A kegyelem szigetei

A siketfajd

A SIKETFAJDJane elutazása után Valentine Ross felvette azt a szokást, hogy hajnalok hajnalán felkelt, magára kapott valami ruhát, sálat tekert a nyaka köré, és szinte még napfelkelte előtt kigyalogolt a hideg reggelbe. Olykor porhó fedte az utcákat. Olykor a heves szél arcába fújta a lehullott leveleket. Ross, noha mindezt látta, mégsem érzékelte. Hadd jöjjön a tél, gondolta magában. Hadd hulljon a hó, hadd boruljon a csönd leple Bathra. Legyen minden olyan néma és fagyos, mint az én szívem.

Kedvenc útvonala a Beacon Hillre, onnan pedig a füves réteken át Charlcombe faluba vezetett. A tüdeje szinte fájt, amint felfelé mászott a Beacon Hill oldalán, de ilyenkor még gyorsabb tempót kényszerített magára, mintha csak próbára akarná tenni az erejét, szinte azt remélve, hogy elbukja a próbát, és összeesik.

De nem esett össze. Testi ereje volt az egyik ajándék, amit szeretett volna felajánlani Jane-nek. A rendelőben, ha a helyzet úgy hozta, képes volt felemelni és feltenni a pácienst a vizsgálóágyra. Erős keze és alapos anatómiai tudása gyors és hatékony csontkováccsá tette. Szeretőként való állóképességét pedig jól jellemezte a beceneve, amit az Avon Street-i Nyakas Kocsma emeleti szobáiban dolgozó lányoktól kapott, akiket időről időre meglátogatott: Sir Szilárdnak nevezték el, és Rossnak ez legyezgette a hiúságát.

Oly sokszor elképzelte, hogy megajándékozza Jane-t az erejével, hogy most szinte képtelen volt felfogni: a lány már soha nem ismerheti meg ezt az erőt. Legszívesebben így szólt volna hozzá: „Hadd mutassam meg, milyen mesterien tudlak szeretni! Aztán eldöntheted, hogy hozzám jössz-e, vagy sem. Nem tisztességes és nem is észszerű, ha eldobsz engem még azelőtt, hogy megajándékoztalak volna önmagammal…”

Csakhogy persze ezek a szavak nem hangozhattak el. A lány visszautasította, és neki meg kellett találnia a módját, hogy kiverje őt a fejéből, és elképzeljen egy másfajta jövőt. De hol rejlik ez a jövő, és hogyan találhatna rá? Fagyos reggeli sétáin Ross erre remélt választ lelni, mindhiába. És miközben egyre gyorsabb tempót kényszerített önmagára, tudatában volt annak, hogy az elméje rémisztően üres. Úgy sejtette, hogy agya valamelyik hátsó traktusában ott bujkálnak a gondolatok, ám egész egyszerűen képtelen volt előcsalogatni őket. Azon tűnődött, hogy ez az űr vajon nem az őrület vagy a fizikai összeomlás előjele-e.

Miután felért a Beacon Hill csúcsára, általában megállt, és körülnézett. A látvány minden alkalommal a megfoghatatlan csoda érzetével töltötte el a szívét. Eléje tárult a szépen rendezett város, amely egyre csak terjeszkedett, egyre újabb utcákkal és terekkel gazdagodott. Eltűnődött, hogy ha Bath az évek során képes volt újjászületni, és nem beledermedni a múltba, akkor vajon ő, e nyugalmas hely polgára, nem volna-e képes szintén megváltozni. Csakhogy tartott tőle, hogy az elméjét kitöltő űr, a gondolatok hiánya megakadályozná ebben.

Egy november végi reggelen Ross a mezőkön át baktatott lefelé a dombról, Charlcombe felé. A füvet az éjszakai fagy vékony dérszőnyeggel vonta be, a mező pazarul csillogott a kék égen lassan emelkedő nap fényében. Ross megállt, és addig nézte, míg belekáprázott a szeme. Aztán látómezeje sarkában megpillantott egy ritka madarat: feketén-zölden virított a fehérségben. A madár, ugyanúgy, mint Ross, mozdulatlanul szemlélte a csöndes tájat.

Egy siketfajd volt, egy jókora Tetrao urogallus, egy különlegesen ritka madárfaj, amit jóformán soha nem látni Angliában, és ami sok-sok évvel azelőtt, egy skóciai látogatás alkalmával, a színeivel és megjelenésével olyannyira elbűvölte Ross öccsét, Edmundot, hogy a fiú abban a pillanatban úgy döntött, a természettudománynak szenteli az életét. Ross egy szempillantás alatt visszarepült az időben: látta maga előtt a két serdülő fiút, önmagát és az öccsét, amint Wiltshire mezőit és ösvényeit járják, és Edmund utasítását követve gyűjtik a növényeket és rovarokat, csapdát állítanak a kisállatoknak és madaraknak.

