Kenyér és virág

Fejezet 4

– Jaj, Szilvi nagysága! – kiáltott és elébük szaladt az ajtóba, kezet csókok az öreg hölgynek és Katalinnak is, bármenynyire szabadkozott. Majd nyomban a szeméhez emelte kötényét.

– Jól van, ne bőgj, te szamár! – Szilvia néni a tűzhelyhez ment, és sorba emelgette a fedőiket a lábosokon. – Nna, jól van, ki rakta fel ezeket az ételeket?…

– A Zsófi nagysága segített.

– Hát akkor menj érte, hogy ne bőgjön ott a puskák alatt, hanem fejezze be, amit elkezdett. Te meg gyere! – Ismét kézen fogta Katalint, és bevezette a kisebbik vendégszobába.

Széles rézágy volt ott, a két végén színes zománcképekkel, melyek nagyúri japán hölgyeket ábrázoltak, napernyőkkel, barackfavirágos tájban. Az ágy felett olajfestmény. Pufók felhők cipeltek a hátukon még pufókabb angyalokat. Másutt gipszkorongok a falon finom miniatűrökkel, melyek nyilván a háziasszony művészi kezétől származtak. Apró képek a szoba volt lakóiról, közelebbi vagy távolabbi rokonokról. Egy márványmosdó, rajta sárga majolika szerviz. A lavórba csorgott az utcai ablakból a napsugár, mely a báróék kertje felé nézett.

Katalin megmosta a kezét, és felöltötte a súlyos fekete ruháját. Közben lábujjhegyen járt, úgy hallgatta a fürdőszobából áthallatszó vízcsobogást és Szilvia néni monológját.

– Ide a vállamra! – beszélt a vízsugarakhoz. – Így ni. Ez kell a magyarnak. Barátom Sándor, éljen a haza… Még hogy ne beszéljek olyan hangosan, azt mondja nekem az az ostoba kis lajtinant. Na hiszen, megkapta a magáét. Azért, mert maga a kabinetirodában kapirgálja a papirost, azt hiszi így beszélhet egy Marthonyi Szilviával? Magának még a zsandárzsebkendője lógott, mikor én már a tűzvonalban voltam az olasz fronton. Schwester Silvia, Sie sind ja eine Heldin, sagt der Erzherzog… No, szép kis wirtschaft, hogy a maga ezredesét zavarom én a hangos beszéddel. És mi van, ha lőnek?… Mi?

– Hallod, te szőke démon? – kiáltott most a vendégszoba felé.

Katalin valóban ott hallgatózott a tapétaajtónál.

– Hallom – rebegte pirulva.

– No, akkor legalább nem kell még egyszer elmondanom. Verstehst du auch etwas deutsch?

– Ja, Tante Silvia!

– Hujjé, akkor te egy tüchtig lány vagy!

Valamivel később Katalin az udvaron álldogált egy bukszusokkal körülvett virágágy mellett tanácstalanul. A nyitott konyhaajtón át a gőzben libegő szolgálólány gyors mozdulatait figyelte. Akkor Szilvia egy hosszú fehér frottírköpenyben, éppoly fehér kibontott hajjal végigszáguldott az udvaron.

– Ne állj ott, mint egy faszent, te! – kiáltott Katalinnak. – Csukd be a kaput inkább, nehogy berobogjon valami hintó, mert arról átlátnak ezeken a bokrokon és megvakulnak.

Szilvia néni a konyhakertbe szaladt, melyet sűrű, de nem valami magas fagyalbokrok választottak el az udvartól. Mikor becsapódott a kapu, ismét hallatta fülsértő, éles hangját.

– Na, most gyere közelebb, de azért csak maradj a bokrokon kívül. Mert én úgy fekszem itt, ahogy az Isten megteremtett. Attól, hogy én itt eltöltök negyedórát, még nem marad el a temetés, légy nyugodt. Ez az! Ennek a nyár eleji napsugárnak nincsen párja… Már gyöngyözik is a bőröm. Eltávoznak a mérgek, és én most fiatalodom tíz évet. Akár hiszed, akár nem. Hallod? Nekem lovagias ügyem volt ezzel a Horthyval. Mert hogy kegydíjat adott, az még hagyján, arra szükségem van, hiszen ezeknél is kegyelemből élek, de hogy engem kinevezett őrmesternek!… Egy Marthonyi Szilvia, mint Wachmeister! Mit szólsz hozzá?

