RÓKÁNÉ
Korán reggel két asszony ment hazafele a völgyben fekvő temetőből, a faluba vezető meredek kaptatón. Útjuk mentén szőlőskertek, gyümölcsfák közé ékelt gazdaházak sorakoztak; itt-ott egy-egy villaszerű épület is. A dombról odalátszott a szélbirizgálta tó tükrének egy sárgásfehér karaja. A zömökebb fekete ruhás hirtelen megállt, megigazította álla alatt kendője szárát, és türelmét vesztetten felcsattant:
– Nyughasson, Rókáné! Másnak nincs gyásza, azt hiszi? – A derekát is kihúzta, szóhozjutást és meghallgatást kívánó mozdulattal. Hangosan lélegzett, s nekikészült a maga gyászát soroló, keserves kérkedésnek.
Rókáné lecövekelte magát az út közepén, mint egy élettelen karó; a könny hangosan bugyborékolt orrában, apadt kék szeme szárazon szikrázott. Fakó szoknyáját szúrós térdéhez csap
