A püspök és Vajk beszélgettek.
A szavak németül peregtek. Esteledett, az esztergomi várfalon ültek. Sarolt messziről látta őket, furcsa volt, hogy a két embert egyformán vöröses fénnyel vonta be a lemenő nap. Olybá tűntek, mint két fáklya – a fejük lángolt a fényben. Mint azon szenteknek, akiket a bizánci mesterek festettek ikonokra és hoztak el annak idején Erdélybe. Színarany kör övezi a fejeket – hát néhány pillanatig ilyennek látta az idős papot és a fiát. Aztán ment a dolgára.
Vajk szólott most:
– Ahogyan atyám mondotta, míg volt benne élet: „a magyarokat tisztelni kell, de erős kézzel is fogni”. Mert hát szenvedélyes és vad nép ez. Olyan, mint az elsőfüves ló, mit előbb be kell törni ahhoz, hogy munkára lehessen fogni. Akár igába, akár nyereg alatt. Ezek csak magukat tisztelik, ám
