Mizse hadnagy felállhatott. Hát úgy várta a javasembert. A kis kuckóban, mit felépülése idejére kapott, hűvös volt. Az éjszakák ilyenkor nem melegek, és ki szinte falak nélkül, majdhogynem a szabad ég alatt él, az bizony erősen várja a napfelkeltét, a melegnek annyira áhított szétsugárzását.
Amint Dés belépett, a keskeny ajtónak nyílását eltorlaszolta, homály támadt rögtön, de amint ellépett az ajtótól, ismét világos lőn. Mizse lábon állott, nem feküdött.
– Üdvözöllek, barátom! Látod, nem vagyok oly maródi, mint annak előtte.
– Hadd lám sebedet.
A seb csak egy heg volt. Vagyis hát kettő, mert ama nyílvessző hátul hatolt bele és elöl jött ki. Az első napokkal korábban begyógyult. Úgy, hogy kiskörömnyi heget hagyott a bőrön. Bár a hátsó oldalon, a lapocka közelében becsapódó vessző nagyo
