A kegyelem szigetei

A rubin nyakék

A RUBIN NYAKÉKA nő Dublinból érkezett.

A zsúfolt nagyvárosban egy rőfösboltban dolgozott, és anyját ápolta hosszas haldoklása alatt; anyja halála után önmagát is meglepve rájött, hogy leghőbb vágya elhagyni Írországot, és látni a nagyvilágot. Clorinda Morrissey-nek hívták, és harmincnyolc éves volt, amikor megérkezett az angliai Bath városába. 1865-öt írtak. Nem volt különösebben szép nő, de kedves mosolya és lágy hangja balzsamként hatott a nyugtalan lelkekre.

Clorinda tudta, hogy Bath nem éppen a „nagyvilág”. De úgy hallotta, hogy a városban, amely hét dombra épült, mint Róma, tavasszal és ősszel „fényes gálaesteket” tartanak, s ez káprázatosnak tűnt számára. Ráadásul, mint megtudta, Bath sok tehetős embert vonzott, akik fürdőzni vagy egyszerűen csak üdülni jöttek a városba, és ahol összesereglenek a gazdagok, ott mindig van pénzkereseti lehetőség is.

Miután szállást talált a szegényes Avon Streeten, a város alsó részében, ahol napközben a csatornákban feltornyosult szemétkupacok között kószáltak tucatjával, éjszaka pedig a meleg mocsokban röfögtek a disznók, Clorinda Morrissey bathi élete elkezdődött: beállt masamódnak egy női kalaposhoz, aki Milsom Street-i boltja hideg pincéjében dolgoztatta alkalmazottait. A munka gyötrelem volt a kéznek. S noha Clorinda újra meg újra figyelmeztette magát, hogy ez a munka a megélhetése, hamarosan úgy érezte, hogy ez nem élet, hanem lassú halódás, és valahányszor eszébe jutott, hogy otthagyta Dublint azért, hogy ismét szenvedés legyen az osztályrésze, elöntötte a harag. Megesküdött magában, hogy a lehető leggyorsabban, mielőtt végképp elcsüggedne, változtat a sorsán.

Clorinda Morrissey-nek egyetlen értéktárgya volt, egy rubin nyakék. Az ékszer valóban szép darab volt: húsz vérvörös kő sorakozott egy aranykapoccsal ellátott vékony aranyláncon. A közelmúltban került Clorinda birtokába elhunyt anyjától, aki annak idején saját halott anyjától örökölte meg, aki pedig – monoton körforgás – a sajátjától. Az egymás után következő tulajdonosok sok hosszú és érdektelen éven át őrizgették anélkül, hogy bárki hordta volna. A nyakék lassacskán és megkérdőjelezhetetlenül átváltozott családi ereklyévé, amit szaténbélésű ládikában tartottak, és néha megtisztítottak denaturált szesszel, hogy tovább ragyogjon rejtekhelyén. Olykor pedig, egészen hosszú időszakokra, teljesen megfeledkeztek róla, mintha soha nem is létezett volna.

A nemzedékről nemzedékre átörökített történetek szerint Clorinda dédanyja „tisztességtelen úton” jutott hozzá, de az örökösök emiatt talán csak még nagyobb becsben tartották az ékszert. Mindnyájan úgy gondolták, hogy a rubin nyakék egy szép napon beteljesíti majd „valódi küldetését”. De hogy mi lehet ez a küldetés, az soha nem dőlt el, noha minden tulajdonosnak megvoltak a maga feltételezései. A nyakék rejtve maradt, s az évek folyamán a legkülönösebb helyeken őrizgették: padlódeszkák alatt, egy elromlott falióra óradobozában, egy titkos fiókban az üres konyhaszekrény mélyén, amelynek polcain egy tálkában átteleltek a jácinthagymák.

Clorinda Morrissey azonban, miközben a hideg pincében heteken át pamutvirágokat varrt a keményített főkötőkre, szédítő elhatározásra jutott: úgy döntött, hogy eladja a rubin nyakéket.

