A Bátrak Lázadása (Királyok És Varázslók - Második Könyv)

MÁSODIK FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

Alec az éjszaka sötétjében szaladt keresztül az erdőn Marcóval az oldalán, átbukdácsolva a hó alatt meghúzódó gyökereken. Csodálkozott miként lehetnek még életben. Szíve hevesen vert, miközben az életéért futott, kapkodva vette a levegőt, és legszívesebben megállt volna, de tartani kellett az ütemet Marcóval. Már vagy századszorra pillantott hátra a válla fölött, figyelve a Lángok felcsapó csóváit, amelyek egyre halványabbnak látszottak, ahogy egyre beljebb hatoltak az erdő sűrűjében. Egy zárt facsoporton vágtak át, majd a lángoszlopok végleg eltűntek, teljes sötétség borult rájuk.

Alec megfordult, de közben nekiment egy fának, amelynek törzse megütötte a vállát, míg az ágak a kezét karcolták végig. Feszülten meredt az előttük elterülő sötétségbe, próbálva megtalálni az ösvényt – amely nem igazán látszott – és nem hallgatni a körülöttük felhangzó furcsa hangokra. Unalomig ismételgették neki gyerekkorában a veszélyeket, amik ebben az erdőben leselkednek a gyanútlan utazókra. Azt tartják, hogy nem lehet kimenekülni az erdőből. Úgy érezte, kezd igazat adni a mendemondának, egyre inkább elmerültek a fák sűrűjében, ahogy botladozva haladtak előre. Érzékelte a veszélyt, a körülöttük ólálkodó fenevadakat, az erőd sötétjét, amely lehetetlenné tett szinte bármilyen tájékozódást és érezte, hogy egyre inkább belegabalyodnak a rengetegbe. Már-már azt gondolta, hogy jobb lett volna a Lángoknál maradniuk.

- Erre! - sziszegte egy hang mellette.

Marco megragadta a vállánál fogva és jobbra húzta őt, két hatalmas fa között, a kusza ágak alá. Alec követte, meg-megcsúszva a havon, majd hamarosan egy ritkásabb részre értek a sűrű erdőben, ahol a hold át tudott törni az ágak között, megvilágítva útjukat.

Mindketten megálltak, előre hajolva, kezüket a csípőjükön nyugtatva, próbáltak levegőhöz jutni. Egymásra pillantottak, majd Alec átnézve barátja válla fölött, újra az erdőt kémlelete. Nehezen lélegzett, a tüdeje sípolt a hidegtől, a bordái szúrtak miközben fennhangon töprengett.

- Miért nem követnek bennünket?

Marco csak vállat vont.

- Talán tudják, hogy az erdő majd elvégzi helyettük a munkát.

Alec próbálta kivenni a pandesiai katonák zaját, akik üldözik őket – de senkit sem hallott. Viszont egy másik hangra figyelmes lett, amely egy halk, mérges morgásnak tűnt.

- Hallod ezt? - kérdezte a társát, miközben a szőr is felállt a hátán a baljóslatú hangtól.

Marco tagadólag csak a fejét rázta.

Alec várt, hogy vajon csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg hallott valamit, majd lassan újra meghallotta azt a hangot. Távolról jött, vicsorgásnak hatott, olyannak, amelyet Alec nem halott még azelőtt. Eközben a hang egyre erősebbé vált, sőt egyre közelebbről is hallatszott.

Marco ijedten nézett rá.

- Na ezért nem követtek minket - mondta derengő felismeréssel a hangjában.

Alec zavarodott volt.

- Mire gondolsz? - kérdezte.

- Wilvox - mondta, és szemében a félelem tükröződött. - Kiengedték őket, hogy üldözzenek bennünket.

A Wilvox szó hallatán Alecet elöntötte a páni félelem, számtalanszor hallott róluk gyerekkorában, hogy a Trónok Erdejében élnek, de eddig inkább csak legendának tartotta ezeket a történeteket. AZ éjszaka leghalálosabb teremtményeinek tartották őket – egy igazi rémálomnak.

A vicsorgás egyre erősödött, úgy tűnt több Wilvox is ólálkodhat a környéken.

- Fussunk - könyörgött Marco elhaló hangon, majd megfordult és Aleckel a nyomában futásnak eredtek vissza az erdőbe, átvágva a tisztáson. Az adrenalin tombolt Alec ereiben, miközben futott. Minden egyes szívverése a fülében dobolt, teljesen kizárva a csizmáik alatt ropogó hó és jég hangját.

Alec megbotlott egy kiálló gyökérben és egy fának zuhant. A fájdalomtól üvöltve tápászkodott fel és kezdett újra futni. Folyamatosan figyelte az erdőt, menekülési lehetőség után kutatva, de nem látott egyet sem.

A vicsorgás egyre hangosabban hallatszott mögöttük, Alec hátrapillantott a válla fölött és abban a pillanatban azt kívánta bárcsak ne tette volna. A négy legvadabb fenevad loholt mögöttük, amelyeket valaha is látott. Farkasra hasonlítottak, de a Wilvoxok kétszer nagyobbak voltak, kis, hegyes szarvakkal a fejük hátulján és egy nagy piros szemmel a két szarv között. Mancsaik akkorák voltak, mint a medvéknek, hosszú hegyes karmokkal, még testüket sűrű éjfekete bunda borította.

