Katalin a fiatalember ajkát sokkal puhábbnak találta, mint amilyennek elképzelte, de azért nem húzódott el gyorsan. Megvárta azt a pillanatot, mely egész valóját hatalmába ejtette. Akkor aztán hirtelen felugrott a fatörzsről.
Az erdőből éppen akkor értek ki, mikor az estéli személyvonat elzakatolt. Amint az utolsó kocsi is elgördült előttük, egy kőhajításnyival arrább látták a vágányok mellett haladni az állomásfőnököt és a feleségét.
A vasút mentén indultak ők is tovább két meredek part között. Az egyik part ökölnyi lyukakkal volt tele, a lyukakon apró állatok futkároztak ki-be.
– Nicsak! Mik ezek? – kiáltott Katalin.
A fiatalember odahajított egy kavicsot.
– Ezek kiniglik, üregi nyúlnak is mondják.
– De furcsa nevük van! – nevetett és felszaladt egy darabig azon a parton, hogy köze
