá. Tudtam, hisz nem vagyok én bolond ember, de a levelet azért megírtam, a mestergerendán van a másolata. Az utókor látja majd, hogy én mostam kezeimet! A bűn már nem az enyém!”

A következő házban, mely alig volt egy kőhajításnyira Kőfúróéktól, még égett a lámpa.

Bent egy asszony magasra felpárnázott ágyban feküdt. Kezét a takaró felett imádságosan összetette. Bágyadt tekintettel nézett az urára, aki dohányt vágott az asztalnál, nagy halom vágott dohány volt már előtte, de jelét sem mutatta, hogy abba akarná hagyni. Húzott az előtte álló vörösboros korsóból, megköszörülte kését, s új csomó levelet tekert össze.

Szelíden, szinte remegő hangon szólt a beteg asszony:

– Csak legalább ne éjszaka csinálnád. Nem elég volt, hogy a sonkát odaadtad érte, most még az a drága petró is… Dohányért egy egész sonkát, te szentséges Isten, mikor alig van betevő falatunk! A másik hátsó sonkát gálicért kell adnunk, s marad a két első. Vince, Vince! Hogyan gondolkodol?

– Ide figyelj, Etel! Hány éve fekszel abban az ágyban?

– Vízkeresztkor lesz kilenc éve, ha bántani akarsz érte, akkor is ennyi, Isten és ember előtt.

– Nahát, nem kerestem meg azóta a kenyeredet, a tiedét is meg a gyermekét is?

– Megkerested.

– Nem hívtam orvost hozzád addig, amíg remény volt rá, hogy talpra állsz?

– Mire jó, hogy fölhányod?

– Csak azért, hogy ne sajnáld tőlem azt a nyomorult sonkát. Mert amíg élek, és dolgozni tudok, a dohányomnak meg a boromnak meg kell lenni. Ha nem lesz meg, akkor nem lesz, aki dolgozzék érted. Megértetted, Etel?

– Megértettem, és kérném is az Istent, hogy szabadítson meg benneteket tőlem, de tudom, ha nyomorékul fekszem is, az eszemre még szükségetek van.

– Az Isten büntesse meg azt is, aki a halálodat kívánja… De azt elismerheted, hogy a bor meg a dohány kell nekem, mert mi van egyebem? Nincs semmi! Semmi azon kívül! Ezt is megértheted, ha füled van.

Halkan kopogtak az ajtón, és belépett Rebe Gizi.

– Jó estét kívánok!

A beteg asszony arca, ha lehetett, még jobban elsápadt.

„Az ördög hozta ide ezt a ringyót, tán ez is az uram után van már, ó, én nyomorult.”

– Látom, hogy világos van, aztán mondom, csak beszólok, mi történt a hegyben…

– No?

– Patkós Ilonát valami érte. Mezítláb, egy ingben fogták el az urasági szőlőknél.

– Tán megzavarodott szegény feje?

– Alighanem valami olyasmi. Jó lenne, sógorom, ha kijönne, és segítene azoknak, akik hozzák. Erre jönnek, Kőfúróék felől.

„Ilyent kieszel, hogy elcsalhassa éjnek idején, ó, hogy a mennyezet rá nem szakad a hazug cemendére!”

– Csak nem mész el, Vince?

– Hát hiszen ha úgy van, akkor segíteni kell. Vette kalapját az ember, és ment a leány után, az ajtót rosszul tették be, egy ujjnyi rés maradt, áradt be a hideg levegő, s a tehetetlen asszony az ágyhoz volt szegezve. A fia aludt mélyen.

A kínszenvedést, amit kiállt a nyomorult asszony, leírni nem lehet. Vajon kibírta volna-e, ha meg nem hallja öt perc múlva az emberek éktelen zajongását, akik ott vitték el Patkós Ilonát az ablaka alatt?

Patkósék házának két oldalát támasztotta a hegy. Annyira a földbe bújt, hogy aki felülről, az erdő felől jött, meg sem láthatta. Fél tető fedte csak, de volt benne külön konyha és szoba. A konyhából tágas pince nyílt.

