Zápor

Fejezet 3

Eső hullott a falura. Amolyan sokat várt, megimádkozott nyári eső. Az emberek a pitvarban álltak, kitárt istállóajtóban. Úgy látszott, tekintetük az eső fényes szalagjain túl a felhőket keresi. A szemükben inkább büszkeség ült, mint hála. Mindegyikük úgy érezte, a saját imádságára nyíltak meg az ég csatornái. De legfőképp a pap.

Vasárnap volt. Ázott emberek nem futottak a mezőről, csak ketten siettek az állomás felől. Egy asszony meg egy ember, de ezek sem voltak parasztok. Esernyőt tartott az asszony, és messze elmaradt a férfitól, aki minduntalan visszaszaladt hozzá, és idegesen biztatta, de az asszonynak botladozott a lába a szokatlan úton. Végre dühösen legyintett, és többet nem törődött esernyős párjával. Hosszú köpenye gallérját felhajtotta, s öles léptekkel sietett a falu felé. Kalapját a fejébe húzta, fejét félrefordította, vállát az eső oszlopainak feszítette, mintha nagy nehezére esnék átszakítani. Egyik kezében könnyű táskát tartott, másikkal a kalapját fogta, hogy el ne fújja a szél. Köpenye alul szétnyílott, és a nadrágját a térdéhez tapasztotta az eső.

A falu végén álló házból sokan néztek arra, mert abba az irányba sodorta a felhőket a szél.

– Garabonciás! – mondta a legszélső ház gazdája a köréje sereglett lányoknak, akik ide menekültek be vasárnapi nótás sétájukról. Nem tudták, mi az a garabonciás, de aki mondta, vicces ember volt. Akkorát nevettek rajta, hogy az minden locsogáson és szélsusogáson át az utas füléig hallatszott.

A falu végén nagy gesztenyefa állott, de alig ért lombja alá az utas, alig rázta le a kalapját, az eső mosolyogva elállt. Kései napsugarak érték az asszony vizes esernyőjét, és mosolygott az is a megfutamodott ura felé. Az ember röstelkedve visszafordult újra:

– Siess, Cica! – kiáltott neki messziről. És amikor kimondta, hogy Cica, alanyok újra éleset kacagtak a háta mögött. Mérgesen visszatekintett, majd új hangsúllyal, sokkal erélyesebben szólt:

– Siess, Karola, lelkem!

Belekarolt a vizes asszonyba, és annak ellenére, hogy mindkettőjükhöz tapadt a ruha, méltóságos nyugalommal lépett be a faluba.

– Méltóság, nyugalom és fölény minden siker titka – mondta halkan. Jelmondata volt ez, és úton-útfélen elismételte az asszonyának.

Elérkeztek az első házig. Az ünnepi ruhás leányok szállingóztak éppen kifelé, de azokhoz nem szólt.

– Jó napot, gazduram! – kiáltott be az udvarra, úgy, ahogy színpadon hallotta. A gazda megindult feléjük.

– Adjon Isten jó napot! – felelt, és mikor látta, hogy megálltak a kerítésnél, odaballagott hozzájuk, de neki sokkal méltóságosabbra sikerült a járása, mint az érkezőknek. Az idegen átnyújtotta a kezét az alacsony kerítésen.

– Bárány Ödön, nyugalmazott miniszteri számtanácsos vagyok… A feleségem.

– Isten éltesse magukat is – és megrázta az öreg mind a kettőnek a kezét.

– Mondja, gazduram, van-e itt a faluban jó kiadó lakás? Itt szeretnénk letelepedni.

A gazda végigmérte a két alakot.

– Letelepedni?

– Ha találnánk megfelelő lakást.

– Hát azt én nem tudom. Vannak itt szép új házak, de hogy eladja-e valaki a magáét?…

– Nem vásárolni akarunk, csak bérelni.

– Földet?

– Nem, lakást.

A paraszt vállat vont.

– Hát ahhoz én nem értek. Menjenek el a nagyságos úrék a kocsmába, ott biztosan tudnak valamit mondani.

A tanácsos végignézett magán és a feleségén.

