Lily Maud nővérre meredt. Eszébe jutott, hogy Jesse annak idején elmagyarázta: a fiú a kút fenekén azért nem válaszolt, mert nem szólították a nevén, és akinek nincs neve, az olyan, mint az árny a fák közt, vagy mint az égbe vesző bogáncspihe: anyagtalan. Azt mondta magában, hogy most (amikor levágták a haját és elvették a csizmáját) talán már csak a neve az övé, és megfogadta, hogy azt nem mondja meg senkinek.
Maud nővér megragadta a vállát, és megrázta. – Mondd meg a nevedet, kölyök! – üvöltötte. – Ez a szabály!
A kis sapka még mindig a földön volt, és Lily félrerúgta rongycipős lábával, amely érezte a kemény földet, és arra gondolt, most már mindig így lesz, akárhová megyek, a föld kövei törik majd a csontjaimat. – Perkin Buck nem ezt akarta volna – suttogta hangosan.
– Mi? Mit mondt
