Három-négy mély lélegzet kellett, hogy meg tudjon szólalni.
– Azért jöttem, hogy kivigyelek innét. Így vagy úgy. Megpróbálom ésszel, de ha avval nem lehet, hát megmentelek erővel. Nem hagyom, hogy lefejezzenek! A testvérem vagy. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha nem próbálnám meg.
György, mint akit fegyverrel fenyegetnek, elhátrált a rácsoktól, bé a cellája legsötétebb zugába. Totyogásában felborította az ürülékes csebert, mitől a minden átható fertelmes bűz még inkább öklendeztetővé lett.
– Aljas tréfa – hörögte elhalón. – Kegyetlenné váltál, ecsémuram, irgalmatlanul kegyetlenné! Hallottam hírét ugyan, ám eleddig nem tudtam elhinni…
– Nem tréfálok, Gyurka!
Csönd lett. Hosszú, néma csönd. Hol félelmes, hol dühös, hol reménykedő csönd.
– Esküdj! – nyüszített fel György sarokba szoríto