Amint ő és a siketfajd mozdulatlanul álltak a napfelkeltében, az első, ami eszébe jutott, Edmund nevetése volt, a tiszta öröm hangja, ami minden alkalommal felhangzott, valahányszor az öccse megpillantott valami érdekességet, olyasmit, amit kevesen vettek észre – egy ritka orchideát, egy viperát, ami összetekeredve sütkérezett egy meleg sziklán, egy kőszáli sast, ami elvitorlázott a fák fölött –, ám ami számára olyan pompás volt, mint másoknak a decemberi tűzijáték a Sydney Gardensben, olyan megható, akár Mozart egy zenedarabja.

Edmund mindent, amit ő és a bátyja talált, meg akart őrizni, így közös szobájuk hamarosan zsúfolásig megtelt parafa táblákkal, amelyeken gondosan feltűzött rovarfajok, pókok, lepkék és pillangók díszelegtek, a könyvek lapjai között pedig préselt páfrányok, füvek és lápi virágok lapultak.

Apjuk borospincéjében Edmund felállított egy boncasztalt, ahol menyétek, hermelinek, gyíkok és madarak anatómiáját tanulmányozta, különféle állatokét, amiket csapdával fogtak vagy apjuk puskájával ejtettek el. Számos rajzot készített szárnyakról és farkakról, pofákról és belső szervekről, lábakról és szemekről, és kitanulta a taxidermia nehéz mesterségét is, hogy holtukban is tanulmányozhassa az állatok testfelépítését.

Ross megpillantott egy kidőlt tölgyfát. Óvatosan, halkan, hogy el ne riassza a siketfajdot, odament, és leült. Noha a madár ragyogó zöld begyével és a szeme felett pirosló csíkkal önmagában is szép volt, szépségét még különlegesebbé tette, hogy a faj Angliában kihalt, és alig néhány éve telepítették vissza a földbirtokosok, hogy vadászhassanak rá. A siketfajdról Rossnak rögtön Edmund ötlött eszébe, sok kedves, régi emlék. Látta maga előtt a fiú magas, nyúlánk alakját, amint lepkehálójával az ösvényen szalad. Látta szőke haját, amit összeborzolt a szél. Látta óvatos és biztos kezét, amint rovarokat tűz fel a parafa táblára, hallotta vidám kiáltásait.

Edmund már egy éve elutazott, hogy példaképe, Alfred Russel Wallace nyomdokába lépve beteljesítse küldetését, és a maláj szigetvilág flóráját és faunáját tanulmányozza. A fiatalember úgy vélte, hogy egyszerű gyűjtőként valószínűleg nem szerez magának hírnevet ugyan – hiszen nem állt elő semmiféle forradalmi evolúciós teóriával, elkápráztatva a tudományos világot –, de, mint mondta, így is izgalommal várta a nagy kalandot.

Edmund Ross hitt abban, hogy a botanika és a zoológia tanulmányozása az életcélja, és azt remélte, hogy sikerül rátalálnia legalább egy-két, eddig soha nem katalogizált új fajra Borneón vagy Celebeszen. Úgy gondolta, hogy talán felfedezhet és hazaküldhet a Kew Gardensnek, a Királyi Botanikus Kertnek és Mr. Richard Owennek, a British Museum természettudományi osztálya intendánsának néhány „életképes példányt, amely illusztrálja a régió különlegesen változatos élővilágát”. Szerzett magának egy közvetítőt is, Mr. Stephen Chancellort, aki megtanította, hogyan kell kikészíteni az állatbőröket és alkoholos tartályban tartósítani a rovarokat, és aki majd gondoskodik arról, hogy amint a küldemények megérkeznek Angliába, eljussanak a célszemélyekhez. Noha Chancellor kijelentette, hogy „a fáradságos munka és utánajárás” honoráriumaként a londoni intézmények által kifizetett összegek harmadát megtartja magának, Edmundnak is szép summát ígért, amennyiben „első osztályú és nem sérült példányokat” küld haza.

Edmund Ross kimerítő alapossággal tanulmányozta William Wood 1821-ben megjelenő, Illustrations of the Linnaean Genera of Insects című munkáját, és ő maga is jó rajzoló volt. Valentine-nak írott ritka levelei, amelyeket a mintapéldányokkal teli dobozokkal együtt küldött el először egy lassú hajóval Szaravakból Szingapúrba, majd onnan egy kereskedelmi járattal Angliába, számos szép rajzot tartalmaztak pillangókról, skorpiókról, piócákról, rovarokról, denevérekről, éjjeli pillékről, százlábúakról és hernyókról. Az egyik levél áhítattal ecsetelte a borneói Ophir-hegy megmászását. „Itt – írta Edmund –, ahol az alacsonyan szálló felhők miatt oly párás a levegő, hogy lélegezni is nehéz, valódi csodákra leltem, többek között egy olyan kancsókára, amely elpusztult rovarokkal táplálkozik.”

