Senki nem őrködött mellettünk, mégsem próbáltunk megszökni. Mi értelme lett volna? Hová mehettünk? És akármilyen fáradtak és nyugtalanok voltunk, akármennyit tépelődtünk, vajon hogy boldogulnak családtagjaink a gettóban, vagy a távolabbi rokonaink, ki tudja hol, mégsem féltünk igazán. Még nem. Eltelt egy hét, aztán még egy, meg még egy. Mire eljött a hatodik hét, kezdtük elveszíteni az időérzékünket.
Aztán egy nap, még jóval a munkaidő lejárta előtt, jött a parancs, hogy tegyük le a szerszámainkat és menjünk vissza a gettóba. Csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretném látni anyámat, a húgaimat, meg Bélát. Reméltem, hogy megtudhatom, mi van Imivel, hogy valaki majd tudni fogja, hová vitték. Talán már vissza is tért, és újra találkozhatunk? Mindannyian az édesanyáink miatt aggódtunk a le
