A Turul nemzetsége

Chapter 4-2

augustus Megdobbantak a szívek. Idefelé jövet mindegyik fejében megfordult ez mint halavány remény, kósza gondolat, vágy. Nézték a király arcát, kinek szeme, orcája komoly maradt. Egy vezér nem dobálózik a puszta szavakkal! Ha ő mondta – és kimondotta! – akkor ez igaz lehet!

Csát – ezen negyvenvalahány tavaszt látott férfiú, kiről tudható volt, hogy nem szíveli a papokat, sovány és inas, ámde feltétlen híve Istvánnak – a szemét becsukta egy pillanatra.

Kál úr – ki pár esztendővel idősebb volt Istvánnál, igen harcias katona, ki keveset szól, de ha ütni vagy vágni kell, pillanat alatt képes – szintén hallgatott. A szeme villanásával jelezte: örül.

Bató – ki jó ideje sürgött az udvarban, a lovaknak nagy ismerője és gyógyítója volt. Tán harminc tavaszt látott, cingár volt az istenadta, akár egy giliszta. Most komolyan bólintott István felé, amikor az reá tekintett.

Bene volt közöttük a legidősebb. Régi harcos, ötvennégy tavaszt számlált, merthogy ő számontartotta. Valaha „csimbókos” volt, Geyza idején is szívesen lázadt volna a fejedelem ellen. Mára rájött, hogy Geyzának volt igaza, és mivel annak fia, István követte atyja útját, hát Bene úr belátta tévedését, felvette a keresztet, és szívvel-lélekkel a király mellett állt.

Úz erdélyi volt, kicsit másképpen peregtek ajkáról a szavak, termetét tekintve köpcös volt, de vitéz. Mint néhányan szeretve gúnyolták őt – „ki sem látszik a nyeregből” –, azonban vitézségét senki sem vitatta. Ügyesen is szólott, ha kellett.

Ezek öten mind Istvánt nézték, ki lassan folytatta.

– Úz barátom, te bizonyosan azt mondanád, Erdélyben nem fognak örülni a vármegyéknek. Ott valahogy úgy képzelik sokan, hogy Erdély külön része a Honnak, az ottaniak büszkébbek, és nem szívesen engednek egy király szavának, ahogyan atyám idejében a fejedelem szavát is gyakorta semmibe vették. Aztán jöttem én a hadaimmal, és azóta Erdélyben sem szólhat senki a Hon napnyugati része ellen. Erdély része a Honnak, és többről ne essék szó. Amint visszatérünk Esztergomba, megbeszéljük, hogy Erdélynek mely része lészen a te vármegyéd.

Aztán a többiekre fordította tekintetét.

– Fontos, hogy ahol ispánok lesztek, ne éljenek véreitek, rokonok, sógorok. Ezt kerüljük el, ha lehet. Mert bizony a fivérek vagy egyéb atyafiak mindjárt azt hiszik, ha belőled ispán lett, azaz ura a vármegyének, urak lehetnek e rokonság révén… Hát ezt nem engedhetjük meg. Szándékomban áll mindenhová olyan ispánt kinevezni, aki soha nem járt ama földön, és nincsenek ott nemhogy vérei, régi törzséből se lakjon arra senki. A kabarok egykori törzsének területe több ispán között oszlik majd meg, és ez így lészen más földeiken is. Lesz közöttetek, ki Somogy vármegyét kapja, lesz, ki Szatmárban lészen, ki Kraszna vármegyét vezetheti. Azt ajánlom néktek erős nyomatékkal: ne képzeljétek, hogy urai vagytok ama vármegyének! Nem tiétek a vár, mit idővel fel fogtok építeni, nem tiétek a váras, egyetlen falu sem. Nem lesztek urai az erdőknek, földeiknek, legelőknek, tavaknak és folyóknak, sem a hegyeknek. Ti, ispánok, homo regis lesztek, „a király embere”, és erről sohasem feledkezhettek meg. Azért kapjátok eme tisztet, mi magasan a vármegyei lakosok fölé emel benneteket, hogy ott érvényesítsétek királyi akaratomat. És ha énvélem valami történne, ha nem lennék többé, akkor az utánam következő király akarata legyen számotokra szent és erős parancsolat.

