A Turul nemzetsége

Chapter 4-1

– Emeljétek!

– Nem jó! Egyszerre kéne emelni, emberek!

– Háromig számolok… Egy, kettő… Még nem! Azt mondtam, háromig számolok!

– Na, most újra kezdjük, emberek… Egy!

Tíz kebelből szakadt ki a sóhaj, amikor a szekeret végre sikerült kiemelni a kátyúból. Jobbnak látták, ha inkább a rakományával együtt emelik meg, mintsem lerakni, aztán újra fel. Volt, akinek remegett az ina, más a karját fájlalta. De megkönnyebbült testük-lelkük, hogy kétszer száz lépéssel a cél előtt sikerült továbblökniük. A Bars nevű férfi, ki errefelé nékik parancsolt, intett a következő szekeresnek.

– Kerüld ki, jó messzire… Ti ketten meg azon domboldalból ássatok ki jó sok földet, hordjátok ide, és temessétek be a lyukat. Addig a szekeresek kerüljenek arra! – mutatta. Látták, hogy igaza vagyon, hát engedelmeskedtek.

A kővel megrakott szekerek után jött egy, amely gerendákat szállított. Hat ökör húzta kényelmesen, nem sietve. Hat ökröt irányítani nem egyszerű, tudta ezt Bars, hát kicsit elébe ment a fogatnak.

– Kihez jöttök?

– Mi a kozmási templom tetejéhez hoztunk gerendákat.

Bars furcsán mozgatta nagy bajszát, miközben körbejárta a rakományt.

– Hát ti hunnan gyüttetek? Ahol ilyen vékonykák a gerendának való fák? Ezek ugyan meg nem tartják egy ház tetejét!

Az egyik kocsis, falubelije, széles mosollyal válaszolt.

– Rosszul mondotta a barátom. Ezek a tetőzsindelyeket tartják. Ha az ács kellően megfaragja őket.

Bars orcáján felfénylett a megértés. Egész idő alatt a szekér mellett lépdelt, tudta, hogy pár szó váltásához nem szabad megállítani az ökröket. Mert egyfelől a hat állat nem egyszerre torpan meg, de ami még rosszabb: később aligha lehet mindet elindítani. Ezért hát a szekér mellett lépdelt, míg tartott a beszélgetés, majd balra mutatott egy másik utat.

– Azon a dombon várnak reátok, ahol a fehér fal magasodik! Látjátok?

– Látjuk! – és máris elnyikorogtak tovább. Délidő jócskán elmúlott, a szekér tengelyébe reggel belenyomott kenőcs kifogyóban volt, hallotta azt minden értő fül.

Bars uram lassan megfordult. A dombon, mi e vidéken a legmagasabbnak számított, ezért néhányan „hegynek” nevezték, emelkedtek az első szürke kőfalak. Messziről jött talján építőmester táborozott mellette, merthogy sátorban lakott az istenadta. Ilyenkor, nyárnak elején ez még lehetséges, de mi lészen, ha az idő ősznek fordul? Ha Magvető hava1 jövel, mikor vagyon ereje a napnak, ám utána az Enyészet havának2 minden nyirkossága áthatol földön és légen? Valaki azt mondta, az ispán rendelte így, éppen hogy a talján mester ősznek előtte építse fel a várnak lakható részét, különben maga sem jut bé a frissen új falak közé, és fagyoskodhat sátrában tavaszig… Ezt sokan megmosolyogták, bár nem Bars volt az egyetlen, aki magában igazat adott az ispánnak.

A folyónak vize kezdett apadni, de aligha attól, hogy a szekeresek mind itt itatták az ökreiket, meg a lovas emberek kedves állataikat. Nyár vala, eléggé forró az idő, és aszály készülődik. Ama juhászok, kik egész életüket a szabad ég alatt töltik, mondogatták tavaszelőn, hogy ezen esztendőben nagy lészen a szárazság, a kisebb folyókból aszók lesznek, és ama erdei horhosok, miknek alján ősztől tavaszig meg-megcsillan a lopakodó víz, biz’ erősen kiszáradnak majd. Bars hitt szavuknak, hiszen a juhosok sok-sok nyarat és telet láttak, jól ismerik nemcsak az esztendőnek járását, azt is kimondják nagy bizonyossággal, hogy a következő néhány napon milyen idő várható. Nincsen okosabb ember a tapasztaltnál.

