Levin leszállt a nyeregből, kikötötte a lovát az út szélén, és odament Tyithez, aki egy másik kaszát vett ki a bokorból, és Levinnek adta.
– Kész van, tekintetes úr, olyan éles, hogy magától vág – mondta Tyit, és mosolyogva megemelte a kalapját.
Levin átvette a kaszát, és kipróbálta az ujjával. Az izzadó, vidám kaszások egymás után kiértek az úthoz, és nevetgélve köszöntötték a gazdát. Rá-ránéztek, de egyikük sem mondott semmit, míg oda nem ért egy magas, szakálltalan, ráncos arcú öreg birkabőr zekében, és meg nem szólította.
– Vigyázz, uram, ha egyszer belefogsz, le ne maradj! – mondta, és Levin fojtott kuncogást hallott a kaszások felől.
– Igyekezni fogok – válaszolta, azzal beállt Tyit mögé, és várta, hogy elkezdjék.
– Vigyázat – ismételte meg az öreg.
Tyit helyet csinált neki, és
