Zápor

Fejezet 4

– Nem lehet, a tanítóék felől jönnek éppen.

– Valamit keresnek.

– Hogy összeáztak, szegények!

– Kimegyek, útbaigazítom őket – mondta a fiatalember.

– Dezső! – kiáltott utána a leány.

– Tessék.

– Be ne merd hívni őket! – Aztán az apjához fordult. – Édesapám, ha ez megint idehoz nekem valami csavargókat, én nem maradok meg a házban.

De Dezső már rohan az ablak alatt, már ott áll az idegenek előtt, alázatosan, szinte meghunyászkodva, mintha ő könyörögne valamiért. Kezet fog az úrral, és kezet csókol a jámbor az ázott asszonynak. Megindulnak a ház felé. Persze hogy behívja őket.

A férfi lépett be elöl, a pap kezét erősen megszorította, és kezet csókolt a papkisasszonynak. Anna visszahőkölt, mikor az idegen arca közel hajolt hozzá, mert az egyik szemöldöke jóval magasabban volt a másiknál, és mikor nevetett, az ördöghöz hasonlított. Az asszony mosolygós és halk léptű volt, de nem látszott kényeztetettnek. Nem volt szép a bőre, és hiába mosolygott, a szeme körül kemény gondok ráncai maradtak. Léptei nyomán nedves foltok maradtak a padlón. Ezért összetett kézzel kért bocsánatot. A kezei sem voltak fehérek, sem szépek. Az ujjai tompák voltak, kidolgozottak, fáradtak.

Anna szíve megenyhült. Székeket hozott át a másik szobából. Az asszony, amint leült, lábait meglazította a kivágott cipőben. Vigyázva néhány milliméternyit kiemelte a sarkát. Úgy szerette volna intézni, hogy talpa ne érintse a nyirkos bőrt.

A férfi már leült, és beszédbe elegyedett a pappal. A pap éppolyan alázatos hangú volt, mint a fia.

– Hogyan méltóztattak éppen a mi falunkat választani?

A tanácsosnak viszont bátorságot adott és fölényt a pap alázatossága. A világot járt ember oktató hangján beszélt, és mindvégig mosolygott.

– He-he, ennek remek története van. Egy bolond leány hívta fel a figyelmet az önök falujára.

– Bolond leány?

– Na, nem éppen bolond, csak egy kicsit félkegyelmű. Innen került fel Pestre. A sógoromnál szolgál. Azt hiszem, valami Panninak hívják.

A pap nagyot nevetett.

– Csak nem a Cérna Panni! Halljátok, gyerekek, a méltóságos úrékat a Cérna Panni utasította a faluba. Hát ez aztán?

– No, no – szerénykedett az idegen –, nem vagyok méltóságos úr.

– – Bocsánat, úgy értettem, miniszteri tanácsos.

– Nem, nem, csak számtanácsos. Tulajdonképpen csak mint számvizsgáló kerültem B-listára, de kárpótlásul meg szoktak tisztelni ezzel a címmel, he-he…

Felemelte a hangját.

– Nos, ugye romantikus, hogy egy hülye leány útján kerültünk ebbe a faluba. De hát mi már ilyen könnyed mozgású emberek vagyunk. – Széles mozdulattal átnyúlt az asztal felett, és megveregette a felesége vállát.

– Ugye, Cica, gondoltunk egyet, megkérdeztük a Pannit, hol lakik, megtetszett a falu neve, és lám, itt vagyunk.

A pap csodálkozva tágra nyitotta a szemét. Ez tetszett a tanácsosnak, és bölcsen folytatta:

– Bátraké a szerencse, és aki nem töpreng, azé az élet, nagytiszteletű uram. Mi mindig ilyenek voltunk, és mint szegény B-listás házaspár bejártuk a világot. Mindig jó kedvünk volt, és mindenkori könnyedségünkkel választottuk ki ezt a helyet is, ahol nyugalmat óhajtunk lelni. Isteni nyugalmat! Ugye, Cica. – Ismét megveregette az asszony vállát.

