Zápor

Fejezet 5

Dezső kísérte el őket. A pap meg a leánya az ablakon néztek utánuk.

– Bolond kocsmárosok vagyunk – szólt a pap, és megsimogatta a leánya vállát.

Szegény papék valóban bolond kocsmárosék voltak. Nem akadt ember, aki ne talált volna vendégszeretetre a házukban. Légyen az úr vagy szegény. Távoli és közeli rokonok, barátok és álbarátok seregei lepték meg a házat, amíg volt mit aprítani a tejbe. Sárba rekedt utasok és menekültek, vadászok és kirándulók, valamennyi párt képviselőjelöltjei és kortesei, náluk találtak baráti fogadtatásra. A koldusok a faluvégén egymásnak adták a ház adakozó jó hírét… így történt, hogy a papné negyvenholdas birtokából egy sírhelynyi sem maradt. Pedig a pap jámbor, kis igényű ember volt. A felesége pedig, amíg élt, csak a munkának és a nyolc gyermekének élt. De belefáradt, és korán elhalt szegény. Helyét a legkisebb leánya foglalta el a házban. A többi gyereket szétszórta a világ minden tája felé a szegénység önkénye.

Annán kívül csak Dezső tartózkodott otthon, ő is csak így szünidőben. Teológus volt, és úgy számított az egész család, hogy majd az apjuk örökébe lép. Mindenki természetesnek vette ezt a faluban. Ősi papi család volt ez a család. A nagy ebédlő falán körben függtek a lutherkabátos ősök képei. Püspökök, esperesek voltak köztük. Dezső, mióta papnövendék volt, nem is szeretett az ebédlőben tartózkodni, mert meg kellett görnyednie a nézésüktől. A dívány fölül, ajtó fölül, szekrény tetejéről, mindenünnen pontosan reá néztek. Sokszor maga is arra gondolt, hogy nem tiszta a lelkiismerete, mikor azon vette észre magát, hogy menekül a ropogó vén bútorok közül.

Az egész rozoga ház körül élt valami félelmes. Túlságosan távoli időknek túlságosan élő emléke. És a házzal szemben a golgotaszerű templomdomb.

Három nagy kőre kellett öles léptekkel lépni, hogy a templomdombig a sarat kikerüljék. A tanácsosnénak nem engedett akkorát a szűk szoknyája, a városi asszonyok tájékozatlanságával a legnagyobb sárban merítette meg Anna cipőjét.

Ahol a víz kimosta a templomdombot, fényes, fehér gömb látszott ki a földből. A tanácsosné hozzáütötte a sarkát, hogy lepotyogjon a cipőjéről a sár. De, uramfia, a kőnek vélt fehérség tompa reccsenéssel beszakadt. A tanácsosné elsápadt. A hideg futott végig rajta… Dezső örült ennek a véletlennek, mert gyermekkorától fogva legnagyobb gyönyörűsége tellett benne, ha falujának ezekkel a félelmes titkaival dicsekedhetett.

– Koponya – mondta nagy büszkén. Cipője orrával alája fúrt és kifordította. A koponya megindult a domboldalon. Legurult a kocsiút sarába. Dezső utána futott, visszahozta és odadobta a templomfal tövéhez.

– Majd az egyházfi elássa – mondotta, és látva a két idegen elfogódottságát, végig az öregutcán a templomdomb titkát bontogatta előttük. Bár az arca mosolygós volt, a téli esték mesemondóinak meghatódott hangján szólt.

– Csodálatos, mély titkú halom ez. Ami mese, legenda keletkezett ebben a faluban, az majdnem mind hozzá fűződik. Ezer év emléke van benne hegyén-hátán összedobálva. Nincsen őszi eső, és nincsen hóolvadás, hogy valamit ki ne vessen magából. És akkor megindulnak a találgatások, szaporodnak, oszlanak és újra összenőnek, míg kész nem lesz a legenda.

Megfordult, és két kezével két irányba mutatott.

