Igyekezett megőrizni méltóságát, több-kevesebb sikerrel.
– Míg őfelsége Bécsbe ment, hogy segítsen Rudolf főhercegnek örökébe lépni – mondotta cserepesedő ajkakkal –, fenséges úrnőm Diósgyőrbe utazott, hogy… Hogy pihenjen kicsit.
– Habsburgi Albert elhunyt? – kapott a híren Miklós úr. Lerítt róla, hogy nagyon-nagyon szeretne kikecmeregni a szorult helyzetből, amelybe ama ki nem mondott „álmodtam rólad, nem is egyszer” véletlen megvallása lökte. – Nem is tudtam.
– Múlt hó idusán – biccentett Roska, küzdve a vággyal, hogy a lovaghoz lépve végigsimítson annak hosszúra nőtt szakállán, melybe már imitt-amott ősz szálakat is beleszőtt a korosodás. Vagy a sokatlátottság…
– Nem igazán szíveltem – olvadt le végre a vigyor Miklós napcserzette képéről –, dölyfös, kötekedő természetű férfi volt, d
