– Nem kén’, hogy ennyit beszéljünk rólam. Inkább meséljél! Magadról. Alig tudok rólad valamit.
Kelepce.
Kelepce.Legvégtére zokogást fojtott, könnyeket nyeldekelt – alig lehetett érteni szavait.
– Nem értem, mi ütött belém. Még soha senkinek nem mondtam el ezt így kereken – pityogta elhalón.
Hogy Miklós odalépett hozzá, orrát megcsapta a karcos férfiszag – melyet különösmód nem ellenérzést keltőnek, hanem inkább valamiféleképpen felajzónak érzett. Közellétével egykettőre tovaűzte a Lilith-Julianna emlékének megidézésével felelevenedett borzalmakat, a csontvelőig ható rettegést az Esthajnalcsillag fertelmétől, no meg persze az utálatos bagolyiszonyt.
Amint a remete lovag a vállára tette jókora, a fegyverforgatástól kérges tenyerét, az imént még riadalmas gyerekjányból egy karikacsapásra
