Villon-sur-Sarthe, Franciaország 1703 ősze
1266 Words
Villon-sur-Sarthe, Franciaország
1703 őszeIV.
Villon egy katolikus falu. Le sem tagadhatná.
Egy templom áll a közepén, egy komor kőrakás, ahova mindenki azért megy, hogy megmentse a lelkét. Adeline anyja és apja heti kétszer térdelnek az oltár elé. Hányják magukra a keresztet, asztali áldást mondanak, és istenről beszélnek.
Adeline most tizenkét éves, tehát ő is így tesz. De úgy imádkozik, ahogy az apja felfordítja a kenyeret, ahogy az anyja az ujját megnyalva szedi össze az elkóborolt sókristályokat.
Megszokásból, inkább gépiesen, mint áhítatosan.
A falu temploma nem új, mint ahogy az isten sem az, Adeline mégis egyre inkább úgy gondol rá Estele hatására, aki szerint az a legnagyobb baj a változással, hogy hagyjuk, hogy az új átvegye a régi helyét.
Így vélekedik Estele, aki mindenkié, senkié és a saját magáé.
Estele, aki úgy nőtt ki a folyó mellett elterülő falu szívéből, akár egy fa, és aki kétségkívül sohasem volt fiatal, aki magából a földből szökkent ki bütykös kézzel, kérges bőrrel és elég mélyre hatoló gyökerekkel ahhoz, hogy a saját, elrejtett kútja vize táplálja.
Estele, aki úgy hiszi, hogy az új isten egy megmunkált dolog. Úgy gondolja, hogy városokhoz és királyokhoz kötődik, hogy Párizs fölött ül egy aranyvánkoson, és nincs ideje a parasztokra, nincs helye a fák, a kövek és a folyók között.
Adeline apja szerint Estele-nek elment az esze.
Az anyja pedig úgy véli, hogy a pokolban fog kikötni. Egyszer, amikor ezt Adeline elárulta neki, Estele úgy nevetett rajta, akár egy zörgő, száraz falevél, és azt mondta, olyan hely nem létezik, csak a hűs, sötét talaj és az alvás ígérete.
– És a mennyország? – faggatta Adeline.
– A mennyország egy kellemes hely az árnyékban, egy terebélyes fa a csontjaim fölött.
A tizenkét éves Adeline azon tűnődik, melyik istenhez kellene most imádkoznia azért, hogy az apja meggondolja magát. Le Mans-ba készül, már megpakolta a kocsit, befogta elé Maxime-ot, de a lány hat év óta most először nem tart vele.
Az apja megígérte, hogy hoz neki új rajzfüzetet és új eszközöket a rajzoláshoz. Mindketten tudják, hogy a lány inkább lemondana az ajándékokról, csak hogy vele tarthasson, szívesebben látná a kinti világot, mint egy újabb füzetet. Adeline kezd kifogyni a témákból, már az emlékezetébe véste a település megfáradt vonalait és a falu összes ismerős arcát.
Ám ebben az évben az anyja úgy gondolta, nem lenne helyénvaló, nem lenne ildomos, ha elmenne a piacra, bár Adeline tudja, hogy pont oda illik az apja mellé a bakra.
Az anyja azt kívánja, bár jobban hasonlítana Isabelle Therault-ra, az édes, nyájas és a messzemenőkig közönyös lányra, aki megelégszik azzal, hogy leszegett fejjel kötögessen ahelyett, hogy a felhőket bámulná, vagy azon tűnődne, mi van a kanyaron túl és a dombok másik oldalán.
De Adeline nem tud olyan lenni, mint Isabelle.
Nem akar olyan lenni, mint ő.
Csak arra vágyik, hogy elmenjen Le Mans-ba, és amint odaér, az embereken legeltesse a szemét és megcsodálhassa a várost átható művészetet, megízlelje az ételeket, és olyan dolgokat fedezzen fel, amilyenekről még nem is hallott.
– Légy szíves! – rimánkodik, miközben az apja felmászik a kocsira.
Adeline-nek el kellett volna rejtőznie a portékák között, el kellett volna bújnia a ponyva alatt. De már túl késő, és amikor a lány a kerék felé nyújtja a kezét, az anyja elkapja a csuklóját, és hátrahúzza.
– Elég! – parancsol rá.
Az apja rájuk néz, majd oldalra pillant. A kocsi elindul, és amikor Adeline megpróbálja kiszabadítani magát, hogy a kocsi után szaladjon, az anyja keze ismét villan egyet, és ezúttal az arcát veszi célba.
Könnyek szöknek a lány szemébe, mélyen elvörösödik, mielőtt felduzzadna az arca. Az anyja hangja méri rá a második ütést.
– Nem vagy már gyerek!
Ezt Adeline tudomásul veszi – és egyáltalán nem érti még most sem –, úgy érzi, mintha egyszerűen azért büntetnék, mert felnő. Ekkor annyira dühbe gurul, hogy legszívesebben világgá menne. Legszívesebben beledobná az anyja kézimunkáját a kandallóba, és legszívesebben összetörné az összes félig kész szobrot az apja műhelyében.
Ehelyett csak végignézi, ahogy a szekér elkanyarodik és eltűnik a fák között. Egyik kezében az apjától kapott gyűrűt szorongatja. Adeline vár, amíg az anyja el nem engedi és munkára nem fogja.