– Hej, Bars!

Aki kiáltott a közelből, annak hangját a férfi jól ismerte. Először úgy tett, mint aki siket, de amikor másodszor hátába vágott ugyanaz a kiáltás – enmaga neve –, hát nem tehetett tovább úgy, mintha nem hallaná.

A felesége volt, zömök asszonyka, elöl és hátul telt, és majdhogynem fiatal. Két élő gyermeket hozott a világra, másik három meghótt, és Bars voltaképpen kedvelte őt. Jó asszony, csak sokat beszél, és lám, ide, a falu szélére is kijön utána, minek Bars nem örült. Az ispán úr leghűségesebb embere ő, kinek ezért sok dolga vagyon, különösen most, hogy egyszerre épül a vár, a város meg a templom. Ha az ispán nincs itthon, neki kell ügyelnie mindenre. A fehérnépnek ebben nincsen szava!

De máris megfordult, és még mosolygott is jókora bajusza alatt.

– Itt vagyok, Piros!

– Jer mán a házba, hűl az étek!

Bars előbb ösztönösen felnézett az égre: hol jár a nap? Aztán látta, hogy Pirosnak csakugyan igaza vagyon, hát vidáman intett.

– Menj bé, mindjárost jövök!

Még elirányított két szekeret, majd magához intette az egyik falubélit.

– Menek falatozni, addig ügyelj, hogy a szekeresek jófelé vigyék, amit hoznak. Ha meg kik üresen gyünnek visszafele, azok amarra kerüljenek – mutatta, aztán megfordult. Ami mostanság út volt itt a házak között, azt feltörték a szekerek és taligák vaskos kerekei. Nem mindegyik kerék volt megvasalva, akadt oly nyers, mi folyton eltöréssel fenyegetett, mert gazdájának nem tellett sem a kovácsra, ha vele húzatta volna rá a forró vaskarikát, se kerékgyártóra, ki kész volt egészen újat faragni. Két esztendeje fedél alatt szárított keményfából, ahogyan illik, ahogyan kell.

Bars ismét szétnézett. El sem tudta hinni, hogy kicsinyke falujuk – mivelhogy azt beszélik, éppen a kellős közepén leend egy vármegyének – „várassá” nő. Csak sejtette, hogy több lészen itt a ház, több kéményből száll a füst – miként most az övéből is, lám, kékesszürkén száll egyenesen. Ami azt jelenti, hogy nincsen szél, holnap jó idő jő, folyhat tovább az építés. Mi jó dolog, ámbár ha csakugyan aszály leselked a nyáron, a sok új ember és állat kiissza tán még a folyó vizét is… Hát afelől majd akkor aggódik, ha valóban így esik. Ostoba az, ki a gondot előre képzeli, és félve törődik vele. Mert hátha nem történik semmi baj – akkor pedig fölös volt az aggály.

Hallotta megint Piros hívását, hát belépett a házba.

– Aztán kedveled… kedvelsz-e éngem… jó uram?

Ahogyan Gizella ejtette előbb az „asztan”-t, majd az „urham”-ot, amiben bőven akadt mélyről jövő „r” és némi „h” is, az nagyon tetszett Istvánnak. Mosolyogva borult az ágyra, és csókkal jutalmazta-válaszolta meg a kérdést. Értékelte, hogy asszonya magyarul kérdezte. Erős volt ám az a csók, vágyakat ébresztett mindkettejükben. Késő reggel volt, behallatszott a nyitott ablakon, hogy a várudvaron paták dobognak. Mégpedig jó hangosan, mert mindegyik pata vaspatkóban végződik, mi annak jele, hogy urak és katonák gyűlnek ama kétöles, vaskos falak között, amelyek eddig nem állták ki ellen támadását, merthogy olyan nem volt a Honban.

– Most mennem kell – súgta István. Maga sem tudta, miért nem engedte ki a hangját. Talán mert a hangos szóra az urak között lészen nagyobb szüksége?

