A Becsület Siralma (A Varázsló Gyűrűje -- 4. Kötet)

Első fejezet Luanda végigrohant a harcmezőn. Épphogy kikerült egy vágtató lovat, miközben utat tört magának a kis ház felé, ahová McCloud király bevette magát. Megmarkolta a hideg vascöveket, remegett, miközben város poros útjait rótta. A városét, amelyet egyszer ismert, és amely a népéhez tartozott. Az elmúlt hónapokban kénytelen volt végignézni, ahogy lemészárolják őket — és mára teljesen besokallt. Valami elpattant benne. Nem érdekelte többé, ha akár az egész McCloud sereg ellen kell is vonulnia — bármit megtett volna, hogy megállítsa őket. Luanda tisztában volt vele, hogy amire készül, őrültség, az életét teszi kockára, és hogy McCloud valószínűleg megöli őt. Ezeket a gondolatokat azonban elhessegette, miközben futott. Eljött az idő, hogy a helyeset cselekedje — bármi áron. A zsúfolt csatatéren, katonák gyűrűjében kiszúrta McCloudot a távolban, amint azt a szegény, sikoltozó lányt egy elhagyott házikóba, egy kis vályogházba cipeli. Bevágta az ajtót, porfelhőt hagyva maga után. - Luanda! – hallatszott egy kiáltás. Megfordult, és megpillantotta Bronsont, nagyjából száz lépéssel mögötte, ahogy utána loholt. Lovak és katonák végtelen folyama akadályozta haladását, többször is megállásra kényszerítetve a férfit. Itt a lehetőség. Ha Bronson eléri őt, meg fogja akadályozni, hogy véghezvigye a tervét. Luanda kétszer olyan gyorsan kezdett szaladni, szorongatta a karót, és próbált nem belegondolni, mekkora őrültség ez az egész, és milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy sikerrel jár. Ha teljes hadseregek nem tudták leteríteni McCloudot, ha a saját tábornokai, a tulajdon fia reszketett tőle, mennyi esélye van rá, hogy ő egyedül képes lesz legyőzni? Ráadásul Luanda még sosem ölt embert, főleg nem McCloud kaliberűt. Mi lesz, ha lemerevedik, amikor eljön az idő? Vajon tényleg képes lesz odalopózni a háta mögé? A férfi valóban olyan hozzáférhetetlen, ahogy Bronson mondta? Luanda úgy érezte, ő is része a véres csatamezőnek, saját földje romjainak. Visszatekintve már bánta, hogy beleegyezett a McCloud-házasságba, még Bronson iránti szerelme ellenére is. A McCloudok barbárok voltak, nem lehetett őket megregulázni. Most tudatosult benne, hogy a MacGilek milyen szerencsések voltak, hogy a Felföld elválasztotta őket egymástól, és hogy eddig a Gyűrű rájuk eső oldalán maradtak. Naiv, ostoba dolog volt azt hinnie, hogy a McCloudok nem olyan rosszak, mint ahogy tanították neki. Azt hitte, ő majd megváltoztatja őket; azzal, hogy McCloud herecegnő — és egy napon majd királynő — lesz, megéri a kockázatot, bármi is legyen az. Most azonban már tudta, hogy tévedett. Mindent feladott volna — a címét, a gazdagságát, a hírnevét, mindent — csak hogy újra biztonságban, családja körében lehessen a Gyűrű másik oldalán, és a McCloudokat csak hírből ismerje. Most már haragudott az apjára, amiért elrendezte ezt a házasságot; ő maga fiatal volt és tapasztalatlan, az apjának viszont okosabbnak kellett volna lennie. Vagy talán a politika olyan fontos volt számára, hogy feláldozta érte a saját lányát? Dühös volt rá azért is, amiért meghalt, és egyedül hagyta őt ebben a helyzetben. Luanda az elmúlt hónapokban keményen megtanulta, hogy csak magára számíthat, és most itt volt a lehetőség, hogy helyrehozza a dolgokat. Remegett, ahogy elérte a kis vályogházat, amelynek sötét tölgyfaajtaját csukva találta. Megfordult és körülnézett, várta McCloud embereinek támadását; de megkönnyebbülten tapasztalta, hogy túlságosan lekötötte őket a vérontás. Egyik kezében a cöveket tartotta, a másikkal megfogta a kilincset, és olyan finoman nyomta le, ahogy csak tudta, miközben imádkozott, nehogy megzavarja McCloudot. Belépett. Sötét volt, szeme csak lassan szokott hozzá a fényes város erős napsütése után; hűvösebb is volt, és ahogy átlépte a kunyhó küszöbét, az első dolog, amit meghallott, a lány nyöszörgése és kiáltozása volt. Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, körülnézett a házikóban, és meglátta McCloudot a padlón: deréktól lefelé meztelenül, alatta a levetkőztetett lány, próbált küzdeni ellene. Sírt és sikoltozott, összeszorította a szemét, amikor McCloud felnyúlt, és húsos tenyerét a szájára tapasztotta. Luanda alig tudta elhinni, hogy mindez valóban megtörténik, hogy tényleg végigcsinálja ezt az egészet. Tett egy óvatos lépést előre, keze remegett, térde elgyengült, és imádkozott, hogy legyen elég ereje a megvalósításhoz. Úgy szorongatta a vascöveket, mintha az élete múlna rajta. Kérlek, Uram, engedd, hogy megöljem ezt az embert! Hallotta, ahogy McCloud morog és nyög, akár egy vadállat, miután elérte célját. Könyörtelen volt. Úgy tűnt, a lány sikolyai mintha csak felerősítenék minden mozdulatát. Luanda tett még egy lépést előre, majd még egyet, végül már csak egy lépés választotta el McCloudtól. Lenézett rá, tanulmányozta a testét, próbálta eldönteni, hova érdemes lesújtani. Szerencsére a férfi levette páncélingjét, csupán egy vékony inget viselt, amelyből most csorgott a verejték. Luanda érezte a bűzét, megtorpant egy kicsit. Óvatlan lépés volt levenni a páncélt, és Luanda úgy döntött, ez lesz az utolsó hibája. Két kézzel fel fogja emeli a karót, és a védtelen hátba döfi. Amikor McCloud nyögései elérték tetőpontjukat, Luanda felemelte a cöveket. Arra gondolt, mennyire meg fog változni az élete ettől a pillanattól kezdve. Csak pár másodperc, és semmi sem lesz a régi. A McCloud királyság megszabadul zsarnok uralkodójától; megkíméli a népét a további pusztítástól. Az új férje kerül trónra, átveszi apja helyét, és végre minden jó lesz. Luanda csak állt, teljesen megdermedt a félelemtől. Reszketett. Ha most nem cselekszik, soha nem fog. Visszatartotta a lélegzetét, tett még egy utolsó lépést előre, majd két kézzel magasan a feje fölé emelte a karót, aztán hirtelen térdre rogyott, és minden erejét összeszedte, hogy a férfi hátába mártsa a karót. De valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított. Ráadásul olyan gyorsan, hogy hirtelen azt sem tudta, mi történik: McCloud az utolsó pillanatban elgördült az útból. A lány nem hitte volna, hogy egy ekkora ember ilyen gyorsan tud mozogni. Oldalra gördült, kiszolgáltatva a lány testét. Túl késő volt, Luanda nem tudott megállni. A vascövek folytatta útját a földig, Luanda rémületére pont a lány mellkasába. A lány felült, sikoltozott, a meggyötört Luanda pedig érezte, ahogy a karó a lány húsába hatol, több hüvelyk mélyen, egészen a szívéig. Vér bugyogott szájából, és riadtan, elárultan nézett Luandára. Végül visszahanyatlott, holtan. Luanda csak térdelt ott zsibbadtan, leforrázva, szinte még el sem jutott a tudatáig, mi is történt. Mielőtt még feldolgozta volna az egészet, és megértette volna, hogy McCloudnak haja szála sem görbült, fájdalmas ütést érzett az arcán, amely ledöntötte a lábáról. Ahogy a levegőbe emelkedett, halványan már tudatában volt, hogy McCloud megütötte, és ettől az óriási csapástól történik mindez. Rájött, hogy a férfi igazából minden mozdulatát követte, mióta csak belépett a szobába. Úgy tett, mintha nem venné észre, de közben már várta a pillanatot, a tökéletes alkalmat, hogy kitérjen a döfése elől. De ez még nem volt neki elég: szándékosan szegény lány megölését is az ő nyakába varrta, és vele együtt a bűntudatot is. Mielőtt minden elsötétült, Luanda megpillantotta McCloud arcát, aki nyitott szájjal, vadállat módjára fújtatva vigyorgott le rá. Az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt a férfi hatalmas csizmáival az arcába taposott, annak állatias üvöltése volt: - Szívességet tettél nekem – jelentette ki – És már amúgy is végeztem vele.