Az özvegyasszony, a fia és a lánya mélyen aludtak, mikor Gizi megzörgette az ablakot. Az asszony, míg a bor tartott a pincében, mindig mélyen aludt, a lány fiatal volt és egészséges, mély és egészséges volt az álma. A fiú lélegzése inkább hasonlított a hörgéshez, az álma inkább kábultság volt. Néhány héttel előbb érkezett meg a fogságból, a betegeket akkor már kezdték egyenként hazaküldeni.

A két nő tehetetlen téblábolt ide-oda a házban, mikor a szörnyű hírt meghallották, nem találták meg a gyufát sem, hogy világot gyújtsanak. De Jóska felöltözött sötétben is, lábát belebújtatta abba a hatalmas, nehéz, fatalpú papucsba, melyet Oroszország hideg belsejéből hozott magával. Máig sem tudott másikat szerezni. A gyújtó csak akkor villant fel Mariska kezében, mikor már kilépett az ajtón.

– Eredj, fiam, Mariskám, te meg csak siess a kicsinyekhez. Ha felébredtek, megveszi őket a félelem.

Rebe Gizi meg a fiatalember alig hagyták el a házat, már hallották a zajos tömeg közeledtét, ott találkoztak, annak a lépcsőnek az alján, mely a turistaháztól levezetett a legfelső kocsiútra.

Ezek az emberek, akik mázsás terheket bírtak a vállukon, legalább négyen fogták a nyöszörgő, remegő asszonyt. Elfektetve hozták.

Nem volt már meztelen, egy férfikabátba bugyolálták, s két hatalmas csizma volt a lábán, úgy tetszett, a csizmák nehezebbek voltak, mint maga az asszony.

Jóska már hozzá sem fért a beteghez, a csapat végére szegődött, Kőfúró Ferenc mellé. Utánuk már csak Rebe Gizi következett.

Mire megérkeztek Patkósék házába, a szerencsétlen asszonnyal már nem volt sok baj, nem őrjöngött, nem dobálta magát a kezükben. Jajveszékelni sem volt ereje, csak nyögött. Békésen feküdt az ágyban, csak a haja volt rettenetesen összekuszálva, s az arca eltorzult valamelyest a fájdalomtól. De azt nem sokáig látták, mert kivitték a lámpát a konyhába. A beteg mellett csak Kőfúró Ferenc maradt az imádságával. Nem szerette a bort és a hangos beszédet, csak a füveket, a fákat, a finom szerszámokat, és az imádságot szerette.

Ha bárhol másutt történik ilyen katasztrófa, nem jut eszébe senkinek, hogy erre áldomást kell inni. De akik Patkós Ilonát hozták, és azok is, akik nem hozták, mind természetesnek vették, hogy útjuk végén inni kell. Az első álmából felkelt, a téli éjszakába kiriasztott embernek inni kell, ez olyan könyörtelen törvény, amely alól kivétel csak akkor van, ha bor nincs. De ha nem lett volna is Patkósnénak bora, hanem csak a negyedik szomszédnak, akkor is borért kellett volna futnia. Mert ez a törvény itt, a hegyen könyörtelenebb minden törvénynél.

Ágnes és férje, miután elhagyták Patkós Ilona udvarát, szótlanul mentek a satuúton a lépcső aljáig. Itt megálltak néhány pillanatra.

Rövid tanakodás után elhatározták, hogy lemennek a hegy derekáig, s legalább Ágnes anyjának megmutatják a sikerült Mikulás-kosztümöt. A hegy nyugati lejtőjén indultak el. A köd elvonult a tetőről is, mint óriások léptek ki belőle a hatalmas, fekete bazaltoszlopok. Felettük kigyúltak a csillagok.

Meredek útjuk egy fiatal akácoson vezetett át. Gyenge húsz lépés széles lehetett ez a kis sűrű, s tán hetven lépés hosszú, a telekkönyv szerint mégis öt testvér birtokolta. Egy ilyen ötödrész fele Ágnes nevén volt, de míg az anyja élt, azt illette a haszonélvezet. Néhány karónak való fát minden évben levágathatott róla az özvegy… Valamikor szőlő volt ennek az akácosnak a helyén is, még kivehetők voltak az omladozott bástyákra támaszkodó teraszok. Az erdőcske közepén még ott sötétlett egy régi pince s egy hozzáépített szoba romja. Mikor ezeknek a romoknak a közelébe értek, Ágnes hirtelen belekapaszkodott az ura karjába.

