Kenyér és virág

Fejezet 5

– Holnap elviszem fürdőzni – folytatta Szilvia –, ott van egy kis élet, van fiatalság. Itt megsavanyodik köztetek.

Ez a kijelentés nagy megbotránkozást keltett az özvegyek között. Katalinnak ugyanis világossárga fürdőruhája volt, rajta fehér csónak piros vitorlával. Ennek a fürdőruhának már ujja egyáltalán nem volt. A felső comboknak is csak a kisebbik felét takarta. A nadrágrész fölött volt ugyan némi lebegő anyag, de ez a szoknyácskának csak az illúzióját akarta kelteni. Hosszas vitatkozás után elhatározták, hogy megnézik a lány testén a fürdőruhát. Katalin a tőle megszokott engedelmességgel és készséggel átszaladt az újházba, és tíz perc múlva visszatért egy hosszú fürdőköpenyben.

A fürdőköpenyt a veranda előtt a napsugárban ledobta magáról, aztán két karját az égre emelve néhányszor körbefordult az öregasszonyok szeme előtt. E jelenség nyomán néma csend támadt a verandán. Szilvia néni szavainak szüntelen folyama is megállt egy időre. Ideges mosoly fagyott az ajkára.

Később Katalint elküldték, hogy legyen segítségére Margitnak, a szolgálólánynak a vacsora előkészítésében, az idős hölgyek tanácsa pedig ezalatt úgy határozott, hogy másnap elengedik Szilviával a Szélesvízhez fürdeni, de nem ebben a fürdőruhában, ez a gyászeset ilyen közeli napjaiban teljesen lehetetlen volna. Hanem fel kell öltenie Vilma fekete klott fürdőruháját, mely még a háború előtti években készült.

Minden más lány irtózott volna még a gondolatától is, hogy ezt a térden alul érő, zöld masnikkal ékesített holmit magára öltse. Katalin ellenvetés nélkül felpróbálta, és a hallban lévő nagy tükör előtt mosolyogva állapította meg, hogy diadalmas szépségének nem árthatott ez a szörnyű inzultus sem. Kinn a vízparton pedig olyan játékos fölénnyel tudta viselni jelmezét, hogy gúny nem fért hozzá, csak csodálat.

A temetőn és egy fiatal akácoson túl folyt a Barnát-patak, melytől a falu a nevét kapta. A patak a malom fölött kis tóvá szélesedett ki. Ezt nevezték Szélesvíznek. A patakon túl, az egyébként majdnem sík területen hosszú szélfútta domb húzódott ritkás, megtépázott erdővel, melyben a községi kondás legeltetett. A Szélesvíz partján régebben a konda szokott hűsölni. A háború utáni években azonban a helybeli intelligencia heves harcot vívott az elöljárósági gyűléseken a parasztgazdákkal, hogy a disznók a vízpartról kitiltassanak, a Szélesvizet pedig szabad fürdővé nyilvánítsák. Ez a harc a keresztény kurzus éveiben végül is az intelligencia javára dőlt el. A kanász többé nem hajthatta a csordát a patakra, csak a malom alatt. A Szélesvíz körül pedig már 1921-ben gomba módra nőttek a falu érdemesebb családjainak színes kabinjai.

Bár Schoberéknak nyaralójuk volt a Balaton mellett, és a nyár jó részét ott töltötték, mióta a földeket felesben műveltették, mégis helyénvalónak tartották, hogy egy ügyes építménnyel részt vegyenek a Szélesvíz partjának szépítésében. Egyszerű és szűk bódé volt ez, csak annyi, hogy zöldre festették, és a kátránypapírral borított teteje csúcsba futott össze. Ez Schober szerint elegendő volt ahhoz, hogy megkülönböztesse más rendeltetésű hasonló építményektől.

Szilvia helyesnek találta, hogy Katalint bemutassa a barnátlaki társaságnak, mielőtt felölti a régimódi fürdőruhát.

Azt a fürdőruhát feldobta a kabin kitárt ajtajára, és az ősz hölgy oldalán megindult. Ekkor már nem kellett a nehéz fekete selyemruháját viselnie. Azt a lenge és átlátszó anyagot, melyet az Anna-bálra szántak, megfestették, és a nyári gyászviselete ebből készült. De színes alsóneműje áttetszett rajta, és a bőrén is csak annyi volt, mint a füst.