Amikor aztán leért, immár teljes öltözetben, körülnézett. Egy pillanatra szemébe sütött a nap. Élvezte, hogy csodálattal tekintenek rá – és nem azért, mintha királynak öltözött volna. Éppen ellenkezőleg, most „nem-király” volt. Egyszerű nadrág, mente a fehér ingen, övén dísztelen kard, bár oly éles, hogy azzal szakállt lehetne vágni, hajat nyírni – de nem csillannak ott drágakövek, és markolata sem kosaras, csak egyszerű kézvédős. A fején persze nem a koronája ült, ama drágaköves, vakító liliomos színű színarany, hanem csak egy… süveg. Mint a mezei legényeké.

El is ütött az uraktól. Látta, hogy azok mind kiöltöztek. Nékem ez nem kell, király vagyok én egy pendelyben is! Úgy tett, mint aki nem látja eme különbözőségeket. Szabolcs, az új lovásza tartotta a kantárt. Tudta, nem kell urát nyeregbe segíteni, hiszen fiatal és kellően virgonc… Bal lába kengyelbe, átlendülés a nyereg fölött, és mielőtt fenekét letenné a simára csiszolódott bőrnyeregre, jobb csizmájának orra szinte magától talál bele a kengyelbe, és Szabolcs ezt észlelve máris elengedte a kantárt. A ló megérezte abban a pillanatban, ki az ura mostantól. Felvetette a fejét, táncolt kicsit mellső lábaival, ám ezenközben alig mozdultak a hátsók. Szilárdan állott, gazdájának nem kellett meglepetéstől tartania.

Nékem ez nem kell, király vagyok én egy pendelyben is!– Üdvözöllek titeket, jó urak. Mint megizentem néktek, ma vadászni megyünk a Pilisbe.

Nem mondott többet, sok beavatott tudta vagy sejtette, hogy bár ejtenek vadat Isten segedelmével, azért másféle zsákmányra is számíthatnak néhányan. A királyi udvar vadászainak egyik fele tegnap délelőtt elment, és tudni lehet, hol emeltek sátrakat a szolgákkal. Két helyen is, merthogy két napra vonulnak el, két helyen lesznek esti tábortüzek, némi vadhús és más csemege, no meg egy-egy kupa bor is jut minden torokba. Nem több, mert szükség lészen a tiszta fejekre.

István hamarosan az élre állott, de tudta, voltaképpen nem ő, a király vezeti a menetet. Jóval előttük haladnak az erdei úton az előőrsök, kik a testőrök közül kerülnek ki. Ők fürkészik az utat. Mögötte pedig hol hármasával, hol kettesével, vagy ha az ösvény fák és kisebb sziklák közé szorult, egyesével jöttek az urak. Elöl kisebb csapatban azok, kiket a király kedvel és kikre mindig számíthat, mögöttük pedig nagyobb csapatban azok, kik mind szeretnének egykoron az első csapatba kerülni. A legjobb úton vannak arrafelé, bár biztosan nem mindegyik kerül közelebb Istvánhoz.

– Jó uram! – rúgtatott előre Simon püspök, szakállas, megtermett férfiú, nem éppen fiatal. Vagy tizenöttel több tavaszt látott, mint István. – Egész nap lovagolunk-é, avagy lészen szarvasoknak űzése?

– Lészen, lészen – mosolygott István, és mintha ettől felbátorodtak volna, a többiek is közelebb rúgtattak. Csete, a testőrök hadnagya féltékenyen őrizte helyét fél lóhosszal a király úr mögött, tőle balra. Mögötte sorjáztak mások is. Bihar, ama kis termetű, ámde nagyhangú úr, ki tán a tóparti nyílegyenes kákán is találna csomót, mert neki sosem tetszik az, ami éppen vagyon. Aztán ott volt Zaránd, szintén egyívású Istvánnal, miként a másik barát, Máté. S ott poroszkált mögöttük Előd, ki egykoron félelmetes vívó hírében állott. Mára bizony megkopott a tudása és fogyóban az ereje, azért senki sem merne kardra kiállani véle.