– Mindig félek, valahányszor sötétben elmegyek e mellett a romhalmaz mellett.

– Miért?

– Ne kérdezd most – mondta sietve, és a lépteit is meggyorsította.

Mikor a sűrűből kiértek, mégis elmondta, hogy ezeknél a romoknál ütötték agyon Nagy Lacit.

– Tudod, annak a Pap Vincének a sógorát, akinek bénán fekszik a felesége… Karókkal verték fejbe, s a holttestre rászakasztották az omladozó pincét.

Ágnes hozzáfogott, hogy elmesélje a gyilkosság történetét, de éppen akkor harmonikaszó ütötte meg a fülüket.

– Ha! Mintha csak az anyám házából hallatszanék.

Özvegy Szücs Jánosnénak, Ágnes anyjának a háza ott bújt meg előttük egy kupában. Takaros, cseréptetős ház volt, de alacsony és kicsike. Amint a ház elé kerültek, legnagyobb meglepetésükre látták, hogy világosság szűrődik ki a konyha ablakán, s a harmonikaszó valóban onnan hallatszott.

Olyan rendkívüli esemény volt ez, hogy mindkettőjükben valósággal félelmet keltett. Mikor elindultak ide, biztosak voltak benne, hogy az özvegyet az ágyban találják… Ágnes odaosont az ablak alá, és a függöny mellett levő keskeny résen belesett. A konyhában, sűrű cigarettafüstben annyi ember szorongott, amennyi csak befért.

Az özvegyasszony ott ült a konyha legmélyén, a zománcos tűzhely és a fehér kredenc közé szorított konyhaszéken. Ennek a széknek a tetejét fel lehetett hajtani, és benne voltak a cipőtisztító szerszámok, nem pedig falba vájt vakablakban. Fanyar mosollyal és túlzottan feszes testtartással ült a cipőkefék felett Szücsné, aki rendkívül szerette a tisztaságot, s akinek a konyháját most telehordták mocsokkal. Aki ki nem állhatta a bagós férfiszagot, s most a konyhája úszott az éktelen kapadohány füstjében. Ötven év körüli, de sokkal fiatalabb külsejű asszony volt. Az első világháború alatt, húszéves korában maradt özvegyen két apró lánykájával, néhány száz öles szőlővel s azzal a keskeny akácossal. Felnevelte két leányát, és szerzett is némi vagyonkát, tekintélyt is a hegyben és sok-sok irigyet. Mert Szücsné hatalmas előnnyel indult minden versenyben: nem szerette a bort. Sudár alakjával, egészséges, fiatalos arcával kivált a szesz átkát nyögő emberek közül.

Közel hozzá, az asztal végén ült idősebbik lánya, Sára, fekete gyászruhában. Fekete volt a haja is, mint a korom, de a szeme, a bágyadtra, pirosra kisírt szeme vidám volt. A harmadik megyéből érkezett, kínos, hosszadalmas utazás után, s érkezése megbontotta Szücsné csendes életrendjét. Miatta rontott be ez a rengeteg nép a csöpp konyhába. Fáradtan, megtörten érkezett, mert nemrég temette el az urát, és négy hónapot töltött a beteg ágya mellett. De most, hogy a zene szólt, és egy férfi vágyakozó tekintete pihent rajta, a szemében új élet ígérete csillant fel. Így volt valóban: kisírt szeme vidámnak látszott.

Arra az emberre, aki szembe ült vele, nem nézett rá. Az a halott ura testvére volt. Azért ült itt, mert Anna egy pár bakancsot hozott neki a halott ember maradékaiból. Ezzel a bakanccsal egyáltalán nem tartozott Varga Benőnek, és Szücsnét a méreg ette, hogy mi a fenének kellett azt elhozni. Szüksége lehetett volna még rá magának Sárának is, vagy adta volna oda valakinek, aki megdolgozik érte. „Bakancsot adni Varga Benőnek, annak a szerencsésnek, aki a karaji határba lakott, s akinek háromezer öl gyönyörű, fiatal szőlőt adtak a hercegéből!”