A belső hangra, ami tiltakozva figyelmeztette, hogy ez árulás, hogy a nyakék családi ereklye, amit tovább kell adnia a következő nemzedéknek, azt felelte, hogy neki nincs gyereke, tehát nincs semmiféle következő nemzedék. A gondolatot, hogy erkölcsi kötelessége volna az öccse Dublinban maradt lányaira hagyományozni a nyakéket, azonnal elvetette. A két unokahúga, Maire és Aisling semmit nem jelentettek számára. Mindkettőjüket barátságtalan, mogorva gyereknek tartotta, és valószínűleg még csak nem is tudtak a rubin nyakék létezéséről. A rubinkövek pedig, Clorinda ezt most különösen tisztán látta, semmiféle értékkel nem bírnak mindaddig, amíg pénzzé nem teszik őket. És miután felmenői közül egy sem él már, éppen ideje, hogy valaki végre hasznot is húzzon a kövekből.

A nyakéket először elvitte egy zálogházba. Az idősödő zálogos egy csészeformájú tárgyat emelt a szeméhez, azzal vizsgálta meg a rubinköveket. Clorinda Morrissey, aki éberen figyelt, látta, amint a férfinak kicsordul a nyála, és a kis nyálcsöpp lefut az állán. Ebből, igen helyesen, levonta a következtetést: a zálogos egyből rájött, hogy az aranyozott, réz-, üveg-, elefántcsont és óncsecsebecsék után, amikkel általában traktálták, ezúttal végre egy szokatlanul szép és értékes tárgy került a kezébe. A férfi letette a csészét, egy gyűrött zsebkendővel megtörölte a száját, megköszörülte a torkát, és ajánlatot tett az ékszerre.

De az ajánlata nem volt kielégítő. Mrs. Morrissey-nek feltett szándéka volt gyökeresen megváltoztatni az életét. Tudta, hogy a felajánlott összeg gyalázatosan kicsi, noha jóval több, mint amennyit ő hat hónap alatt megkeresett volna a kalaposnál. Szívét elszorította a cinikus zálogos iránt érzett heves gyűlölet és megvetés, oly vörösen és hidegen, mint amilyenek maguk a kövek. Nem vitatkozott a hitvány fráterrel. Felkapta a nyakéket, visszatette a ládikába, és egyetlen szó nélkül elindult kifelé. Már az ajtóban volt, amikor a zálogos utánakiáltott, valamicskével megemelve az árat, de Clorinda nem állt meg.

Másnap hat pennyért kölcsönzött a munkaadójától egy elegáns kalapot, gondosan megigazgatta a fején, tiszta cipőt húzott, felvette a legjobb kabátját, és bemasírozott a Camden Street egyik előkelő ékszerészéhez. Amikor belépett a boltba, a feje fölött dallamosan megkondult egy kis harang, és Clorinda ezt a szíves fogadtatás jelének tekintette.

A rubinokért kapott összeg, amelyet font sterlingben nyújtottak át egy dombornyomásos, cikornyásan megfogalmazott és ellenjegyzett adásvételi tanúsítvány kíséretében, elhozta Clorinda számára az „igaz küldetés” révületét. Aznap éjjel nem tudott aludni. A pénzt egyik batiszt alsószoknyája szegélyébe varrta. Szétáradt benne az érzés, hogy élete eddigi harmincnyolc évét félhomályban élte le, és most végre elkezdődhet az utazás a fény felé. És Clorinda pontosan tudta, miféle fényre vágyik.

Lejjebb a Camden Streeten volt egy üres üzlethelyiség. Korábban ravatalozóként működött, ami, mint Clorinda megtudta, azért ment csődbe, mert „a városban nem volt elég haláleset”. Elmagyarázták neki, hogy noha Bathban sok a beteg és szenvedő, javarészük „importáru”, aki abban a reményben érkezik, hogy a gyógyvizek majd kikúrálják a nyavalyájából, és valóban, sokan meg is gyógyulnak – akik viszont nem, azok hazamennek meghalni. Bath lakói ezzel szemben módfelett hosszú életűek. A várost körülölelő meredek domboldalak megedzették a helyiek szívét. A levegő, amelyet beszívtak – legalábbis a város magasabban fekvő részén –, Londonéhoz és sok más nagyvároséhoz képest igen tiszta volt. A levertség ellen pedig változatos mulatságokkal védekeztek. A bathiaknak viszonylag kevés okuk volt meghalni.

