És Katalin minden eddiginél fokozottabb mértékben érezte lényének varázsos hatását, melynek – most úgy vélte – a csodatevésben nincs határa. Hajának érintésére feltámadhat a holt.
Esteledett, mikor hazafelé ment. Ismét nagy kerülővel, mellékutcákon, a falu dombos részét keresve, hogy könnyű cipőjét minél kevesebb sár érje. Mindjárt a falu végén összetalálkozott a postamesterrel, aki egy ötliteres tele demizsont cipelt. A szőlőjükből jött, melyet hozományképpen kapott a feleségével. Az arca piros volt, a szeme tágra nyílt, és már messziről áradt belőle a noha bor jellegzetes illata.
– Á, kezét csókolom, Katalin kisasszony! Milyen szerencse. – Áttette bal kezébe a demizsont és fürge tánclépésekben Katalin mellé szegődött. Mélyen meghajolt, és Katalin minden tiltakozása ellenére kezet csóko