Igen, Varga Benő száz akó bort szüretelt, de olyan elesett volt most is, mint azelőtt. Úgy viselte a szerencséjét, mint valami szégyenfoltot a homlokán. Mióta a szőlőt birtokába vette, úton-útfélen a régi urakat dicsérte, s mindenfelé azt hazudta, hogy jobb volt azelőtt. Mosakodott, mintha mindenki lopással vádolta volna.

Sára inkább jobbra nézett volna, a szomszédjára, de nem mert ránézni arra a szép arcú orosz tisztre, akinek tekintetét folyton magán érezte. Ujjai az ölében fészkelődő, négyéves kisfia szőke haján játszottak.

Varga Benő mellett ült Dávid bácsi, a csónakos, aki Sárát meg az oroszt áthozta a vízen. Ez a Dávid bácsi egész életét a vízen töltötte, hol mint halász, hol mint hajós, mindig tisztességesen meg is élt a foglalkozásából, de ilyen jó világa nem volt soha, mint ekkor, mikor a hajók elsüllyedtek, s egy vitorláson hordta az utasokat egyik partról a másikra… Cifra mintás női mellény volt rajta, s fölötte egy irhabekecs. Bőre barna volt, mint a kávé, szeme piciny, és sűrűn fogták körül a ráncok, mintha mindig a nap előtt hunyorítana. Szája nagy, mint egy harcsáé. Dávid bácsi rokonuk volt Szücséknek, de a túlsó parton lakott, és nála volt elszállásolva az orosz tiszt, akinek kedve kerekedett a csónakon átkísérni Sárát.

A harmonika az orosz kezében volt, és ujjai úgy futkostak a billentyűkön, hogy Tót Iván nem tudta szemmel kísérni őket. Pedig a harmonika Tót Iváné volt, és a hegyen nála jobban nem tudott muzsikálni senki. Ahogy Szücsné az asszonyok közül, úgy vált ki daliás termetével Tót Iván a férfiak közül. Negyvenéves volt, de harmincötnél többnek senki sem nézte volna. A fiatal legények és leányok mind szépek voltak ezen a hegyen, s húsz- és harmincéves koruk között szoktak hirtelen összeesni, megöregedni. Tót Iván huszonhárom éves korában agyonütötte a mostohaapját, és harmincéves koráig börtönben volt. Ez alatt a hét év alatt nem volt egy csepp alkohol a szájában, nem itta és nem dolgozta agyon magát. Azután már sem az ital, sem a munka nem tudott annyi kárt tenni benne, hogy olyanná váljon, mint azok, akik itt élték le egész életüket a hegyen.

Ott állt mögötte az anyja, akinek szeme láttára meggyilkolta a mostohaapját. Hatvanéves korára is fehér és sima maradt a bőre. Élénk, ravasz tekintete, mely az orosz tisztre tapadt, csak emléke volt fiatalkori bűneinek. Három ember halt meg mellette, s húsz éve volt már özvegy. A legelső ura mostohatestvére volt Ágnes apjának, így Ágnes meg Iván, aki gyilkolt, unokatestvérek voltak.

Az asztalnál ült még József bácsi, a háziasszony testvére. József bácsi vellával hátba vágott egy angol pilótát, s ezért már vagy öten feljelentették, de mind ez ideig nem vitték el sem internáló táborba, sem máshová. Hatalmas bajuszú, széles arcú, alacsony ember volt. Még az első világháborúban vesztette el egyik szemét, s kapott helyette ajándékba üvegszemet. Ezáltal kicsit sanda volt, és a tekintete mintha ravasz lett volna. Pedig nem volt ravasz ember. Mérhetetlen szenvedés és örökös balsiker mellett nevelte fel vagyontalanul kilenc gyermekét.

