A kegyelem szigetei

Egy délután Mrs. Morrissey teaházában

EGY DÉLUTÁN MRS. MORRISSEY TEAHÁZÁBANA népszerű Camden Streeten megnyíló teaház, amelyben a hideg őszi délutánokon takaros kis kandalló tüze melengette a vendégeket – Mrs. Morrissey építőmunkásai a koporsóminták mögötti falból bontották ki a működő kéményű alkalmatosságot –, hamarosan szép számban vonzotta a látogatókat.

Bathban hamar híre ment Clorinda Morrissey pehelykönnyű Viktória-tortájának, amelyhez a legjobb minőségű, tiszta indiai asszámi teát szolgálták fel; a városban kezdték úgy emlegetni a teaházat, mint egy igazi oázist, illatos szigetet, amelynek hangulata azt sugallja, itt, ezen az időn kívüli helyen semmi baj nem érheti a vendéget.

A teázó nemcsak a fényesen parázsló szénnek vagy a kiváló süteményeknek köszönhette jó hírét, hanem Clorinda Morrissey egyéniségének is – amikor körbesétált, és édes ír tájszólással megszólította a látogatókat, hangja lágy dallama betöltötte a levegőt. Lett légyen hercegné vagy kereskedőleány, baronet vagy a helyi kórus baritonja, minden vendégét személyesen köszöntötte, roppant udvarias és együttérző mosollyal, mintha ismerte volna eme idegenek életének minden fordulatát és viszontagságát.

Mi több, az idő múlásával Clorinda elégedetten nyugtázta, hogy Mrs. Morrissey Úri Teaháza sokak számára a fontos beszélgetések és mély vallomások kedvelt helyszínévé lett. A gyümölcskosárkák, teasütemények, cukormázas fánkok és muffinok lenyűgöző sokaságával megrakott pult mögül gyakran látta, hogy az asztalnál ülők félretolják a középen álló süteményes állványt, és úgy összehajolnak, hogy homlokuk szinte összeér. Látta, amint a kesztyűk lekerülnek, és a kezek összeérnek. Hallotta a sóhajokat és nevetéseket, és olykor szemtanúja volt annak is, amint egy-egy alabástrom orcán könnycsepp gördül végig, és az asszámi teába hull. Mindez nagy örömmel töltötte el. Végre valaki lehetett. Ő volt a Camden Street-i Mrs. Morrissey, és az emberiség gyülekezni kezdett óvó szárnyai alatt.

Azon a bizonyos délutánon a férfi érkezett meg elsőként.

Mrs. Morrissey ismerte dr. Valentine Rosst: a helyi orvosok seregéhez tartozott, akiknek jó megélhetést kínált a gyógyvíz által idevonzott rokkantak tömege, akik cserében viszont elvárták a megnyugtatóan drága doktoroktól, hogy különféle fürdő- és egyéb kúrákat ajánljanak nekik.

Dr. Ross keménykötésű, középmagas, a harmincas éveiben járó férfi volt, gyérülő sötét hajjal. Keskeny, kék szeme talán árnyalatnyi kíméletlenséget sugárzott, de Mrs. Morrissey-vel mindig kifogástalanul viselkedett. Gyakran jelent meg egyedül a teaházban, általában nem kért enni, csak teát, amihez elszívott egy manillaszivart, elmerengve valami kusza, szeszélyes kérdésen, ami ott lappangott látszatra konvencionális megjelenése mögött. Olykor udvariasan elbeszélgetett Clorinda Morrissey-vel; Dublinról, a nagyvárosi élet előnyeiről és hátrányairól, jólétéről és szegénységéről kérdezgette. Mindig figyelt a válaszokra, és egyszer megvallotta Clorindának, hogy „szégyenletesen keveset” tud a Bathon túli világról.

Öccse, aki nagy természettudós, mesélte dr. Ross, épp felfedezőúton van a maláj szigetvilágban, Borneón. Öccse kivételes kalandvágya miatt Valentine Ross „provinciálisnak” érezte magát, legalábbis ezt állította, majd hozzátette, hogy ezen úgysem tud változtatni. Ő maga nem volt az a fajta, aki zubogó vízesések és sötét esőerdők után sóvárogna. Ahogy – saját bevallása szerint – azt sem egészen értette, hogy a fehér embert mi készteti arra, hogy „elveszett törzsek” felfedezésére induljon a világ feltérképezetlen zugaiba, hiszen ezek a törzsek feltehetően boldogan és csöndes nyugalomban élik életüket az „elveszettségben”.

