Rengeteg minden volt abban a műhelyben, amit szívesen elvittem volna, de nem mertem lopni, akkor még nem. Már így is a cipősarkamban rejtegettem az angyalkás nyakláncomat meg anyám fülbevalóit és gyűrűit. Soha senkivel, még a húgaimmal sem beszéltem a kincsről, amelyen nap mint nap lépkedtem, de sokszor gondoltam rá, és persze ők is tudtak róla. Éjszakára sokan a cipőnket használtuk párnaként – nem mintha kényelmes lett volna így aludni, hanem hogy alvás közben se lopja el senki. Úgyhogy semmi kirívó nem volt abban, hogy én is a kezem ügyében tartottam a cipőmet. Rengeteget jelentett nekem, hogy ott tudhattam azokat az ékszereket: ebből merítettem erőt a teljes tehetetlenség közepette. De már ezeknek a rejtegetése is épp elég veszélyes volt.
Amikor áthelyeztek minket a munkások barakkjába