Az ő háta mögött, közvetlen az ajtónál állt Vági Mihály. Olyan ember volt ez, mintha kezdetleges szerszámmal, egy otromba kődarabból faragták volna ki. Nagy feje alig vált ki a két válla közül. Háta rettentően széles volt és hajlott, dereka nem volt, teste, mint egy nehéz fatörzs. Béleletlen, rongyos, vékony kabátot hordott, s karjának izmai és vállizma mint hatalmas daganatok duzzadtak ki belőle. Az egyik keze lelógott olyan hosszan, hogy majd a térdét verte. A másik kezében elveszett egy kis gerezdes pohár. Úgy került ide, hogy felhozta a partról Sára csomagját… A herceg szőlőjében egy évvel előbb még együtt dolgoztak Varga Benővel, de azóta köztük olyan szakadék támadt, amit átlépni nem lehet. Varga Benő gazda lett, ő meg szegényebb lett, mint a templom egere. Nem vendég volt itt, hanem csak olyan, akit a munkájáért kínáltak meg borral.

Felhajtotta a pohár bort, ami a kezében volt, aztán a poharat az asztalra tette, és túlkiáltotta a harmonikaszót:

– Isten velük!

Lenyomta a kilincset, de abban a pillanatban az ajtót kívülről nyitották be, és belépett fehér és aranyos köntösében a Mikulás.

A Mikulás megjelenésére senki sem számított. A harmonikaszó elállt, és csend lett, mint a templomban. Egy darabig mindenki a Mikulásra nézett, aztán egyszerre, mintegy parancsszóra, minden tekintet a tisztre tapadt. Maga a Mikulás is odanézett kérdő tekintettel. Az láthatólag kellemetlenül érezte magát, a tekintetek mintha követeltek volna tőle valamit. Vagy mintha vádolnák. Végre mintha csipesszel húzták volna szét a száját, elmosolyodott… Erre felszabadultak a többiek is, hangosan nevettek.

Csak a gyermek húzódott ijedten a tűzhely mellé, az öreganyja szoknyájához.

A Mikulás felemelte a virgácsát, a gyermekhez lépett, és mély, rezgő hangon szólt.

– Rossz voltál-e, fiam?

A gyermeknek hullott a könnye.

– Nem voltam rossz, Mikulás bácsi, Isten bizony!

– Nem volt rossz! – felelték kórusban a jelenlevő asszonyok mind.

– Jó leszel a következő esztendőben is?

Lélekszakadva felelt a gyermek, mint aki úgy érzi, az életét mentették meg.

– Jó leszek, igen-igen jó leszek.

– No, akkor nesze! – Egy csomagot adott a gyermek kezébe. A gyermek remegve átvette, és anélkül hogy biztatták volna, magától mondta:

– Köszönöm szépen.

– Vess keresztet, fiam – súgta neki az anyja, és a gyermek a zárt öklét emelte homlokához, mert akkor már a kezében szorongatott egy szem aszalt szilvát. Ugyanekkor feltekintett a Mikulás arcára, s úgy látszott, igen félelmesnek találta azt, mert egyszerre ismét az öreganyja ölébe szorította fejét, és hangos sírásba kezdett.

Vigasztalni próbálta az anyja is, az öreganyja is, de a gyermek csak fúrta fejét az asszony ölébe, s egyre keservesebben sírt. Végre Tót Iván odalépett a Mikuláshoz, lerántotta a süvegét és a szakállát.

– Ide nézz, Zolika!

A gyermek feltekintett, s ahogy a Mikulásban megismerte Gábort, szeme-szája mozdulatlanná vált, arca elsápadt. Majd egyszerre hirtelen düh fogta el, kapta a süteménnyel és minden jóval megrakott tasakot, és Fü Gábor arcába vágta.

Az emberek megdöbbenten néztek. Iván, kezében a süveggel és a szakállal, leült a helyére, Gábor pedig valósággal kimenekült a konyhából. Végre ismét a tiszt oldotta fel nevetésével a különös, dermedt hangulatot. De a nevetése most nem volt olyan erőltetett. Valamennyien nevettek. Sára pedig térdére fektette a gyermeket, és kegyetlenül elpáholta. Ki tudja, meddig ütötte volna, ha a tiszt ki nem menti a kezéből.

– Zolikát ne bántsd! Zolika okos!

