A szekér himbálózva cammogott. A tea illata erős volt. A kislányok úgy simultak a zsákokhoz melegedni, mintha vigasztaló, eleven lény volna mind. Suttogva tanakodtak, vajon merre megy a kocsi, vajon elhagyták-e már a helyet, ahol az omnibuszok vannak. Hallották, hogy egy toronyóra ötöt üt, és tudták, még mindig a téli sötétség sűrűsödik körülöttük, melybe már beszivárog a hajnali köd. A szelíd harangszó hallatán eszükbe jutott, hogy rosszaságra készülnek, és ha visszaviszik őket a Coram Lelencházba, fűzfavesszővel elnáspángolják.
– Mr. Inchbaldtól kaptál verést? – súgta Bridgetnek Lily.
– Nem. Néha dühös lett, ha a vevők nem fizettek, és öklével verte a pultot, de engem sose bántott.
– Miért nem fizettek a vevők?
– Nem tudom. Azt mondták: „Írja a számlámra, Mr. Inchbald. Írja a számlám
