Megkerülte a templomot, és szinte futott hazáig. A ház előtt azonban visszafordult. Átsietett a Kutyaszorítónak nevezett közön, egy gondolatra sem állt meg, amíg Juliék házához nem ért.
Juliska ott állt a kapuban, mélyen a kendőjébe burkolózva.
– Jó, hogy itt vagy – mondta János –, siess, rejts el valahova!
– Jaj, istenem, Jancsi! – Juliska megint csak ennyit mondott. Bementek az udvarra. Juliska kézen fogva vezette a legényt, de maga sem tudta, mitévő legyen. Téblábolt ide-oda az udvaron. Végre betaláltak az istállóajtón. Juliék istállója kicsi volt, mint egy kalitka, egyetlen tehén volt benne, amelynek a tejét Juli a család kopogó szemei elől a csarnokba hordozta. Ez a tehén, mikor az ajtót benyitották, elbődült.
– Mikor lesz meg a borjú? – kérdezte János. – Tejel még? – És alája nyú