– Teljes mértékben egyetértek magával! – mondta Mrs. Morrissey. – Én a magam részéről leginkább a nagyvárosi nyüzsgést szeretem. De kislány koromban anyánkkal olykor meglátogattuk nagyapát, aki homárhalász volt Írország nyugati partjain, Clare megyében. És állíthatjuk ugyan, hogy nagyapám „elveszett” ember volt, aki egy kis kunyhóban élt, távol a nagyvilágtól, a kegyetlen óceán partján, de ő ezt el nem cserélte volna semmiért. Pázsitszegfűt szedett a szúette asztalon álló kancsóba, és tengeri köménnyel fűszerezte ebédjét. Amikor meglátogattuk, kenyeret és szívkagylót kaptunk vacsorára, és naphosszat rohangálhattunk a tengerparton. És noha nagyapa kedves volt hozzánk, mégis leginkább egyedül szeretett lenni. Valahányszor elbúcsúztunk, egy korsó barna sörrel ünnepelt. „Menjetek csak – mondta –, rajta, menjetek!” Egyszóval azok a vadonlakók, akik nem kerültek fel a térképre, talán a legboldogabb emberek a világon, éppen úgy, ahogy nagyapám is az volt. De hát ki tudja?

Ezúttal azonban, amikor Clorinda Morrissey odalépett dr. Ross asztalához, látta, hogy a férfinak remeg a keze, amint megpróbál rágyújtani a manillaszivarra. Arca, ami általában nyugalomról és egészséges vérkeringésről árulkodott, most sápadt volt, homlokán pedig kis verejtékcseppek ültek.

– Dr. Ross – szólította meg Clorinda. – Jól van, uram?

– Igen, jól vagyok, Mrs. Morrissey. És ön?

– Jól, köszönöm. Örülök az őszi napsütésnek. Hozhatom a szokásos asszámi teáját?

Dr. Ross nem válaszolt azonnal, ideges pillantást vetett az ajtóra.

– Nem, köszönöm – felelte végül. – Kicsit később. Várok valakit.

– Ó, hát ez nagyszerű – mondta Mrs. Morrissey. – Akkor talán hozzak egy kis süteményt?

– Igen, az jó volna – felelte Ross. – De előbb megvárom, hogy…

Ebben a pillanatban kinyílt a teaház ajtaja, és belépett rajta egy fiatal nő. Pontosabban inkább bevonult, és a teájukat iszogató vendégek szinte egyszerre kapták fel a fejüket, hogy alaposan megbámulják, egész egyszerűen azért, mert szokatlanul magas volt. Mrs. Morrissey úgy vélte, körülbelül száznyolcvanöt centiméter lehet – vagy még több. Nem volt sem főkötője, sem kalapja, de prémmel díszített, derékban húzott, divatos, sötét kabátot viselt. Olyan magasan tartotta a fejét, hogy amikor körülnézett, tekintete először a fali tapétára esett, és nem az asztaloknál ülő vendégekre. Átható és erős pillantása rögtön feltűnt Clorinda Morrissey-nek.

Amint a nő belépett, Valentine Ross letette a még mindig érintetlen manillaszivart, és felállt. Arcára ideges mosoly ült ki, és odaintegetett a nőnek. A magas, fiatal hölgy nem viszonozta mosolyát, talán nem is vette észre. Egy pillanatig tétovázott, mintha rövidlátó lenne, és nem merne elindulni az asztalok közötti szűk átjárón a doktor felé. Így hát a férfi indult el feléje. Mrs. Morrissey látta, amint udvarias biccentéssel köszönti őt, és karon fogva odavezeti az asztalához.

Clorinda Morrissey kihúzta a széket a fiatal nőnek, és közben meglepetten nyugtázta, hogy ő, aki Írországban magasnak számít, keményített csipkefőkötőjével együtt is mindössze az álláig ér.

– Mrs. Morrissey – mondta Valentine Ross –, hadd mutassam be Miss Jane Adeane-t. Miss Adeane a híres orvos, Sir William Adeane lánya, akivel van szerencsém együtt dolgozni.

