– Kölyöök! – és a csepp leányka a mesélés izgalmában sápadtra válva utánozni kezdte az apját:
– Kölyöök, te félsz? Mars a padlásra!
– És én felmentem, itt akart kibújni a szívem, pedig szorítottam, hogy ne bújjék ki, és amikor felértem, akkor hallottam, hogy zörög a száraz borsó, mert jött a papagájos lány, és sikoltottam. Pápi nagyon megvert vesszővel. – Miért bőgsz, te? – És mamuka sírt. És én sokáig beteg voltam, de már nem félek a papagájos lánytól, mert olyan lány nincs. Az csak mese. Én már semmitől sem félek. Csak Pápitól, tetszik tudni, mert Pápi olyan, hogy az borzasztó!
Egy szuszra, hadarva, mégis színesen beszélt a gyermek. Déryné hol mosolyogva, hol megilletődve hallgatta. Sokallja az apja súlyos természetét, no lám! És hogy csacsog, hogy színezi, milyen lelkesen éli át, ami