Katalin tudott a dologról. A Simeon-családban a tavasz folyamán kézről kézre adtak egy hivatalos lapot, melynek közlése szerint a kormányzó néhány úri hölgyet, akik a háborúban mint ápolónők különösképpen kitüntették magukat, szolgálatuk közben katonához méltó hőstettet hajtottak végre; tiszteletbeli őrmesternek nevezett ki. A kormány pedig e rendfokozatnak megfelelő nyugdíjat folyósított a számukra. Szilvia néni hőstettét is jól ismerte. Az olaszok egy alkalommal nem törődve a tetőre kifestett hatalmas vöröskereszttel, repülőgépről bombát eresztettek egy tábori kórházra. A bomba pontosan betalált a ház kéményébe, és ott megnyugodott. Csak annyi, hogy a fal azon a helyen megpocakosodott, és a vakolat lehullott. A házban pánik keletkezett, akinek jártányi ereje volt, messze húzódott ettől a faltól, és úgy látszott, hogy a kórházban teljesen felbomlik a rend. Legtöbben menekülésre gondoltak. Szilvia azonban mindenféle visszavonulásnak esküdt ellensége volt. Fogott egy csákányt, kibontotta ott a falat. A bombát a kötényében kivitte és az erdő távolabbi részén egy használaton kívül helyezett latrinába dobta.

E sérelem miatt, hogy őrmesternek tették meg, Szilvia kihallgatást kért a kormányzótól, és ellenállást nem tűrő akaratosságával elérte, hogy őrmesteri nyugdíjának meghagyása mellett címzetes zászlóssá nevezték ki. Erről pecsétes írást is kapott.

A budai várban tett útjának történetét itt a fagyalbokrok mögül adta elő Katalinnak részletesen. Mert Szilvia egyszerűen nem élhetett ideig-óráig sem beszélgetés nélkül.

Körülbelül két héttel a temetés után együtt ültek és dominót játszottak az asszonyok, akik közül az utolsó férfi is kihalt. Ezúttal nem Schoberék halljában, hanem a régi házban, ahol az öregebbik özvegy Schoberné lakott meg a szerény ós örökkön szomorú Zsófi.

A megboldogultnak kedvenc játéka volt ez, azért nem is tartották kegyeletsértésnek, hogy ilyen rövid idő után már kedvüket keresik benne. Mégsem akarták, hogy a játék vidámabb nesze az új özvegy házának békéjét verje fel. A két házat egy tágas gazdasági udvar választotta el egymástól. Ezen az udvaron egyik kertajtótól a másikig köveket raktak végig, hogy sáros időben is közlekedhessenek rajtuk az idős hölgyek.

A több száz éves, vastag falú, dohos ház bejárata elé az öreg Schoberné leánykorában, tehát körülbelül a negyvennyolcas időkben verandát építettek. Ezen a vadszőlővel befuttatott verandán játszották első dominójátszmájukat az utolsó Schober halála óta. A barnátlaki birtok a nagyanya öröksége, vagyis Marthonyi tulajdon volt. A Schoberék nyolcvanéves szereplésük után most kihaltak belőle.

A ház öreg úrnőjét Dáliának hívták. Természetesen nem erre a virágnévre keresztelték. Hetvenéves kora táján nevezte el így a saját fia. Mivel a régi neve valósággal feledésbe ment, és nem volt, aki nagyanyának nevezze. Rajta kívül részt vett a játékban Vilma, Zsófi és Katalin. Szilvia napi hét cigarettájából az ötödiket szívta a hintaszékben és újságot olvasott. Amíg ő olvasott, csend volt, csak a dominók kopogását lehetett hallani. De mikor az újságot félretette, szokása szerint hangosan kezdett gondolkodni.

– Azt hiszitek, nagy öröm ennek a leánynak vénasszonyokkal dominózni?

Az igazság az, hogy Katalin nem sokat törődött vele, hogyan telnek a napjai. Huszonhárom éves volt, de eszébe sem jutott, hogy egyszer eljár fölötte az idő. Ha most hónapokat kell dominózni az öreg asszonyokkal, az sem számít semmit. Legfeljebb az, hogy a gyász miatt nem lehet ebben a két házban énekelni, még dudorászni sem. Gyenge, de lágyan csengő hangja volt, és szerette nótákon továbbringatni az óráit. Különösen a délelőttieket és legfőképpen a reggelt. Nagy rémületére már a temetés utáni reggel kiszökött az ajkán egy nóta vidám kezdete, míg szokása szerint haját lobogtatta a tükör előtt. De azóta megszokta a csendességet.