Mrs. Morrissey, noha saját üzlete patronne-ja volt, és nevét egész Bath ismerte, kínosan ügyelt arra, hogy pukedlivel köszöntse mindazokat, akik betértek hozzá. Ez a pukedli azonban többnyire mindössze egy bájos kis szökellésre korlátozódott, mintha a cipőjében láthatatlan rugók lennének, és Mrs. Morrissey gyakran észlelte, hogy ez mosolyra készteti vendégeit. Legszívesebben közölte volna a mosolygókkal, hogy ezzel nem szórakoztatni kívánja őket, hanem időt spórolni, hiszen egy teaház tulajdonosának mindig van valami sürgős tennivalója, a tűzhelytől a teáskannához siet, a mosogatótól a konyhaszekrényhez, a lekvárosbödöntől a tejszínes üveghez, az udvarias üdvözléstől a számlákhoz, s mindezt úgy kell tennie, hogy ne lássék meg rajta se az izgalom, se a feszültség. Pukedlizni igazán nem marad ideje.

Clorinda Morrissey tehát bemutatta szökellését, és látta, amint Miss Jane Adeane szigorú vonásain feldereng egy mosoly. Az ifjú hölgy üdvözlésképpen kezet nyújtott, Mrs. Morrissey pedig elfogadta.

– Sokat hallottam a citromtortájáról – jelentette ki Miss Jane.

A kandallóban a parázs vulkáni vörösen izzott. A teázók között, az egyik asztal alatt kis termetű kutya hevert, éberen lesve, hogy mikor jut már eszébe a gazdinak, hogy kedvence friss levegőre és futkározásra vágyik. Egy másik asztalnál lelkipásztor kinézetű idősebb férfi ült egymagában, aki szerette, ha úriemberként emlegetik, ám ebben a pillanatban nem egészen úri módon épp leette magát: ruháján tejszínkrém és ragacsos pogácsamorzsa díszelgett. Noha ő láthatóan nem vette észre saját ügyetlenségét, Mrs. Morrissey vendégei közül többen is oda-odapillantottak, és nagyot mosolyogtak maszatfoltjain.

Ha ugyanezek a látogatók Valentine Rosst veszik szemügyre, akkor külleme alapján egyből helyesen ítélték volna meg: bizalomgerjesztő, keményen dolgozó és jómódú férfinak látszott, és az is volt. Szilárd, kék tekintete talán némi kíméletlenségről árulkodott, arról, hogy vannak pillanatok, amikor nem egészen helyénvaló dolgokról képzeleg vagy álmodozik, de hogy ezek mik lehetnek, azt persze nem lehetett tudni.

Csakhogy a vendégek Jane-t figyelték. Volt, aki odasúgta az asztalszomszédjának, hogy soha életében nem látott még ilyen magas nőt, az asszonyok némelyike pedig eltűnődött, hogy vajon mennyi többletanyag szükségeltetik ilyen méretű szoknyák és alsószoknyák elkészítéséhez, és ez mennyibe kerülhet.

Jane Adeane megszokta, hogy ismeretlen tekintetek kísérik minden lépését, és közönyösen viszonyult a kíváncsiskodókhoz. Sokszor hallotta már, hogy nem tudni, kitől örökölte különleges termetét. Anyja, aki a születésekor meghalt, alacsony, csinos asszonyka volt. Apja, aki szenvedélyes tekintete és bozontos, ősz haja alapján inkább karmesternek tűnt, mintsem orvosnak, szintén nem volt különösebben magas. A családban gyakran elővették és elnézegették az Adeane nagyszülők és Jane anyai ági felmenőinek képeit, azt remélve, hogy valahol felbukkan egy nagydarab előd, aki a magasságát leplezendő alacsony széken ül, de Jane tudta, hogy nem találnak ilyet. A száznyolcvanöt centiméteres termet az övé és csakis az övé volt.

Igazság szerint Jane nagyon büszke volt valószínűtlen többletcentimétereire. Ezek tették őt különlegessé, még saját szemében is. Néha elképzelte, amint az emberek, akik oly udvariatlanul megbámulják, teljes erőből küzdenek, hogy bele ne fúljanak abba a hullámzó tengerbe, ami az emberi élet maga, őt azonban nem fenyegeti a mélységes sötétség. Ő saját maga mentőcsónakja, saját kis szigete. Az ő feje fölött sosem csaphatnak össze a hullámok.

