Innen már futott, nem kisebb félelemmel, mint ama Krisztina, aki hálószobájának ablakán kiszökve a szegény sajtoslegény szállására rohant első ízben. A fiatalember kitárta a karját, és ahogy átölelte, nyomban az ajkát kereste. A csók nyúlt, nyúlt a végtelenségig, mivel pedig az előzetes izgalmak is kifárasztották mindkettőjüket, annyira elernyedtek bele, hogy talán ha ott van a boglya és nem a puszta fehér karikában állnak, lehullanak, mint két kergetőző madár.
– Most megyek! – mondta Katalin hevesen pihegve, mikor az ajkuk szétvált. – Csak egy pillanatra jöttem. Késő van, sietnem kell. Nem, nem akarom, eresszen el. Máskor is jövök. Már holnap jövök. Csak most hadd menjek.
Ottó kieresztette karjából, de a kezét szorosan fogta.
– Hát jó, de ne menj a sírok felé, hiszen egész sötét van. F