homo regisKivárt kicsit, hogy leülepedjen lelkükben és fejükben mindaz, amit mondott. Majd folytatta:

– Nyitra, Bács, Zemplén, Gömör? És lesz vagy negyven másik vármegye, ahol hűséges emberekre lesz szükségem. Olyanokra, kik nem támadják hátba a királyt, teljesítik annak parancsait. Bészedik az adókat és építik a várakat. Szaporodjon a népség mindenhol! Mert úgy lészen Magyarhon igazán erős, ha nem csupán sok kardforgató fiatal férfiembere lészen, nagyon sok szorgalmatos asszonya, kik segítik eme férfiakat, és szülik az újabb nemzedéket. Ne feledjétek, a szolgák és a rabszolgák is fontosak, bár utóbbiakból mind kevesebb van, nem hurcolunk bé rabokat idegen földekről. Mindenki egyaránt fontos, ki a vármegyében teszi a dolgát. És ezért minden férfi és nő és szolga és gyermek éppen olyan fontos a Honnak.

Látta a szemükön – mert mindegyikbe belenézett kutatóan, várakozóan –, hogy értették szavait. Azokat is, miket nem kellett kimondania. Ha hűségesek lesznek hozzá, az esztendők során akár feljebb emelkedhetnek, vagyonukban gyarapodhatnak, hatalmuk megnőhet. De nem az égig, tette hozzá magában, emlékezve nagyapja, Taksony, és apja, Geyza intelmeire. Mert tudta jól: a vagyonnal megjön az étvágy a hatalomra. Ezt a jó király féken tartja, amit hamis akaratnak vél, azt lenyesegeti.

De nem az égig,És azt is tudta, ma este öt másikkal, és holnap délben újabb öt leendő ispánnal fog tárgyalni. Tudta, kik lesznek azok, nevek és arcok keringtek a fejében. Az, hogy vadászni jöttek a Pilisbe, arra szolgál, hogy elaltassa azok éberségét, kikből sohasem lehet ispán, mert arra nem szolgálnak rá. No, és ne tudjon ezekről a kinevezésekről egyelőre az udvar sem. Ha tollba mondja azon iratokat, amelyekkel az ispánok útra kelnek leendő megyéik felé, nem kell mindezt titokban tartani.

No, és volt még egy ok, amire nem szívesen gondolt, és amit szinte enmaga előtt is titkolt volna: ne tudjanak róla az ellenfelek! Mert hiszen a fürkészei folyton járták a Hont és hordták neki a híreket. Tisztában volt hát azzal, hogy a „csimbókosok”, az ómagyarok, kik legszívesebben felakasztanának minden papot, megölnének minden keresztényt, és annak örülnének, ha recsegve-ropogva lángolnának a falusi fatemplomok… Olykor megesik, jelentették neki. A kincstárból küld ki pénzt és építőket, vásároltat a környéken követ és fát, hogy mielőbb újra felépítsék a leégett szentélyt. Hadd lássa egyfelől ama tíz falu népe, hogy van hol imádkoznia, és hogy a király nem felejtkezett meg róluk – ugyanakkor hadd lássák ama rosszlelkű, galád gyújtogatók, hogy valaki van odafent, aki látja, és számontartja, mit tettek. És aki egyszer odaküldi fegyveres katonáit, hogy kiirtsák az efféle bestéket!

valakiA riadalom nem sokkal délidőnek utána támadott.

