ÉTTEREMBEN
Nyári zápor patakzik a Bartók Béla úti vendéglő kerthelyiségének gesztenyefájáról. Még csak öt perc múlva lesz dél, a napi legelső „fájront” idő, de a záporverte vászonernyő alatt máris jócskán üldögélnek. A piros salakos, hepehupás talajon bokáig ér a víz; egy kajla seprűvel ifjú legényke: a vendéglátóipari-iskola gyakorló növendéke sepri a vizet. Nagy lendülettel tolja, fröccsenti, s többnyire egyenesen a szélről ülő vendégek nadrágjára vagy szandáljára. A pincérek éppen a tízszemélyes asztalokat terítik. Ebben a vendéglőben egészen magányos üldögélésről szó sem lehet. A közelben lakom; gyakran láthatom, hogyan szállják meg a szelvényes étkezők tízes csoportokban érkező rajai: diákok, diáklányok, a közeli munkahelyek dolgozói ezeket a nagy asztalokat. Vannak azonban külön asz
