A küldönc – volt képe hozzá – kihörpintette kupájának tartalmát. A gyomorszája táján szétáradó, húst-vért melengető kellemetességtől tovább gyengült apellátája.
– Jól van, jól, tisztelendő atyám… igazad lehet. A deák az deák. Egykutya.
– Persze hogy igazam van – mosolyodott el negédesen a magiszter, kit az imént még a gutaütés kerülgetett.
– Csak hát a nagyméltóságú érsek úr Zsigrai Ignácot mondotta volt…
– Most akkor megjött a józan eszed, vagy nem jött meg? – fordult megint veresedésre Tótsolymosi képe.
– Megjött, tisztelendő, megjött – tört meg teljességgel Lasztóc. – Cihelőztess össze egy kölyköt, oszt’ mán itt se vagyunk!
– Helyes! Petur, töltsd újra a vitéz úrnak a kancsót a jobbikból, aztán kerítsd elő a Matykót, és küldd hozzám a plébániára! De üstöllést ám, mert letépem a fü
