Mielőtt megemészthettem volna a látványt, feltépték az ajtót, és a tekintetünket elvakította a hirtelen beáramló napfény. Gyönyörű nyári délután volt, élénkkéken ragyogott az ég. Micsoda megkönnyebbülés. Végre kiengednek! Friss levegő! Véget ér ez a rémálom. Egyetlen pillanat erejéig boldogok voltunk. Most már mindjárt kinyújthatjuk a tagjainkat. Végre elhagyhatjuk ezt a bűzlő vagont.
Rosszarcú, csíkos ruhás alakok álltak kint, és üvöltve hajtottak ki minket a kocsikból.
– Geh raus! Geh raus! Schnell! Schnell! Kifelé! Kifelé! Gyorsan! Gyorsan!
Geh raus! Geh raus! Schnell! Schnell!Öt nap bezártság és mocsok után mozdulni is alig tudtunk. Mindenünk fájt, éhesek voltunk, félájultak, leírhatatlanul koszosak, és magunk is félig eszelősek. Kibotorkáltunk, kezünkben a motyónk minden értékünkke