Katonák gyakorolták a nyilazást a vártól keletre. Itt a dombon volt egy sáncokkal körbekerített afféle karám, hol nem állatokat tartottak, csak néhány szalmával tömött zsákot, meg pár, faágakból összeeszkábált állványt. Minden hetedik napon reggel hozták ide a királyi katonákat kisebb csapatokban, miket „őrsnek” neveztek. Gyakorta jött egy-egy tizedes vezénylete alatt azon tíz katona, és a királyi vár nyilasainak legfőbb embere, Mizse hadnagy. Ki harmincnál több tavaszt látott, kis termettel áldotta meg a Nagyisten, de nála jobban a királyi udvarban senki sem lőtt íjjal. Ezen kopaszodó férfiú tanította az újoncokat nyíllal lőni szinte mindennap. Kik reggel eljöttek hozzá ama földsáncok közé, délutánig nem szabadultak, és egyre csak lőniük kellett a célokra. Kik tíz lépésről kezdték, hússzal folytatták, a végén ötven lépésről kellett eltalálniuk egy kicsiny kelmedarabot, mit a sáncok végén szalmabábu mellére tettek. Hát bizony ezen kelmét ritkán találták el, nem lyuggatták szét a vesszők.

Arról is ismerték Mizse hadnagyot, hogy mindig éles vesszőkkel gyakoroltatta a katonáit. „Nem igazi vessző az, minek nincsen vasból a hegye”, szokta mondani. És maga is szedett madártollakat a vár környékén, nem restellte, hogy tán egyesek a bajszuk alatt somolyognak rajta. „A vessző végén a madártoll, az az igazi!”, mondogatta.

Dés még mindig a halásznál lakott a Vízivárosban. Ha kijött az udvarra és felnézett, a királyi várat látta maga fölött terjengeni, szinte a légben. Nagyon ritkán hívták ama falak közé. Éppen dologtalanul volt otthon, az udvaron leterített ponyván aznap hajnalban kint a mezőn szedett növényeket terített ki száradni. Két ló patáinak dobogását hallotta, és a zaj éppen az ő otthona előtt halt el. Egy legény kiáltotta:

– Dés ihol vagyon-é?

Akkor látta a fiatalember, hogy egy ember jött, s kantáron vezet egy nyerges lovat. Sejtette, hogy sietősen kell hát mennie. Felkapta az iszákját, miben mindig tartotta a dolgait, meg a legszükségesebb füveket, és futott is. Ama legény annyit mondott lihegve.

– Egy emberbe, nem is akárkibe, belészaladott egy nyílvessző.

Hát ennél többet nem kellett tudnia. Felpattant hát az üres nyeregbe, a katona vágtatott előtte. Teljében volt a nyár, erősen sütött a nap, és Désnek akkor jutott eszébe, reggel óta nem harapott semmit.

Felvágtattak a vár mellé. A lovas előtte rövid kiáltásokkal szalajtotta félre a bámész népeket, az utakon járókat. Elkerülték a várat, keletre mentek. A földsáncokon állott vagy húsz férfi, mind katona lehetett a ruhája szerint. Aki őt idehívta, már nem vágtatott, hanem a földsáncok elején nyeregből ugrott. Így tett hát Dés is. Az egyik sáncnak nekitámasztva feküdt egy kopaszodó, sápadt férfiú.

– Mizse hadnagyot eltalálta egy vétlen vessző – mondta valaki.

– Méghozzá hátulról szaladt belé.

Valakik kiabáltak ott távolabb. Férfiak gyűrűjében állt egy legény, és kétségbeesetten kiabált.

– Nem tehetek róla! Az ujjam nem bírta tartani a tollas végét… Kilőtt, mert jól feszült ama húr…

Dés nem törődött vele. Látta, hogy a nyílvessző a lapocka fölött állt bele a férfi mellébe. Szerencsére nem a szívébe, hanem fel a válla felé, és kicsit kifelé. Ha szerencséje van, talán mást nem talált el… Az sem kerülte el a figyelmét, hogy sok vér folyt ki a sebből. Letérdelt a szótlan hadnagy mellé, a zsákjáért nyúlt.

– Jó urak, távolodjatok el, kell nékünk a hely.

