Tegnapelőtt

Fejezet 3

Bontseket kevéssé vigasztalja az, hogy Adrienne fahangú és oly tehetségtelen, hogy arra hasonlatot még Ballá Jenő, a Délmagyarország kritikusa sem tudna mondani. Pedig ez a rettegett ember még a nagy Csortos Gyulát is kegyetlenül megbírálta, mikor az a városban mint Lucifer vendégszerepelt.

Itt volna még Malmay Erika, kedves, fekete, okos asszony, afféle másod-harmad szende, kissé kövérkés, házias, ápolt nő. Nem afféle előírásosan deszkalaposságúra fogyasztott ruhafogas és Bontseknek úgy, hogy magamagának sem vallja be, leginkább bizony a félig telt idomok tetszenének. De ez az Erika már harmadéve él együtt Baló kultúrtanácsnokkal, már egy gyereke is van tőle. Ezt az Erikát is minden évben újra szerződtetni kell, utóvégre a városi szubvenció a kultúrtanácsnok kezén át jut a színházhoz, és az csak a legkevesebb, hogy Erika sohasem játszik, csak a fizetését veszi fel, melyet csakis úgy és akkor tud folyósítani a színház igazgatója, ha a tanácsnok úr jóindulatú, és nem késik a szubvenció.

Barbáry Irén, a hősnő? Ez a bariton hangú, szőkített bajuszkájú, nagykeblű nő nem is kellene Bontsek úrnak mint szerető. Hanem amúgy jó pajtás. Jó kritika esetén vacsorára hívja az újságírót. Irén barátja, Briesz disznókereskedő is tagja a Színpártoló Egyesületnek és amellett ő bérli Töröktől a színházi ruhatárat, ami azt jelenti, hogy tízezer pengő kölcsönt adott az igazgatónak. Tízezer pengő! Bontsek zsírfoltos mellénye alatt átnedvesedik a forróságtól az ing. És ettől a melegtől ismét az új színésznőre kell gondolnia.

Az új színésznő neve, kiről majdnem tárcát írt az imént: Tanító Ilona. Jellemző, hogy még a vezetékneve is Tanító. Nem elég, hogy képezdét végzett? Azt mondják az anyja is tanítónő Budapesten. Az Isten sem mossa le róla, hogy mindenki Prepa Loncinak csúfolja. Furcsa lány. Szép is meg csúnya is. Az alakja elsőrangú, és a társulati bemutatkozó gyűlésre meghívott újságírók körében az a vélemény alakult ki, hogy neki van „a legjobb lába” a társulat női között. Az arca nem valami különös. Kerek, morcos, sűrű a szemöldöke és milyen szörnyen öltözködik! Most került ki a Színiakadémiáról – már ez is rossz jel! Ide ritkán szoktak akadémiát végzett növendékek kerülni, inkább csak akkor, ha nagyon tehetségtelenek és nagy pártfogójuk van a kultuszban. Bizonyára nagyon elegáns akart lenni: fehér gyapjúruhát viselt, olcsó, fekete műprémmel szegélyezve, s a fején egy kis fekete kalapot valami borzalmas fehér tolldísszel. Aztán az a hatalmas táska a karján! Bontsek úr nyájaskodva és pártfogóan kinyitotta, belekukkantott és elrémült. Egy hatlövetű, fényesre smirglizett katonai Mausert rejtegetett Tanító Ilona a táskájában.

– Az unokabátyámtól kaptam – mondta elfogulatlanul –, hogy ne féljek egyedül. A kültelken bérelek egy hónapos szobát havi tizenötért, egy nyugdíjas vasutas házaspárnál, és éjfélre, mire az előadásnak vége van, már a Kárász utca is teljesen néptelen, hát még a hosszú Tisza Lajos körút!

Bontsek úr ezt a kijelentést felhívásnak vette és éppen azt latolgatta, felajánlja-e, hogy esténként hazakíséri, vagy egyszerűen álljon este a kiskapu elé, karoljon belé, cipelje helyette a nehéz táskát és vigye haza, mikor Ilona szó nélkül otthagyta a kiskapu előtt üldögélő társaságot, átszaladt a téren és eltűnt valahol a posta körül.

– Mi a Tanító Ilona szerepköre? – kérdezte élesen a rövidlátó Levelly Lilla, Wurml Fülöp kedvese.

– Egyelőre ismeretlen állami urak által ideprotezsált ösztöndíjas – mondta gúnyosan a szép Szalkay Ferenc főrendező. – De úgy nézem, hogyha tehetséges, drámai szende lesz.

– Szende? – Kocsárdy Adrienne, az első szende halkan felszisszent.

