A kegyelem szigetei

A gólem

A GÓLEMAmint hazaért a Henrietta Streetre, és belépett az ismerős ajtón, Jane tudta, hogy meg kell találnia a módját annak, hogy hosszabb időre elmeneküljön Bathból. Már a puszta gondolattól kirázta a hideg, hogy továbbra is szemtől szemben kellene dolgoznia Valentine Ross-szal, mintha mi sem történt volna.

A szobájába vonult, és gyorsan levelet írt szeretett Emmeline nénikéjének Londonba, engedélyt kérve, hogy meglátogassa őt, „míg idehaza elcsitul a vihar”. Aztán felkereste apját, és olyan nyugodtan, amennyire csak tőle telt – anélkül, hogy egyetlen gesztussal vagy hanglejtéssel elárulta volna, hogy bármi szokatlan történt –, elmagyarázta, hogy nagyon hiányzik neki Emmeline nénikéje, és rettentően szeretne elutazni hozzá Londonba egy kis időre.

Sir William, aki ily módon bosszantó helyzetbe került, hiszen szereznie kellett egy helyettes nővért, ráadásul a háztartás gondja is a nyakába szakadt, egy pillanatra dühös lett. Valójában azonban képtelen volt haragudni lányára, és Jane ezzel tisztában volt. Sir William egyszerűen nem volt hajlandó megharagudni, ha a gyermekéről volt szó. Így tehát megfogta Jane kezét, és azt mondta: „Tégy, ahogy szeretnél, báránykám. Nagyon keményen dolgoztál ebben a szezonban. Emmeline odalesz a boldogságtól, hogy láthat. Mi pedig remekül elboldogulunk majd, biztos vagyok benne. Adok majd egy kis pénzt az új londoni divatra.”

Miss Emmeline Adeane magányosan élt a londoni Chelsea városnegyedben, a Tite Street 2A alatt álló magas házában egyetlen szobalányával, Nancyvel. A csinos, ötvenes éveiben járó, kifinomult ízlésű asszonynak, aki odavolt az egzotikus ruhákért és a Madame de Staël által divatba hozott színpompás turbánokért, sikerült némiképp érvényesülnie a férfiak uralta londoni művészvilágban azáltal, hogy festményeit olykor kiállította egy-egy kis galéria, és hogy Sir Thomas Lawrence stílusában olyan portrékat festett a társasági élet tagjairól, amelyek hízelegtek a modelleknek, bármilyen kövérek vagy csúnyák voltak is ezek a férfiak, nők vagy szépen felöltöztetett gyermekek.

Az 1840-es évek egyik ismert művésze, Mr. Jocelyn Hulton beleszeretett a szépséges ifjú Miss Emmeline-be, aki hízelgő hódolattal viseltetett a férfi munkái iránt. Emmeline Adeane és Jocelyn Hulton 1847-ben megállapodásra jutott: a hölgy a férfi szeretője lesz, ő pedig viszonzásképpen felkarolja Emmeline ifjonti tehetségét, és segít azzá a nagyszerű portréfestővé válnia, akinek az ifjú lány látta magát.

Ez a felállás körülbelül öt évig tartott, s ez idő alatt Emmeline négyszer esett teherbe. Szégyenére és bánatára azonban nem tudta kihordani a gyermekeit. Méhe heves vérzéssel, gyötrelmes fájdalmak közepette mindannyiszor kilökte magából a magzatot egy nehéz porcelántálba, hogy a Hulton-szolgálók aztán bedobják a pöcegödörbe, ahonnan a Temze vizébe került, London minden mocskos ürülékével együtt. A negyedik vetélés után Emmeline sokáig betegeskedett, és mélységes depresszióba esett.

Noha Jocelyn Hulton addigra ráunt Emmeline-re és „rémes fejfedőire”, és már beszerzett magának egy fiatalabb szeretőt, a nő bánata megérintette. Elég gazdag volt ahhoz, hogy vegyen Emmeline-nek egy szép műteremmel felszerelt házat a Tite Streeten. Emmeline többé már nem szorul az ő támogatására, mondta, ugyanis „csodás tehetségű, eredeti festővé vált”. Búcsúzóul megajándékozta egy fazekaskoronggal és kétszáz font agyaggal.

