Botticelli szerelmei

Chapter 4

Az emlékeket lehet dédelgetni, gyűjtögetni, elfelejteni, ki-ki kedve szerint bánhat velük. Az emlékezet hol halvány, szertefoszló, hol éles, fénylő, máskor eltünedező. Kevesen tudják, s kevesebben hiszik, hogy egy-egy emlék befolyásolható, vagy akár teljesen meg is változtatható. Ha hozzáértő babrál velük, a múltbeli események megszépülhetnek, csúffá válhatnak, vagy akár örökre törlődhetnek.

A baj csupán az, hogy mi az idő szélben lebegő hársfalombjának egyetlen virága vagyunk, sőt még az sem, csak az egyik levelén ringatózó bodobács. Így emlékezetünk is hol így, hol úgy libben, ahogy éppen a szél – vagy az is lehet, hogy a Teremtő lehelete – mozgatja. Minden igaz lehet, vagy annak hihetjük – és bárminek szöges ellentéte is. Csak egy kicsit kell másképpen fordítani a képet, csak egy egészen aprót kell mozdítani a tükrön, látcsövön, éppen hogy csak meg kell érinteni a víz válogatott fényeket visszaverő felszínét, és máris új világ tárul a szemünk elé.

Kezdődhet egy új történet úgy is, hogy valamit elfelejtünk, de akár úgy is, hogy új emlékeket szerzünk. Ki tudja, talán éppen ezekből a szavakból, ezekből a mondatokból éppen most, éppen ebben a pillanatban fakad egy új emlék egy olyan ember szívében, aki először olvassa, először hallgatja őket, és szívét megnyitja, hogy valami különleges és teljesen egyedi öltsön testet benne. Sosem lesz már ugyanaz, aki leírta ezeket a szavakat, de az sem marad többé önmaga, aki befogadja őket. Titkos szövetségre lépnek, el nem múló kötelék szövődik köztük, amelyet nem koptathat szét még az emlékezet csalóka, kivagyi játéka sem.

Közös múltjuk lesz, amelyre, bár mindketten másképpen emlékeznek majd, mást tartanak fontosnak belőle, mégis eggyé válnak általa, és többé nem értelmezhetőek önmagukban, csak egymáshoz viszonyítva, egymás szemében tükröződve.