Legutóbbi, szeptemberi keltezésű levelét azonban Kuchingból küldte, ahol, mint azt megvallotta, elakadt: „Szándékomat, hogy az Aru-szigeteken folytassam utamat, ahol Wallace megtalálta a paradicsommadarat, meghiúsította a malária, amely váratlanul lecsapott rám. Egy függőágyban fekszem, dől rólam a verejték, és csak nyögdécselek. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy patkány nyalogatja lábfejemről a sós verejtéket.”

Noha nagyon aggódott Edmundért, Valentine Ross azzal vigasztalta magát, hogy mire a levelet kézhez kapta, öccse bizonyára már meg is gyógyult. Most azonban beleborzongott a felismerésbe: lehet, hogy nem így van. Elképzelte, amint az öccse valami rémes, sárral tapasztott, levelekkel fedett kis kunyhó sötétjében fekszik, láz, hasmenés és szomjúság gyötri, és senki nincs, aki segíthetne rajta. S a következő pillanatban Ross, aki reggeli túráin üres elmével, gondolatok nélkül kószált, hirtelen felismerte: haladéktalanul el kell hagynia Angliát. Meg kell találnia a módját – habár egyelőre fogalma sincs arról, hogyan –, hogy átutazza a fél világot, eljusson Borneóba, és megmentse Edmund életét.

Nem először mentette volna meg az öccsét.

A hideg és kíméletlen bentlakásos iskolában, ahova mindkettőjüket elküldték, Edmund hálótermi szobatársai igencsak kifogásolták a földdel, levelekkel, férgekkel és élő rovarokkal teli dobozokat, amiket Edmund az ágya alatt tartott, úgyhogy egy nap fogták az összeset, egy emeleti ablakból kiszórták a tartalmukat az udvarra, majd a lábánál fogva a fiút is kilógatták az ablakon.

Edmund sikolyára Valentine berohant a hálóterembe, és miután egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, odalépett Edmund legerősebb ellenségéhez, habozás nélkül felkapta a vállára, odavitte a következő nyitott ablakhoz, és félig kitolta rajta, közölve, hogy ki fogja lökni, ha Edmundot azonnal nem húzzák vissza. Elégedetten nyugtázta a szobatársak arcára kiülő pánikot, és még kijjebb lökte foglyát, aki most már ugyanúgy üvöltött, mint Edmund.

Néhány pillanattal később Edmund már az ágya mellett állt, halálsápadt arccal és szinte zokogva, amiért rovargyűjteménye odaveszett, ám sértetlenül. Valentine is visszacibálta és a padlóra lökte áldozatát, majd ámulva vette tudomásul, hogy a fiú elvesztette uralmát a hólyagja felett. A hirtelen felismerés, hogy milyen ereje és hatalma van, jobban lenyűgözte, mint bármi, amit eddig tapasztalt. Izgalomtól elfúló hangon kijelentette:

– Aki még egyszer kikezd az öcsémmel, a betegszobán tölti ezt a félévet.

A siketfajd még mindig ott állt a mezőn. Ross jelnek vette, hogy a madár nem riadt meg tőle: Edmund szelleme higgadtan fogadta a valószínűtlen gondolatot, hogy bátyja egyszer csak megjelenik nála Kuchingban.

Ross azonban nagyot sóhajtott elkeseredésében. Tisztában volt vele, hogy a terve kivitelezhetetlen. Edmund tudta jól, ahogy ő maga is, hogy számára nincs félelmetesebb, mint egy efféle utazás az ismeretlen szigetekre, a mocsarak és esőerdők zöld sötétjébe. Valentine Ross olyan ember volt, aki ragaszkodott a rendhez. A gyógyítás iránti elhivatottságát is az a gondolat ihlette, hogy az orvos elsődleges feladata meghatározni a „rendellenességet”, és megtenni mindent, ami módjában áll, hogy helyreállítsa test és elme harmóniáját. A világ olyan tájaira utazni, ahol már maga a klíma is képes megbetegíteni bárkit, ahol a fák az égig nőnek, és az erdő hangyái elözönlenek minden, ember által elfoglalt helyet, ahol a vénákat és artériákat piócák fenyegetik, az erejét meghaladó feladatnak tűnt, olyan esztelenségnek, hogy eltűnődött, egyáltalán hogyan is juthatott eszébe.

Amint a siketfajd lassan besétált a fenyők közé, a mozdulatlanságba dermedt mezőn magára hagyva Rosst, a férfit hirtelen elöntötte az önutálat. Jane Adeane, az imádott Fehér Angyal lenézett rá a magasból, és gyarlónak találta. Hiába kereste, mégsem lelte magában a bátorságot, hogy átszelje a végtelen óceánt annak reményében, hogy megmenti az öccse életét. Miféle sors várhat hát egy ily gyönge jellemű, gyáva férfira?