A ravatalozó tágas volt: az utcafronti, mutatós helyiség falán még mindig ott sorakoztak a különböző, közszemlére tett koporsóminták. Innen nyílt a két hátsó terem, amelyeket egy sötét mellékutcára kivezetett, vascsövekből álló szellőzőrendszerrel hűtöttek, és amelyek korábban, drága vágott virággal feldíszítve, egyfajta kegyeleti szalonként szolgáltak ama gyászoló hozzátartozók számára, akiknek gyomra elviselte a bebalzsamozott testek látványát és szagát.

Mrs. Morrissey körbejárta a helyiségeket, amelyeket az angol temetkezési szolgáltatásokhoz igazítottak, és rögtön látta, hogy ír vállalkozó szelleme hogyan tudná mindezt kielégítően átalakítani, létrehozni azt, amire önnön „feltámadásaként” gondolt. Megállt a Camden Streetre néző ablaknál, és sokáig figyelte a díszesen kiöltözött korzózókat. Gondolatai visszakanyarodtak a rubin nyakékhez. Félig-meddig arra számított, hogy hamarosan viszontlátja egy gazdag öregasszony ráncos nyakán, de aztán eszébe jutott, hogy ez nem feltétlenül olyan ékszer, amelyet a mindennapokban hordanak, inkább illik azokhoz a bizonyos káprázatos „gálaestekhez”, amelyekről azonban nemigen hallott semmit, amióta Bathba költözött. Különben is, a nyakék már nem azt jelentette, amit korábban, hanem valami egészen másnak a kezdetét.

Miután aláírta a bérleti szerződést, és felfogadta a munkásokat, akik majd átalakítják a helyiséget, Clorinda Morrissey a női kalapostól szerzett ragasztóval egy kis plakátot erősített fel a bejárati ajtóra. Az állt rajta: Mrs. Morrissey Úri Teaháza. Hamarosan megnyitunk.

Clorinda Morrissey nem pusztán arra vágyott, hogy új vállalkozása tisztességes megélhetést tegyen lehetővé számára, de szándékában állt ismertté is válni általa – azt akarta, hogy ő maga, saját jogán legyen mérföldkő, mágnes, úti cél. Noha Dublinban sok barátja volt, mindig úgy érezte, hogy a nagyváros nyüzsgésében elvész a jelentéktelen tömegben. A rőfösboltban is láthatatlan volt.

A kiskocsmákban, ahol párra lelhetett volna néhány korsó sör mellett, senki sem fordított rá különösebb figyelmet. Egyszer akadt egy kérője, ám a rőt hajú fiatalember a fellegekben járt, és elütötte az éjszakai postakocsi. Később újabb házassági ajánlatot kapott egy norvég tengerésztől, és egy darabig fontolgatta is a dolgot, azon töprengve, vajon örömét lelné-e a hidegtől edzett, erős és idegen karok ölelésében. Végül azonban nemet mondott. A rőt hajú fiatalember az ég felé fordított arccal halt meg, a norvég valószínűleg előbb-utóbb a tengerbe vész. És ekkor rájött, hogy tulajdonképpen egyetlen férfival sem akarja megosztani életét – legalábbis egyelőre, mindaddig, amíg olyan férfit nem talál, aki józan tekintettel néz a világba, és két lábbal áll a földön. Önmagáért akart élni, a saját útját akarta járni. És mire nekivágott az angliai útnak, újragondolta önmagát: úgy döntött, özvegyként mutatkozik majd be, mert az angol társadalom sokkal elfogadóbb az özvegyekkel, mint a vénkisasszonyokkal – legalábbis így hallotta.

Most pedig hamarosan ott díszeleg majd aranybetűs neve a bejárat felett: Mrs. Morrissey Úri Teaháza. Málnalekvár, frissen sült édes pogácsa és citromtorta ínycsiklandó illata lengte be a jövőt. Egy Carter Street-i tejesembernél pedig leadta a rendelést egy jókora adag zsíros tejszínre, heti kétszeri szállítással.