A „nékünk” rajta kívül a sebesült hadnagyot jelentette. Látta, hogy mente volt a hadnagyon, meg alatta fehér ing, mindkettőn bőven van lecsorgott vér. Látta azt is, hogy amaz sápadt és nehezen szólana, ha szólana. Inkább hallgat, erőtlenül. Máris kikapta iszákjából a meg nem száradt szürke lapuleveleket, amelyek ugyan nem nőttek nagyra, de ilyenkor éppen hogy sebre valók voltak. Kiterítette őket a seb körül, és azok rögtön elállították a vérzést. Volt még nála ezekből, hát előrehúzta Mizse testét, és ahol a nyílvessző kijött, ott megismételte ezt. Ama lapunak levele megdermesztette a sebet, vér nem folyt több. Hallotta ugyan, hogy elismerően szóltak néhányan a bámészkodók között, dicsérték, hogy milyen ügyes – ez nem volt fontos.

– Kinek vagyon éles kése?

A háta mögül többen nyújtották feléje, egy vadásztőrt választott, mert ezt látta a legélesebbnek.

– Most légy erős, hadnagy uram!

Mizse csak nézett, nem szólt. Dés tudta, hogy a vessző minden érintése egyfelől nagy fájdalmat okozhat a meglőttnek, másfelől újraindíthatja a vérzést, mit pedig éppen hogy sikerült megállítania. Nem volt nála több szürke lapulevél, a két sebre mindet feltette.

Nagyon lassan nyúlt bal kézzel a vesszőhöz, igyekezett mozdulatlanul tartani, közben a tőrrel vágta el. Nem kellett végig, elég volt a feléig, akkor ledobta a tőrt és erős ujjakkal eltörte a vesszőt. Mizse hadnagy szeme fennakadt, de Dés nem állhatott meg. Az egyik katona segítségével ismét előbbre döntötte a sebes férfit, hátul megragadta a nyíl tollas végét, amennyi kiállott a testből, és megrántotta. A hadnagy nagyot kiáltott, azonban a vessző egyből kijött és nem nagyon vérzett.

– Vágjátok le a mentét és az inget – maga adta a kezükbe a tőrt. Közben az iszákjában kotorászott. – Valaki hozzon egy kulacs vizet.

Ez volt többeknél. Előbb a saját véres ujjait mosta le, aztán a két seb környékét. Közben figyelte a hadnagy orcáját, ki nem alélt el, magánál volt. Dés elővett egy kis cserépedénykét, minek szája erősen bé volt fogva, hogy ki ne nyíljon. A sebre való írból előbb jobb keze középső ujjára vett valamennyit, azt lassan dörzsölve bele a kimosott sebbe előbb hátul, hol az imént felsértette azt is, ami épnek megmaradott a lövés után. Aztán ugyanúgy beledörzsölte az írt az elülső sebbe.

– Hol lakik a hadnagy? – kérdezte, amikor végre felnézett.

– Ihol a lóistállók mögött, a katonaszálláson.

– Legyen neki egy kis külön szoba, sok szalmával a fekhelyen, mellette egy kisebb cserépben ivóvíz – rendelkezett. Hallotta, hogy többen elmennek. Akkor kivárt kicsit, látta, hogy Mizse orcájára visszatér a szín. Piros orca mutatja az életet, tudta jól. Most már cselekedhetett: két katonát megkért, hogy nagyon lassan és óvatosan segítsenek talpra állítani a vitézt, majd apró léptekkel induljanak el vele a szállása felé. Néha kihagyott Mizse egy-egy lépése, viszont sebéből nem jött a vér, és bár lihegett és fájdalmas jajszavak hagyták el ajakát, épségben megérkeztek vele a városon kívüli zsúptetős építményhez, minek másik oldalán lovak nyerítettek szomjasan – hamarosan eljő az itatásnak ideje. És nem csak a lovak számára…

– Igyál – Dés cserépbögréből itatta meg a férfit. – Aztán most ne gondolj semmire. Ne beszélj, ne kiabálj senkinek. Lészen egy katona az ajtód előtt éjszaka, én meg eljövök reggel és este, cserélem rajtad a kötést, és friss írral kenem bé sebeidet.

Mizse nem tudott szólani, a szeme rebbenésével jelezte, megértette, amit mondtak neki.