Clorinda Morrissey visszatért Valentine Ross asztalához, hogy felvegye a rendelést. Látta, hogy Miss Adeane aggodalmas pillantást vet a férfira, mintha kételkedne abban, hogy dr. Ross képes megfelelőképpen intézkedni, és észrevette, hogy amikor az orvos kikéri a szokásos asszámi teát és hozzá két forró vajas pirítóst, valamint néhány szelet citromtortát, a hangja reszket.

Beteg volna? Bathban gyakran előfordult, hogy az orvosok, akik oly sok időt töltöttek betegek és haldoklók között, váratlanul megbetegedtek. Mint Clorinda Morrissey megtudta, heves viták dúltak két iskola hívei között: a Ragálypártiak úgy hitték, hogy az Angliába importált ételekben fellelhető mikroszkopikus állatok terjesztik a kórokat, míg a Ragálytagadók szerint a betegségek spontán módon, a szennyből és mocsokból fakadtak, és a levegőben lévő pára, a „miazma” útján harapóztak el. Valójában igen keveset lehetett tudni arról, hogy a fertőzések hogyan terjednek, és kevés óvintézkedést foganatosítottak. Csakhogy, tette fel magában a kérdést Mrs. Morrissey, ha dr. Ross gyengélkedik, miért hívta meg Miss Jane-t teázni?

Sietve elkészítette a pirítóst, és felvágta a tortát. Aztán kivitte a tányérokat, a süteményes állványt letette az asztal közepére, és egy újabb kis szökellő pukedlivel visszavonult.

A pult mögül azonban, miközben ifjú segéde, Mary elkészítette a többi vendég rendelését, önkéntelenül is oda-odapillantott dr. Ross asztalára. Látta, amint Miss Jane teát tölt magának, és jó étvággyal nekiesik a pirítósnak. (Mrs. Morrissey eltűnődött, hogy vajon sokat kell-e ennie ahhoz, hogy fenntartsa azt a jókora testet.) Ross is elvett egy szelet pirítóst, de nem harapott bele. Jane elég gyorsan beszélt, kísérője azonban csak hallgatott, és feszült arckifejezéssel szürcsölgette teáját.

Végül, amikor Jane végzett a pirítóssal, dr. Ross odább tette a süteményes állványt, hogy vendége szemébe nézhessen. Átnyúlt az asztalon, mintha meg akarná fogni Jane kezét, aki azt azonban gyors mozdulattal elhúzta, és elvett egy szelet citromtortát. Mrs. Morrissey látta, hogy Ross nagyon komolyan beszélni kezd, úgy tűnt, fontos mondandója van.

A kis jelenet nem volt híján a drámai elemeknek: szinte olyan izgalmas volt, mint a dublini színházban látott színdarabok. Mrs. Morrissey végül azonban, attól tartva, nehogy túl tolakodóan viselkedjék, mint valami faragatlan fickó, aki közelről a színészek arcába ásít, visszatért saját dolgához, és kivitte a cukormázas fánkot ahhoz az asztalhoz, amelynél a Tilney Nagyáruház tulajdonosnője foglalt helyet barátnője, Mrs. Earle társaságában. Udvariasan váltott néhány szót a hölgyekkel az új francia coboly- és vidraprém karmantyúkról, amelyeket nemrégiben rendelt meg a Tilney Nagyáruház, „mielőtt nyakunkon a tél”.

– Nagyszerű karácsonyi ajándék – dicsekedett Mrs. Tilney. – Vagy akár magát is meglephetné egy ilyen szép darabbal.

– Nos – felelte Clorinda. – Természetesen roppantul örülnék egy ilyen nagyszerű ajándéknak, de sajna, nem jut eszembe egyetlen megfelelő ajándékozó sem.

A hölgyek felnevettek, de nevetésük sem nyomta el a zajt, amit egy heves mozdulattal hátralökött szék keltett. Amikor Mrs. Morrissey megfordult, látta, hogy Miss Adeane volt az, aki hátralökte székét, ő maga pedig már állt, és épp a kabátját próbálta magára cibálni. Valentine Ross teljes döbbenettel bámult fel rá. Miss Jane tányérján érintetlen volt a tortaszelet. Az ifjú hölgy megfordult, udvariasan odabiccentett Mrs. Morrissey-nek, aztán kisietett az ajtón, olyan gyors léptekkel, mintha attól tartana, hogy még az utcán is üldözőbe vehetik.