Legelsőnek Barnáthyék kabinjához mentek, nemcsak azért, mert ők voltak a szomszédok, hanem így is illett, hogy a falu legrégibb családját vegyék elsőnek. A kabinajtótól a vízig vezető pallón csak a két unoka süttette magát a nappal, egy tizenhárom és egy tizennyolc éves lány. A vízben egyik kezével a pallóba kapaszkodva testes német nevelőnő lubickolt. A nagyobbik lány, aki a szokatlan Melinda néven mutatkozott be, magasságra éppen akkora volt, mint Katalin, csak jóval törékenyebb. A nap még nem barnította meg, csak néhány szeplőt hozott ki az arcára. Vékony ujjai Katalin erős kezében, mint egy férfikézben vesztek el. És valósággal ott is felejtette a kezét, szép arcát pedig nem tudta elfordítani. Katalin megszokta, hogy a férfiaknak így rátapad a tekintetük, de Melindának ez a hosszas csodálkozása zavarba ejtette.

Mikor eleresztették egymás kezét, Melinda megsimogatta a vállára lógó szőke haját, és ezt mondta:

– Milyen jó, hogy jöttél, te kedves.

Úgy mondta ezeket a szavakat, hogy Katalinnak átmelegedett tőle a szíve. Már mozdult, hogy ezt az idegen lányt megcsókolja, de akkor a kisebbik Barnáthy unoka éneklő hangján elkiáltotta magát.

– Megjött a nagypapa!…

Egy könnyű hintó robogott át a vakondtúrásos réten. A lovak csak a kabin közvetlen közelében lassítottak, és valamivel arrább egy terebélyes fűzfa árnyékában megálltak. A fiatalabb Barnáthy, aki a lovakat hajtotta, leugrott a bakról, és mielőtt az apjának tartotta volna kezét, egy pillantást vetett Katalinra. Szakállat viselt, mélyen ülő, szúrós szeme volt. Vadóc külsejével szöges ellentétben volt az a gyöngédség, amivel apját lesegítette a hintóról. Az öregúr egyik kezével ezüstvégű botjára, másikkal fiára támaszkodva indult meg a kabin felé.

– A maga kezét be kellene aranyozni, Szilvia nagysám –kiáltott már messziről az öreg úr. – Mióta megmasszírozta a vállamat, tíz évet fiatalodtam. Csakhogy nagyon hűtlen lett hozzánk mostanában.

Szilvia nyomban előadta budai útjának történetét. Így Katalin bemutatására csak azután került a sor, hogy az idős Barnáthy hosszú sor hangos nevetésen és utána egy köhögési rohamon túlesett.

– A két Barnáthy Mátyás – mondta Szilvia –, ez pedig a szép kis rokon, akit megígértem.

Az öreg Barnáthy keresztapja volt Vilma egy elhalt testvérének, és így vette magának a bátorságot, hogy Katalint homlokon csókolja. A fiatalabbik viszont még a kezét is félénken nyújtotta, akárha tűzhöz közelítene, és a szakálla felett a fehér bőre egyszerre rózsaszínűre vált.

– Ő a te édesapád? – kérdezte Melindától valamivel később.

Melinda hangosan nevetett.

– A Matyi bácsi? Hisz az vénlegény! – Aztán elkomolyodva tette hozzá: – Az én apám meghalt a háborúban.

A következő kabint közösen építtette a postamester és az állomásfőnök, akik történetesen sógorok voltak. A kabin kimustrált talpfákon állt, és ilyeneken lehetett besétálni a vízbe is. A kabin mellett egy narancsszínű ernyő alatt asztalka állt, emellett kaláberezett a két sógor és harmadiknak a malomtulajdonos. Hármuk közül csak a postamester volt fürdőruhában. Köpcös ember volt, mélyen nyugvó pocakkal. Az arcán derű, nyugalom és kis bárgyúság is. Bőrének színe nemcsak az italtól, most az ernyő adta pírtól olyan volt, hogy szinte kicsattant. A vasutas sovány volt és hármuk között láthatóan a legfiatalabb. A molnár tiszta ősz, jól ápolt bajuszán látszott, hogy nemrég szabadult a lukacsos kötő béklyóiból. Festő ecsetjére való látvány volt a három férfi a narancsszínű ernyő alatt, és látásuk Katalint fel is vidította. Különösen, ha még hozzávesszük a számos bókot, amelyeiket ezen a helyen kapott. Néhány perc alatt pedig, mert a három férfi sietett a bókokkal, mielőtt a feleségek a közelbe érnek. A két megtermett nővér, a postamesterné és a főnökné sebesen törtettek a part felé, és szinte egyszerre léptek ki a partra, nagy nyugtalanságot hagyva maguk mögött a víz tükrén. Katalin megfogta vaskos kezüket, aztán rövid és közömbös szóváltás után továbbment Szilvia néni nyomában.