Ezután következett az aranyhaj bűvölete. Katalin egy cseppet fordított a fején, és a férfi keze akaratlan megindult a tündöklő szálak felé.
Volt idő, amikor Hilda, akit Melinda magyar fájdalomnak nevezett, hasonló hirtelenséggel vetette ki hálóját Barnáthyra. Attól akkor megborzongott, de Katalin viselkedésében nem talált semmi kivetni valót. A háború könnyelműbb évei után most először hajolt le női homlokhoz, és először, mióta szakállt növesztett.
Hazafelé menet Katalin mélyen elgondolkodott a viselkedése felett, és úgy érezte, ami ezen az estén történt, az minden eddiginél szemérmetlenebb és veszedelmesebb dolog volt… Ismét felhők gyülekeztek a falu felett, vak sötét volt, és a sárban tapogatva alig tudta követni a vasbotos Szilviát, aki szüntelen beszélt most is.
– Te ugyan jó firma