Mielőtt végleg távozott volna, beállította a korongot, és tartott Emmeline-nek egy kerámiaórát. Az órájuk furcsán bensőséges és nyugtalanító volt. Jocelyn Hulton kénytelen volt szorosan odaállni hajdani szeretett ágyasa és négy meg nem született gyermekének anyja mögé, és karjával körbefogni őt, hogy irányítsa a kezét a korongon forgó agyag formálása közben. Eme gesztusok oly gyöngédek voltak, a kézmozdulatai olyannyira érzékiek, hogy Emmeline egy pillanatra megérezte Hulton feltámadó vágyát, és átfutott a fején, hogy szeretkezniük kellene még egyszer, hátha ez megváltoztatja a férfi döntését, és mégsem hagyja el őt. Hulton azonban gyorsan hátralépett, mintha dühítené, hogy izgalomba jött. Innen már egyedül is elboldogul, mondta Emmeline-nek, és azt formálhat meg a korongon, amihez csak kedve van.

Néhány héttel Hulton távozása után, egyik reggel, miközben a műterem tetőablakain hideg tavaszi zápor kopogott, Emmeline kivágott egy darab agyagot, megnedvesítette és meggyúrta, aztán feltette a fazekaskorongra. Az eső kopogása távoli tapsra hasonlított, és Emmeline, aki az utóbbi heteket idegroncsként töltötte, és folyton laudánummal tömte magát, hogy enyhítse elméje és szíve fájdalmát, most gratulált magának, amiért végre sikerült talpra állnia. Keze vágyott az új feladatokra.

Eltűnődött, hogy mit készítsen. Végül egy dísztelen tál mellett döntött. Egy kancsó lebegett a szeme előtt, amit később majd bevonhat mázzal és kidíszíthet. Hirtelen furcsa izgalom vett erőt rajta.

Hajtani kezdte a pedált, és a korong mozgásba lendült. Két nagyujját – ahogy Jocelyn Hulton tanította – belemélyesztette az agyagba, hogy lyukat fúrjon a közepébe. Eleinte meglepően egyszerűnek találta a műveletet. Hamarosan kiderült azonban, hogy bármennyire igyekszik is a tökéletes kör megformálására, az agyag kitartóan elhajlik balra. Emmeline keze újra meg újra megpróbálta ráerőltetni a kívánt formát, de az agyag ellenállt. Most már nemcsak balra hajlott, de különös módon a nyaka is kezdett elvékonyodni, mintha a matéria – függetlenítve magát a fazekas kezének utasításaitól – arra vágyna, hogy ivóedénnyé váljon.

Emmeline megállította a korongot, hátralépett, és megszemlélte a tárgyat. Azon tűnődött, hogy vajon a tapasztalt fazekasoknak is meg kell-e küzdeniük az anyag ellenállásával, vagy csak az ismeretek hiánya miatt nem sikerül kiviteleznie azt, amit szeretne. Ebben a pillanatban morajló mennydörgés remegtette meg a falakat. Emmeline felpillantott. A Chelsea-t elárasztó felhőszakadás egyre hevesebbé vált. Emmeline már-már attól tartott, hogy a vihar ereje áttöri a műterem tetőablakát, és értékes vásznai és festményei az eső prédájává lesznek. És valóban, néhány perc elteltével észrevette, hogy a víz talált egy kis rést az ablakkereten, és lassacskán elkezdett lecsöpögni a fazekaskorongon álló félkész tárgyra.

Emmeline figyelte, hogy mi történik, és a szíve egyre hevesebben vert. Előkapta kék laudánumos üvegcséjét, és mohón belekortyolt. Most már világosan látta, mi folyik itt: a természet nem veszi jó néven az edényt, amit készíteni akart. Az anyag más formára vágyik.