Néhány perc múlva visszajött Gábor és Ágnes. A Mikulás-ruhát letették a présházba. Rendre kezet fogtak mindenkivel, Sárát megcsókolták, és odatelepedtek melléje. A gyermek, mikor Gábor magához akarta emelni, sírva menekült az öreganyjához… A harmonikaszó felhangzott újra, már halkan énekelni kezdtek, csak Sára és Ágnes sugdolóztak egymással, s a gyermek és Gábor néztek szótlan egymás szemébe.

A következő pohár után, míg a zene hallgatott, az öreg József, a háziasszony testvére, begörbített mutatóujjával megtörölte hatalmas bajuszát, majd néhány pillanatra mélyen gondolataiba merült. Sivár életének régi, messze oázisa jelent meg előtte, s mint a tenger fenekéről felmerített kincs, úgy buggyant fel ajkán a nóta. Bajusza egészen ferdére fordult, arca mintha fájdalmasra változott volna. Hurutos, hamis hangon énekelt.

„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…”

Varga Benő kidüllesztette mellét, nyakát megfeszítette, fejét hátraszegte. Magas fejhangon vágott bele a nótába.

„Eszembe jut egy régi szép regény…”

A fehér bőrű Tótné, akit az első ura után neveztek Tótnénak, harminc év előtt divatos, rezgő, vontatott, éles hangjával szegődött hozzájuk.

„Nyáreste volt, pacsirta szólt a fán…”

A tiszt valósággal megrémült ettől a kakofóniától. Gábor attól tartott, a következő pillanatban elereszti a harmonikát, és befogja a fülét. Szerencsére az öregember nem sokáig bírta, s a többiek is rendre elhalkultak. Az egykori könyvtáros ekkor elhatározta, hogy megmenti a magyar nóta becsületét. Megfogta a tiszt kezét, és tagolva magyarázta neki, hogy a felesége régi, szép magyar dalokat tud. Az ebből nem sokat értett, csak akkor fordult Ágnes felé, mikor annak lágy hangja felcsendült.

Tót Iván már a nóta közepén lenézően mosolygott, a strófa végén pedig szélesen legyintett…

– Ilyen százesztendős vacakokkal jössz? Úgy látszott, a többiek is egyetértenek Ivánnal, de a második versszaknál a tiszt újra felemelte a harmonikát, előbb tétovázva, majd egyre határozottabban követte. Erre megint az öreg József volt az első, aki belekapcsolódott az énekbe… Aztán sorra a többiek is. Hosszú ballada volt az, melyet Ágnes elkezdett, nem is számolva a versszakok sokaságával, melyek hol egyik, hol másik éneklő emlékezetében bukkantak fel, és nem akart végük szakadni.

Szücsné szemének intésére Gábor már a ballada közepén kiment az üveggel a pincébe… A zene és az ének hangjait itt is hallotta, míg szívta a bort, de nem hasonlított ez mulató emberek távoli neszéhez, hanem mintha a föld mélyéről tört volna fel keserves zokogás.

Mikor Ágnes és Gábor hazafelé mentek, látták, hogy Patkósék ablakán világosság árad, s az ajtó sűrűn egymás után nyílik. Nagy hangú, boros emberek távoznak onnan.

Ahogy tovább haladtak az út mentén, fekete tömeget láttak, s mikor megálltak mellette, ez a tömeg megmozdult.

Pap Vince felemelkedett a hideg ülőhelyéről, eltántorgott az útjukból, és ostobán azt mondta:

– Hát akkor Isten velük!

Aztán egy kiöregedett nótát dudorászva, elballagott délkeletnek. De nem ment haza a béna feleségéhez, hanem befordult az egyik szőlőbe, és bekopogtatott Szűcs Ágostonné ablakán. Szűcs Ágostonné is maga lakott ötéves fiával az erdőszélen úgy, mint Patkós Ilona. Az uráról három éve nem hallott semmi hírt, de volt vagy másfél hold szőlője, és nem állt éppen rosszul. Ha volt valamelyes szőlőjük, a magános asszonyok könnyebben mentek valamire ezen a hegyen, mint ahol ember is volt, aki eligya a termést. Az asszonyok, ha ittak is, mégsem fogyasztottak ilyen töméntelen mennyiséget.

– No, mit akarsz, mért rémiszted az embert éjszakának idején?

A férfi arca sápadt volt az orra alá tartott mécs remegő fényében.