– Onnan a boltoséktól az iskola kertjéig terjedt valamikor ez a domb, de lassan az eső elmosta, a kocsik lejárták, gyerekek leszánkózták. Ami csontot, koporsódarabot vagy egyéb tiszteletre méltó tárgyat találtak, azt mindig közelebb hajigálták a templomhoz, és elásták, hol mélyebbre, hol éppen csak hogy a tyúkok ki ne kaparják, kinek mennyi türelme volt hozzá. Azt hiszem, ebben a maradék halomban több az emberi csont és por, mint a föld maga? Mikor az országutat bevágták a templomdomb oldalába, azt mondják, egy ölnyi területről három szekér csontot hordtak ki. A csontvázak keresztbe-kacsba voltak ott összehalmozva, a koporsók minden nyoma nélkül. Oltott mésszel voltak leöntve, és ebből arra következtettek az elején, hogy kolera idején történhetett a szörnyű temetés. De a sír fenekén mindenki nagy ámulatára rengeteg kaszát, kapát és különös alakú fejszéket találtak… Mi igaz belőle, mi nem – de azóta keletkezett az a mese, hogy élt itt valamikor egy kegyetlen, vérszopó földesúr, aki annyira sanyargatta a népet, hogy egy napon kaszával, kapával fellázadtak ellene. A földesúr bezárkózott a kastélyába, aztán éjszaka koldusruhában elszökött. Egy hét múlva német katonákkal tért vissza. Mind egy szálig leölette a lázadókat. Fegyvereiket egy nagy gödörbe szóratta, hegyibe a tetemeiket. Sok közülük még élhetett akkor, mikor rájuk öntötték az oltott meszet, mert összeölelkezve találták a csontvázak egyik-másikát. Az áldozatok asszonyait, leányait, kik ott jajveszékeltek a sír körül, szétosztatta a német katonák között, és hálából földet adott nekik a tompa domb környékén. A katonák elfogadták a földet is meg az asszonyokat is. Ezeknek a maradékai a felsőfalusi svábok.

– Valóban különös – folytatta Dezső visszafordulva egy magasabb helyről, ahonnan az egész falut végig lehetett látni –, hogy ott a falunak az az egyetlen sarka mindig megmarad svábnak… Ötven esztendővel ezelőtt felosztottak itt a pannonhalmi papok egy nagy darab földet. Kizárólag katolikusoknak adtak belőle. Sok sváb család költözött akkor a faluba, de ezek mind egy szálig megmagyarosodtak, gyerekeik összeházasodnak a mieinkkel. Amazok azonban nem vállalnak semmi közösséget a falu többi népével. Bár van már katolikus imaház, átjárnak imádkozni a szomszéd faluba, ahol sváb pap van. Onnan veszik feleségeiket, és leányaik soha nem házasodnak össze a mi legényeinkkel.

Ezalatt kiértek az új faluba. Domboldalba felmászó piros tetős házak voltak itt szétszórva. Utcát még nem alkottak. Sok közülük még fel sem épült egészen.

– Érdekes, hogy ezek az új házak nagyjából sem hasonlítanak a falu régi épületeihez – jegyezte meg a tanácsos.

– Nem csoda – felelte Dezső –, ezek mind világlátott emberek lakásai. Azt hiszem, kettő sincs ezen a domboldalon, amelyik ne Amerikából hozott pénzen épült volna. Ha nem tudna magyarul, itt az új faluban egész szépen megélhetne az angol nyelvvel. Itt minden második ember megfordult Amerikában… Clevelandot úgy tekintik ezek, mint egy új honfoglalás területét. Mintha az ő külön gyarmatuk lenne, jönnek-mennek a két világrész között, minden gátlás és minden nagyobb teketória nélkül. A kilométerek ezreit semmibe sem veszik, én úgy látom, nincs is fogalmuk róla, hogy mekkora távolságokat tesznek meg egy-egy ilyen úton. Ha egyszer földgömböt tennénk elibök, és megtanítanánk őket Kolumbusz történetére, nem hiszem, hogy még egyszer neki mernének vágni az útnak. Csak azok tudnak ilyen természetesen és könnyedén élni a történelem és a technika vívmányaival, akik nem ismerik az érte folytatott küzdelmeket. A mi falunk élénkebb forgalmat tart fenn Clevelanddel, mint a saját fővárosunkkal. Már többen élhetnek lakosainak leszármazottjai odakünn, mint ebben a szűk völgyi fészekben. A háború óta nem adnak ugyan beköltözési engedélyt, de remekül megtalálták ezek a törvény falán a rést. Itt nem dühöng egyke, de ha valamelyik paraszt nem akarja megosztani a földjét, levelet ír Clevelandba, sógornak vagy komának, hogy küldje haza a lányát. Itt aztán összeesketi vele a fölösleges fiát. A hites férjét pedig magával viheti akárki Amerikába.