Így hogy már ilyen közel jártak, Alec meg volt róla győződve, már csak perceik vannak hátra.

Utolsó erőfeszítésével lendült előre, miközben tenyere izzadt a jeges hidegben, lehelete szinte megfagyott előtte. A Wilvoxok alig húszlépésnyire voltak mögöttük és az eltökélt nézésükből, a szájukból csorgó nyálból tudta, hogy hamarosan darabokra tépik őket. Nem látott semmilyen menekülési lehetőséget. Marcóra pillantott, hátha neki van valamilyen ötlete, de ő is tanácstalannak tűnt.

Alec becsukta a szemét és olyat tett, amit addig soha: imádkozott. Látta szemei előtt leperegni eddigi életét, amely megváltoztatta őt, rádöbbentve arra, hogy milyen jó élete is volt és eltökélté tette, hogy megvédi magát.

Kérlek Istenem, jutass ki innen. Azután amit a testvéremmel tettem, ne hagyj itt meghalnom… Megteszek bármit.

Amint kinyitotta a szemét és maga elé nézett észrevett egy fát, amely különbözött kicsit a többitől. Az ágai alacsonyabban voltak, így nekifutásból el tudta kapni őket. Fogalma sem volt, hogy a Wilvox tud-e fára mászni, de nem volt más választása.

- Az ágak! - kiáltotta Marcónak, a fa felé mutatva.

Együtt futottak, majd rugaszkodtak el a Wilvoxszal a nyomukban, majd az ágakat megragadva húzták magukat egyre feljebb.

Alec keze megcsúszott a havas ágon, de sikerült megtartania magát és felhúzódzkodnia a következő ágig pár lábnyira a föld felett. Majd felugorott egy három lábbal magasabban lévő ágra, Marcóval az oldalán. Sosem mászott még fára ilyen gyorsan.

A Wilvoxok utolérték őket, és most az egész falka ott vicsorgott, ugrált mancsaikkal a lábuk felé kapdosva a fa alatt. Alec érezte a forró leheletüket a sarkán, mielőtt felkapta volna a lábát a közeledő agyarak elől, amelyek csak pár centire kerülték el őt. Mindketten tovább másztak az adrenalintól hajtva, még egy jó tizenöt láb magasságba nem jutottak a földtől, ahol már biztonságban érezték magukat.

Alec megállt végre, átölelve az ágat teljes erejével, próbálva visszanyerni a lélegzetét, és kitörölte szeméből az izzadságot. Lenézett a mélybe és azon imádkozott, hogy a Wilvox ne tudjon fára mászni.

Legnagyobb megkönnyebbülésére még mindig csak a földön voltak, ott vicsorogtak és morogtak, kapdostak felfelé, de az látszott, hogy felmászni rá nem tudnak. Többször nekiszaladtak a fa törzsének, de hasztalan.

Mindketten fent ültek a fán, és amint rájöttek, hogy biztonságban vannak, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Marco nevetésben tört ki, Alec nagy meglepetésére. Egy őrült ember nevetésének hangzott, egy megkönnyebbült nevetésnek, egy olyan embertől, aki pár perce még a biztos halál torkában tudta magát.

Alec nem tudott nevetni, látva, hogy még milyen közel vannak hozzájuk. Tudta, még nincsenek teljes biztonságban, nem tudják elhagyni ezt a helyet, ahol akár még meg is halhatnak. De legalább átmenetileg biztonságban vannak.

- Tartozom neked - jelentette ki Marco, mire Alec tagadólag a fejét rázta.

- Ne köszönd még meg.

A Wilvoxok továbbra is vicsorogtak, felállítva a szőrt a fiúk hátán. Alec a fa teteje felé kémlelt, hogy vajon milyen magasra tudnak felmászni és miképp tudnak megmenekülni erről a helyről.

Alec egyszerre csak megdermedt. Amint felfelé nézett összerándult a szörnyűségtől, amit látott. A felettük lévő ágon az addig látott legförtelmesebb fenevad nézett le rájuk. Nyolc láb hosszú volt, kígyó testel, de hat pár lábbal rendelkezett, amelyek hosszú karmokban végződtek, még a feje egy angolnára hasonlított, keskeny, sárga szemekkel nézett Alecre. Alig egy lépésnyire, hátrafeszítette a hátát és sziszegő hangot hallatott. A fiú el sem hitte, hogy akkor szája van, amivel szinte egészben le tudná őt nyelni. A csapkodó farkából tudta, hogy támadásra készül, hogy megölje mindkettőjüket.

A fenevad szája Alec torka felé közeledett, amely akaratlan reakciót váltott ki a fiúból. Sikoltott egyet majd hátra ugorott elveszítve egyensúlyát Marcóval együtt, és csak arra tudott gondolni, hogy megmeneküljön a halálos agyaraktól, a hatalmas szájtól, a biztos haláltól.

Nem is gondolt arra, hogy mi van közvetlenül alattuk. Amint zuhant lefelé a levegőben, akkor jutott csak eszébe, hogy az egyik agyartól zuhan a másikig. Hátrapillantott és látta, amint a Wilvox már szélesre tátotta az álkapcsát. A fiú zuhanás közben megfeszítette magát.

Az egyik halált egy másikra cserélte.