Emmeline keveseknek mesélte el a fazekaskorong történetét, ám ezek egyike volt unokahúga, Jane, akire élete sok titkát rábízta már. Mielőtt elárulta volna a történet végét, Emmeline így szólt:

– Sokan nem hisznek nekem. Te azonban, drága Jane, hinni fogsz, tudom, mert mi ketten soha nem hazudunk egymásnak. Némelyek szerint az elmém játszott velem, amikor szemtanúja voltam e különös változásnak, mert akkoriban laudánummal enyhítettem a gyötrelmeimet. De nem, nem csaptam be magam. Amit láttam, az bizony rendkívüli volt.

– Ó – felelte Jane. – Én is erre vágyom. Bárcsak Bathban is történne valami rendkívüli…

Jane kényelmesen hátradőlt Emmeline nénikéje műtermének heverőjén, szoknyáját elrendezgette maga körül, és máris elbűvölve várta a történet folytatását. A világ, amelyet ő ismert, ócska, fáradt dolgoktól bűzlött. Egyik unalmas nap a másikat követte, híján a legapróbb izgalmaknak is, amik megdobogtathatnák a szívét. Most azonban Emmeline néni – aki messze a legkülönösebb és legönállóbb egyéniség volt az Adeane családban – valami újat készült feltárni előtte. Jane legszívesebben megölelte volna nénikéjét, még mielőtt az egyáltalán belefogott volna a történetbe.

Emmeline, aki egyre gyakrabban sóvárgott a laudánum után – noha tudta, hogy ez nem vezet jóra –, kortyolt egyet az üvegcséből, és elkezdett fel-alá sétálni a szobában. Jane okos, barna tekintete csöndesen, türelmesen követte. Emmeline végigsimított a homlokán, és miután beszámolt arról, hogyan próbált edényt készíteni a Chelsea-n végigsöprő vihar idején, belefogott az ez után következő események elmesélésébe.

– Az egész alig egy óra leforgása alatt történt – mondta. – Az elmémben mégis egy örökkévalóságig tartott. Azt hiszem, erre akkor is emlékezni fogok, amikor már nagyon öreg leszek.

– Ó – mondta Jane. – Én még sosem tettem olyasmit, amire érdemes lenne öregen is emlékezni. De készen állok változtatni ezen.

– Majd teszel, Jane. Különleges életed lesz. Ezt mindnyájan tudjuk. Apád egyenesen ettől tart.

– Valóban? Hát ezen nem segíthetek. De most ne az én jövőmről beszélgessünk, hanem halljuk a te történetedet. Türelmetlenül várom a végét.

– Nos, a következő történt: tombolt a vihar, én meg csak álltam és néztem, ahogy zuhog az eső. Figyeltem, amint a tetőablakon becsorgó víz az agyagra csepeg, ami lassan elkezdett kilapulni a víz kitartó erejétől. Az a gömbölyű, kerekded forma összeroskadt, mint amikor a léggömb leereszt.

– Hagytad, hogy az eső átformálja?

– Igen. Akartam, hogy az eső átformálja. És amikor az anyag összeroskadt, úgy láttam – némelyek szerint azért, mert úgy akartam látni –, hogy amit önkéntelenül készítettem, az nem más, mint a saját méhem. Lapos volt, és üres. És azok a szegény kis embriók, amik vágytak világra jönni… hol voltak ők? Elszivárogtak a méhnyakon át. Eltűntek a viharban!

– Ó – suttogta Jane. – Ó.

– De ez a gondolat valamiféle szilaj vadságot váltott ki belőlem. Szinte megbabonázott. Azt láttam, hogy itt egy másik kéz munkálkodik, nem az enyém. Megvártam, míg a „méh” kilapult, és formátlanul feküdt a korongon, aztán odasiettem, fogtam a csöpögő agyagdarabot, a munkaasztalon kifacsartam belőle a vizet, és szárazra töröltem.

Aztán elkezdtem megformázni egy alakot. Azt akartam, hogy szép legyen, mert meggyőződésem, hogy nekem csakis szép gyerekem lehetett volna. Sokszor rajzoltam és festettem meg kisgyerekek és csecsemők portréit. Tudom, mitől lesz szép egy arc. Csakhogy az agyag ellenállt! A szobrocska egy meggörnyedt kis homunculus lett, egy miniatűr gólem.