– Jól megáztunk.

– Bizony megáztak.

– Ajajj! – A tanácsos a kalapjával verte a vizet a felöltőjéről.

– Megszárad még a mai napsütésnél – vigasztalta őket a paraszt, aztán elmutatott a falu belseje felé.

– Arra megtalálják a kocsmát, csak egyenesen menjenek ezen az úton.

Az utasok továbbmentek, csak a kanyarodónál tekintettek vissza, hogy néz-e még utánuk a paraszt. Aztán a legelső módosabb ház ajtaján újra bekopogtattak… Ott asszonyok ültek alacsony székeken, és csendesen és ritkán beszélgettek. Az utas megint a gazdát kereste. Az egyik asszony felállt, és kikiáltott az alsó udvar felé.

– Józsi!

Háromszor is kiáltott, de az ura nem felelt. Akkor bátortalanul az idegenekhez fordult.

– Hát, ha nem veszik rossz néven a kérdést, mi járatban keresik az uramat?

Bárány tanácsos bemutatkozott, és itt is éppen úgy, mint a másik háznál, lakás után kérdezősködött.

– Azt az uram is csak úgy tudja, mint én – felelte a menyecske, majd odafordult az asszonyokhoz.

– Nem tud valaki bérbeadó lakást a faluban?

Az asszonyok vállat vontak, hallgattak. Legtöbben a tanácsosné ázott cipőjét nézték… A tanácsosné úgy érezte, szólnia kell. Lágy mosolygással kezdte.

– Nahát! Ennyi szép fiatal asszonyt még sohasem láttam együtt.

Az asszonyok csak hallgattak.

– Gyilkosan tudnak hallgatni – gondolta a tanácsos, de azért csak mosolygott ő is. Majd kezet nyújtott a háziasszonynak.

– Akkor megpróbálom a kocsmában. Ott bizonyosan tudnak valamit.

– Meglehet – felelte az asszony, és elkísérte őket a kapuig. Utánuk ment vagy három lépéssel a folyosón, és cipője orrával gondosan kirugdalta az udvarra a sárcsomókat, ami az utasok lábáról lemaradt. Mikor kívül voltak, bereteszelte az ajtót.

Arrább megint csak a kerítés tetején kiáltottak be. Ott nagy szalmakazlak voltak az udvaron, és a konyhaajtó előtt megtermett ember cigarettázott. A cigarettát se vette ki a szájából, csak a vállát billentette meg a kérdésükre, és a tanácsosné olyan ijedt és alázatos hangon köszönt el tőle, hogy a férjét majd a méreg ette meg a méltóság és fölény ilyetén elhanyagolása miatt.

Máshol sem jártak nagyobb szerencsével. Mire a templomhoz értek, az asszony egészen megtörött a küzdelemben, amelyet a széllel, esővel, sárral vívott. Valósággal lógott az ura karján, és félig sírva, félig mérgesen, de egyre vagdalta a fejéhez a tegnapi áradozásait a faluról, a friss tejről, a vendégszeretetről.

Ekkor látta meg őket az ablakból a pap.

A pap az íróasztalnál a Remekírók egyik kötete fölött bóbiskolt. Egyszer túlságosan le találta hajtani a fejét. Az orrát a könyvbe ütötte. Erre felriadt, megdörzsölte a szemét, és ekkor vette észre a két vándort.

– Jönnek! – kiáltotta, aztán nagyot nevetett, mikor erre a leánya is meg a fia is az ablakhoz rohant. Eső utáni álmos délutánokon szerette az ilyen ártatlan tréfákat. Nemegyszer történt, hogy elvonuló cigányok vagy egy tollas zsidó kedvéért felriasztotta délutáni álmából a ház népét… De most maga is az ablakhoz sietett, mert ilyen furcsa alakok valóban ritkán vetődnek a faluba.

– Kik lehetnek ezek?

– Mozisok!

– Vándorszínészek!

– Ügynökök!

– Vasárnap?

– Gyorsfényképészek! Ott van a férfinál a gép.

– Áh nem, ezek úriemberek, biztosan az új tanító vendégei lesznek.