– Kukoricát hozok a túlsó partról!

– No, gyere be már! Hát egészen ki akarod hűteni a konyhát?

– Az erdő szélén laksz, mégis spórolsz a tüzelővel?

– Nekem nincs emberem, aki fát hordjon a tetőről.

– De erősebb a karod, mint két emberé!

Hozzányúlt az asszony vastag, puha karjához. Telt volt a melle is a feszes barhentpruszlikban. Pendelye hatalmas volt, és nagy, széles combokra omlott.

– No, hozd belül a kukoricát is.

– Hiszen nem most hozom, hanem majd csak holnap vagy holnapután éjjel.

– Hát akkor mi a fenének jöttél most?

– Csak hogy megbeszéljük.

– Ó, hogy a görcs az eszedet! Hát nappal nem beszélhettük volna meg?

– Nem akartam nappal jönni, hogy szóba hozzanak veled. Tudod, a te urad nincs itthon, az én feleségem meg béna.

– Hát aztán ha most látnak meg! Te, nagyokos, te!

– Nem lát meg senki… Akár el is olthatnád azt a lámpát… Hát a gyerek nem a te ágyadban alszik?

– Lent van az öreganyjánál… Bár akkora lenne már, hogy most jól v…ba rúghatna! Amiért rám törsz ilyen éjszaka!

– Jó meleg van nálad… Jó meleg az ágyad is! – Otromba, piszkos kezét bedugta a tűzhely mellett álló ágyba, a dunna alá.

– Ne nyúlkálj a dunnám alá…

– Hát hiszen nem vagy alatta!

– Hozzám ne nyúlj! Eredj, menj haza innen!

– Mondom, hogy hozok kukoricát…

– Jól van, ha hozol! Megfizetek érte, de most már eredj!

– Hozok én szívességből is. Eljön a csónakon az enyémmel együtt.

– No! A rosseb a kezedet! Mit akarsz tőlem?

– Tudod, hogy mit akarok… Tudod te, az én feleségem…

Az asszony harsány nevetésbe fogott, úgy nevetett, hogy rémültében a mécs majd elaludt a kihűlő tűzhely szélén…

– Mit akarsz, te? Hiszen össze van vizelve a nadrágod!

Ujjával szégyentelenül rámutatott a férfi nadrágjára, mely valóban erősen nedves volt, a vágásától le, a csizmaszáráig…

Pap Vince lenézett oda, ahova az asszony mutatott. Hosszú, szomorú tekintettel nézte elázott, rongyos nadrágját. Sokáig nézte, és úgy elmélyült ennek a dolognak a jelentőségébe, ahogy józan ember nem lett volna képes. Józan ember dühbe gurult volna az asszony kacagásán, vagy szégyenében megfutamodott volna… Pap Vince egy kis idő múlva lassan felemelte a fejét, és így szólt:

– Akkor legalább adjál egy pohár bort.

Szűcs Ágostonné is érezte a perc súlyát. Felállt az ágyról, hova nagy nevettében ledobta magát. Vincének kezébe adta a mécsest.

– No, fogd ezt, aztán gyere utánam. Leakasztotta a lopót a falról, és kinyitotta a

pinceajtót, mely ott volt mindjárt az ágya végénél. Ahogy felállt a sántérra, hogy a nagy hordónak fölébe hajolhasson, Pap Vince előtt még egyszer megvillant a fehér lába szára, de Pap Vince csak olyan fájdalmas tekintettel nézte ezt is, mint az imént a nadrágját.

Poharat adott az ember kezébe, és teli eresztette arany színű borral.

– Arany szíved van neked! Az Isten áldjon meg érte – mondta az ember. Négy és fél pohárral ivott meg. Annyit éppen, amennyi a lopóban volt.

– Jó asszony vagy te, mindig mondtam – szólt akadozott hangon, és megindult kifelé… – Legalább ihattam nálad… Drága szíved van, de én sem vagyok gonosz… Hozok neked kukoricát, ha nem is tetted meg azt…

Így dörmögött halkan, és kitámolygott az ajtón. Jó éjszakát nem kívánt. Kalapját csak valahol kint, a szőlő végében tette fel.