Eléggé ezen urak háta megett, szerényen jöttek még ketten. Az egyik Zobor úr, ki ispán a váci váras környékén. Ő sem nőtt valami nagyra, okos férfiú hírében állt, s ritkaságnak számított, mert értett a betűvetéshez. Írni is tudott, meg olvasni! Kik eddig ilyet napnyugatról jött, pilises fejű papok között láttak, bizony csodálták Zobor ispánt.

A másik Csoma úr volt, szintén kisebb, és igencsak soványka termetű. Ki egyszerre lévén pap, királyi gyóntató és írnok, mostanság majd mindig jött a királlyal. Oldalán nagy bőrtáskában hozta mindazon szereit, amelyek nélkül írnok aligha létezhet. Pergamennek lapjai háromféle méretben, jól lezárt téntatartó, mibe a levet cserfa gyümölcséből, és ki tudja, miféléből főzte és párolta. Az ilyen attramentum nem fakul el, mondják, száz esztendő múlva sem. Ha egyszer bévette magát ama idegen földeken gyártott és drágán beszerzett lapos hártyába, mit szintén idegenből vett szóval pergamennek neveznek, akkor az bizony sok időkre hirdeti a király akaratát. Mert hát Csoma barát egyetlen olyan kicsinyke jelet – mit az idegenek literának, a magyarok meg betűnek neveznek – sem ír le jól megfaragott lúdtollával, mire a király engedélyt ne adna.

attramentumliterának,betűnek – Legyetek türelemmel, urak – így István. – Délben megpihenünk, aztán kergethetitek a szarvasokat, avagy ama vaddisznókat, mik errefelé százával legelésznek a sűrűben.

Úgy lett. Nem ért delelőre a nap, amikor a menet elérte az első napi pihenőhelyet. Kész étek várta a vendégeket, és a közeli patakban itathatták meg lovaikat. Aztán szedelődzködni kezdtek az urak. Istvánt sehol sem látták, hitték hát, hogy elment valamelyik társasággal. Mert, hogy egymás köreit ne zavarják, kisebb csapatokban vágtak neki az erdőnek.

Pedig hát a király – maradott. Szinte elbújt sátrában, mígnem az urak elmentek vadászni. Tudta, kiknek izent, azok maradtak. A szolgák nagy ponyvát feszítettek ki a tisztás szélén, mi kellő árnyat adott, és mert itt némi szellő is járt-kelt, hát nem fülledt meg a meleg lég. Ide telepedtek azok öten, kik délnek előtte jóval a bizalmas barátok mögött lovagolhattak, és Istvánnak inkább csupán a hátát láthatták, ha az erdei út kiegyenesedett.

Most szemben ülhettek vele – a földön. Mert hát István elsőnek ült le, és ősi türk szokás szerint két lábát maga alá húzta, könyökeit térdeire támasztotta. Nem kényelmes az ilyen, főleg nem annak, ki ettől rég elszokott, vagy – mint ezek itt, beleértve a királyt is – meg sem szokták soha. De hát a szolgák is lovon jöttek, nem szekérrel, és furcsa lett volna, ha székeket hoznak ki a palotából az erdőbe. Meleg a fű akkor is, ha árnyékban lapul, és mi apró hangya rájuk mászik, leesik később.

– Jó urak, mint bizonyosan hallottátok, sok vármegyét alapítottam, de valljuk be, sok csupán a fejekben létezik. Járják az embereim ama vidékeket, hogy ha nem is pergamenre, legalább a fejekben kirajzolják azok határait, mik folyók lesznek, itt-ott nagyobb erdőségek, szakadékok vagy hegyek szélei. Midőn ezen fürkészek visszatérnek, meghatározzuk a vármegyék nevét, leendő városát és határait. Följegyezzük, melyik másik vármegyével határosak, hol, honnan, meddig. Ez eltart ezen a nyáron, s mire eljő annak vége, ahogyan mostanság mondani illik, augustus havának vége, addigra készen lészen ezen munka. Örülnék, ha részt vállalnátok benne, mivelhogy öt új vármegyében ti lesztek az ispánok.