– És nem tudtad átformálni? Átgyúrni és újrakezdeni?

– Megpróbáltam. Egyre csak próbálkoztam. De akárhányszor formáztam is újra, az anyag nem akart szép emberi formát ölteni. Torz maradt – púpos és görnyedt, dagadt keze-lába, nagy feje és szomorú arca volt. Egyre csak dolgoztam, közben elállt az eső, és rettentően kimerültem. Eszembe jutott Mary Shelley rémisztő története Frankenstein szörnyének születéséről. Megrémített, amit készítettem. Felkaptam a gólemet, és bedobtam a forró parázsba.

Emmeline elhallgatott, odalépett Jane-hez, és leült a lábához. Újra belekortyolt az üvegcsébe, majd megkínálta Jane-t is. Hallgattak. Jane érezte, amint a laudánum azonnali vigaszt nyújtva végigáramlik az erein. Gyengéden két kezébe fogta nagynénje kezét. Tudta, hogy a történet még nem ért véget.

Hosszas csönd után Emmeline folytatta:

– Visszamentem a szobámba, lefeküdtem, és másnap reggelig aludtam. Amikor felébredtem, rögtön eszembe jutott mindaz, ami történt, úgyhogy felkeltem, átmentem a műterembe, és megnéztem a hamut. Arra számítottam, hogy a gólem elégett, de természetesen nem így történt. Egyszerűen csak kiégett, mintha fazekaskemencébe tettem volna. Nem volt hajlandó meghalni. Fogtam egy tiszta rongyot, beburkoltam és felemeltem. Ledörzsöltem róla a hamut. Kemény volt, törékeny, és itt-ott megrepedt, de elringattam karomban. Úgy éreztem, hogy szeretem.

– Valóban? Amikor elkészítetted, megrémisztett, aztán mégis megszeretted?

– Igen. És ez a szeretet vigaszt nyújtott. Oly sokáig voltam boldogtalan – elveszítettem a gyermekeimet, aztán elveszítettem a szerelmemet is. És ez a bánat akkor mintha… mintha szertefoszlott volna. Úgy éreztem, újra képes leszek folytatni az életemet és a munkámat.

Emmeline felállt, és ismét járkálni kezdett. Jane követte a tekintetével, amint a heverőtől az ablakhoz, onnan pedig a laudánumos üvegcséhez lépett.

– Ez a történet vége – mondta Emmeline. – Sokáig úgy gondoltam, hogy volt benne valami mágikus, valami természetfölötti, de most már látom, hogy nem volt más, mint egy eseménysor váratlan befejezése. Azért mondtam el neked mindezt, mert meggyőződésem, hogy elménk a legkülönösebb dolgokban is vigaszra lelhet. És számomra a történet tanulsága az is, hogy a világot nem korlátozhatjuk a társadalom által megfelelőnek ítélt élvezetekre. A hagyományok nem szabhatják meg boldogságunkat: ahol rátalálunk az örömre, ott kell megragadnunk.

– Ezt én is így gondolom – felelte Jane. Aztán megkérdezte: – Megvan még az a kis gólem, Emmeline néni?

– Igen – bólintott Emmeline. – Egy fából készült, régi cipősdobozban tartom, ami olyan, mint egy koporsó. Valahányszor megnézem, elönt a szeretet.

Emmeline pár éve mesélte ezt a történetét Jane-nek, de ő nem felejtette el. Együttérzett a nagynénjével, egyszersmind csodálta tehetségét, és úgy gondolta, hogy ha valaki, hát akkor Emmeline az, aki képes őt elindítani a megálmodott, különleges jövő felé vezető úton. És most, miután magához tért Valentine Ross bosszantó házassági ajánlata után, ott ült a londoni gőzösön. Amint az ablak előtt sorban elvonultak Wiltshire és Hampshire rétjei, Jane lassacskán megfeledkezett Rossról, és elöntötte az öröm, hogy hamarosan ott lesz Emmeline-nél.