Cica mosolygott. A többiek is udvarias, készséges mosollyal kísérték, és Cicának ettől felengedett a nyelve. Átvette a szót. Sokkal tisztább hangon, nyugodtabban és logikusabban beszélt, mint a férje. Elmondta, hogy alig egyéves házasok voltak csak, mikor a férje állás nélkül maradt. Egy krajcár nélkül vágtak neki a nagyvilágnak. Németországba, Svájcba, Spanyolországba, majd Argentínába kerültek. Mindenütt más volt a foglalkozásuk. Utoljára Buenos Airesben felvitte isten a dolgukat, nagy kelmefestő üzemet alapítottak, és kitűnően éltek belőle… – A gyárunk! – így emlegette az asszony, és nagy lelkesedéssel beszélt róla, de az előadása végére elmosta ennek az üzemnek a sorsát, s a három hallgató közül egyik sem tudta, eladták-e, bérbe adták-e, gazdag gyárosok-e, vagy tőkepénzesek.

– Az arcukról mindenesetre az látszik, hogy fáradtak és szegények – gondolta a pap, és intett a leánynak. – Az egy pillanatig durcásan nézett, de aztán kisurrant az ajtón, ki a konyhába, onnan a pincébe. Ott meglotyogtatott néhány köcsög tejet, amelyik a legfrissebb volt, azt megkóstolta. Semmi savanyú ízt nem érzett. Lenyalta tisztára az ajkát. A konyhában csészéket rakott tálcára. Az ujján számolta: apa, Dezső, Anna, miniszter, miniszterné. Ha! Miniszter, és nagyot nevetett, hogy milyen jól fognak mulatni ezen estére a kistanítónéval… Lassan, vigyázva öntötte a tejet. Tejet önteni nagyon szeretett, mert valami végtelenül megnyugtató van abban, amint a fehérség csendesen és puhán nő a csészében. Csak persze tudni kell önteni. Lágy kenyeret és üvegedényben mézet is tett a tálcára.

Odabent kicsit ellanyhult a beszéd, mire visszament, a véletlenül összevetődött emberek nehezen tudták átszólni a széles távolságot, ami köztük volt. A tej és a lágy kenyér egyforma mosolyt váltott ki mindnyájuk ajkán… Aztán Anna zavart bocsánatkérései a szerény ozsonna miatt, amire az idegen asszony felállt és megsimogatta és megcsókolta. – Óh, igazán bájos, aranyos teremtés! – vagy valami ilyesmit mondott neki, de sietett leülni, mert a talpa éktelenül fázott a vizes cipőtől.

Dezső már régóta figyelte, mint kínlódik a szegény asszony a lábával, most odaszólt nénjének.

– Anna, nem tudnál kölcsönözni egy pár cipőt a nagyságos asszonynak, amíg ez megszárad?

A tanácsosné hevesen tiltakozott.

– Az istenért, hogy fogadnám el.

Anna megint durcásan nézett egy pillanatig, mint amikor ozsonnáért küldték, de megint csak megindult… Kint a szekrény aljában hiába kutatott. Két pár rossz cipő bújt meg a szoknyák alatt, egyiknek az oldala dűlt ki, másiknak a talpa volt lyukas. Nézte az egyiket, nézte a másikat. Egyiket sem merte bevinni. Felhúzta a vállát, dühösen odavágta mind a két pár cipőt, és megindult befelé üres kézzel, de az ajtóban egy csöpp könny szökött a szemébe. Ezt a könnycseppet az öklével kitörölte, és visszament a szekrényhez, levette egyetlen pár ép cipőjét, meglengette a levegőben, hogy ne legyen meleg, ne érezze a vendég, hogy most vetette le a lábáról. Maga pedig felhúzta azt, amelyiknek lyukas volt a talpa.

A tanácsosné arca valósággal megszépült, amint a száraz cipőbe lépett. Vidám és bőbeszédű lett. Az urának kellett minduntalan féken tartania.

Az idő gyorsan telt. A nap átbújt az utcai almafák alatt, és megcsillant a mézes edényben. De a tanácsosné cipője még nem száradt meg. Anna egyetlen pár topánjában indult neki a sáros útnak, hogy lakást keressenek. A felöltőjét is itt hagyta. Anna egy kendőt terített a vállára.