És ezután elmegy megkeresni Estele-t.
Estele-t, aki még mindig a régi isteneket dicsőíti.
Adeline öt-hat éves lehetett, amikor először látta, hogy a nő beleejti a kőből készült kupáját a folyóba. Szép kupa volt, csipkeként verődött a minta a falába, és az öregasszony – akkor már öreg volt, mindig is öreg volt – egyszerűen hagyta leesni, és gyönyörködve nézte, ahogy csobban a vízben. Ezután lehunyta a szemét, de mozgott a szája. Amikor Adeline a hazavezető ösvényen lépkedve rárontott az öregasszonyra, Estele azt mondta neki, hogy az istenekhez imádkozott.
– Miért?
– Marie gyermeke nehezen akar világra jönni – válaszolta a nő. – Megkértem a folyó isteneit, intézzék úgy a dolgokat, hogy minden gördülékenyen menjen. Ehhez értenek.
– De miért adtad nekik a kupádat?
– Azért, Addie, mert az istenek kapzsik.
Addie. Egy becenév, amelyet az anyja fiúsnak csúfolt. Egy név, amelyet az apja szeret, de csak akkor használ, ha kettesben vannak. Egy név, amely harangként kong a lány csontjaiban. Egy név, amely sokkal jobban illik hozzá, mint az Adeline.
Most a kertjében talál rá Estele-re, aki a tök elvadult indái és az áfonyabokor tüskés vesszői között áll mélyen meghajolva, akár egy elvetemedett faág.
– Addie.
Az öregasszony fel sem néz, úgy mondja ki a nevét.
Ősz van, és a földet ellepik a csonthéjas gyümölcsök, amelyek nem értek be. Addie a cipője orrával böködi őket.
– Hogy szoktál velük beszélni? – kérdezi. – A régi istenekkel. A nevükön szólítod őket?
Estele felegyenesedik, úgy ropognak a csontjai, mint a száraz vessző. Ha meg is lepte a kérdés, nem látszik rajta.
– Nekik nincs nevük.
– Tudsz valamilyen varázsigét?
Estele összeszűkített szemmel néz rá.
– Csak a boszorkányok mondanak varázsigéket, és a boszorkányokat túlontúl gyakran elégetik.
– Akkor hogy imádkozol?
– Ajándékokkal és dicsérő szavakkal, de a régi istenek még ilyenkor is szeszélyesek. Nem kötelesek válaszolni.
– Akkor mit lehet tenni?
– Folytatni kell.
A lány belülről harapdálja az arcát.
– Hány isten van, Estele?
– Annyi, ahány kérdés felmerül benned – feleli az öregasszony.
De ezzel nem gúnyolódik, és Addie tudja, hogy nemsokára választ kap, tudja, hogy vissza kell tartania a lélegzetét addig, amíg Estele meg nem enyhül. Ez olyan, mint kopogás után várni a szomszéd ajtaja előtt, akiről tudni lehet, hogy otthon van. Addie hallja a lépteket, a zár mély kattanását, és tudja, hogy ki fog tárulni az ajtó.
Estele sóhajtva tárulkozik fel.
– A régi istenek mindenütt ott vannak. A folyóban úsznak, a mezőn nőnek, az erdőben énekelnek. Ott vannak a gabonára eső napfényben, a tavaszi magoncok alatt, a kőtemplom oldalára felkúszó indákban. Összegyűlnek a nap szélein, hajnalban és alkonyatkor.
Adeline összeszűkíti a szemét.
– Megtanítasz arra, hogyan szólítsam meg őket?
Az öregasszony felsóhajt, tudja, hogy Adeline LaRue nemcsak eszes, hanem makacs is. Átgázol a kerten, a ház felé veszi az irányt, és a lány attól tartva szegődik a nyomába, hogy ha Estele még válaszadás előtt eléri az ajtót, talán rá is zárja erre a beszélgetésre. De a ráncos arcú öregasszony hátrapillant, és a lányra szegezi éber tekintetét.
– Van pár szabály.
Adeline ki nem állhatja a szabályokat, de tudja, hogy néha szükség van rájuk.
– Mint például?
– Meg kell hunyászkodnod előttük. Fel kell ajánlanod nekik valamit. Valamit, ami értékes számodra. És vigyázz, mit kérsz!
Adeline elgondolkozik ezen.
– Csak ennyi?
Estele arca elkomorul.
– Bár a régi istenek hatalmasak, se nem kegyesek, se nem könyörületesek. Szeszélyesek, ingatagok, akár a vízre vetülő holdfény vagy a vihar árnyai. Ha mindenképp meg akarod őket szólítani, légy óvatos! Vigyázz, mit kérsz, és légy hajlandó megfizetni az árát! – A nő Adeline felé hajol, árnyékot vetve rá. – És akármilyen kétségbeesett vagy irtózatos helyzetbe kerülsz, soha ne imádkozz azokhoz az istenekhez, akik sötétedés után felelnek!
Két nappal később, amikor Adeline apja visszatér, egy új füzetet és egy köteg, zsineggel átkötött szénceruzát hoz ajándékba. Addie első dolga, hogy kiválasztja a legjobbat, elássa a földbe a kertjük mögé, és azért imádkozik, hogy az apja magával vigye őt, ha legközelebb útra kel.
De ha hallják is az istenek, nem felelnek neki.
Addie soha többé nem megy a piacra.
- Writer