Levelly, a naiva, megbocsájtóan mosolygott, s ekkor Bontsek úr szívébe mélyen és élesen belenyilallott. Szende, hát persze, gondolhatta volna, ha nem olyan ostobán jóhiszemű. Szende az új tag, mivel az eddigi másodszende: Görly Klári távozott a városból, és a színpártoló egyesület elnöke, Golf Náci borkirály, nő nélkül maradt. Hogy hogyan is nem gondolt a duhaj Nácira nyomban?! Mióta világ a világ, mióta ezt a semmire sem jó, hamis álkultúrát terjesztő és mégis oly vonzóan csillogó és illatos színházi alvilágot ismeri, ebben a városban úgy volt az, úgy van és úgy is lesz örökkön-örökké: hogy az ifjú és szép szende, a fiatalabb, a második és szűziebb, a Golf Nácié legyen. Ahogy Fülöpé a naiva, Gasztoné a szubrett, úgy törvény ebben a rothadó lápvilágban, hogy a szende, az a Nácié. Vajon tud erről Tanító Ilona? – gondolta akkor egy pillanatra ott, a padon, s valami oktalan és buta, régen érzett ifjú hév fogta el, hogy az új színésznő után szaladjon és megmagyarázza neki a helyzetet, intse, óvja, ellenállásra tüzelje, ha kell, hátha gyanútlan lélek szegényke és nem is tudja, hová is került, mi is vár reá? De a hevület, amilyen gyorsan jött, éppoly gyorsan lehűlt. Bontsek legyintett. Csak nem lesz jóhiszemű, azaz ostoba? Talán maga Golf Náci választotta ki a lányt a jelentkezők közül. Az is lehet, hogy az új lány egyenesen Golf Náci hírére szerződött ide. Volt már ilyen, hogy a Mezei színészügynökség egyenesen Náci számára küldött barna szendét a városba, s volt úgy is, hogy két szende esett egymásnak azért a nem megvetendő pozícióért, hogy Náci jól eltartott szendéje lehessen. Mert Náci, szó ami szó, ronda alak, de fizet. És barátnőjét egy-két év után végkielégítésként Pesten helyezi el, és ezt úgy hívják a színi világban, hogy: szóban forgó művésznő a nemes várost karrierje ugródeszkájának használta fel.

És ha mégis gyanútlan volna Tanító Ilona? Akkor sincs olyan kezdő színésznő havi száztízért, akinek a ruháit is magának kell csináltatnia, hogy el ne szédüljön, ha Golf Náci megcsörgeti előtte pénzes bukszáját – gondolta végkövetkeztetésként s nagyon szomorúan Bontsek János szerkesztő úr a Kossuth-kávéházban, miközben az óra kíméletlenül mutatta a kasszírosnő feje fölött, hogy immár tizenegy, és elkésett a törvényszékről is. Ha meg hiába csörgetné a bukszáját Golf Náci, az csak azt jelentheti Bontsek úr szerint, hogy a nőben nincs ambíció, vagy van valakije, akit szeret, és Bontsek úr prakszisa szerint önzetlen és tiszta szerelem nem tett még naggyá és híressé egyetlenegy ismeretlen, kezdő, vidéki színésznőt sem. A novellácska erre lett volna jó – mélázott, véreres szemét a légypiszkos óralapra meresztve – hogy kiugrassa belőle: van-e hát valahol Tanító Ilona életében egy titkos vőlegény? De úgysem jelent volna meg és minek elhíresztelni a revolvert is? Inkább majd az unokabátyja személyét nyomozza ki, ámbár már hallotta – mert mit nem hall egy hírlapíró! – hogy csakugyan van itt a városban a lánynak egy katonaorvos rokona. Náluk szeretett volna lakni, el is ment hozzájuk látogatóba, ám a főtörzsorvos családja ridegen fogadta. A kincstári anyós gőgösen közölte, hogy márpedig az ő házában nem élhet semmiféle szegény rokon, ha oly erkölcstelen, hogy a sikamlós színi pályára lépett. Az orvos felesége elpityeredett és azt mondta, hogy ő mamukája nélkül mit sem tehet, mamuka úr a házban, övé itt minden, de azért néha megnézi majd a színházban távoli rokonukat, Tanító Ilonát. Csak az orvos, az unokabátyja kísérte ki a lányt, ez a gyengéd, bizonytalan, hebegős ember, kissé restelkedett, kissé szabadkozott és mondta is – Bontsek mosónője hallotta a beszélgetést, mert a katonaorvoséknak is ő mos –, hogy a főtörzsorvos hebegve és pirulva azt mondta a kapuban: