Imi természetesen nagyon is észnél volt. Nem tudom, mikor és hogy csomagolta őket össze, de volt annyi sütnivalója, hogy néhány szerszámot is magával hozzon. Mihelyst biztonságba kerültünk és becsukódott mögöttünk a szobánk ajtaja, végignézett a lábunkon, aztán elkérte Anyuka egyik cipőjét. Vajon meglepődött anyám a furcsa kérésen? Nem emlékszem, a cipőre viszont annál inkább. Csinos, keskeny fazonú, barna bőrcipő volt, egyszerű, fűzős modell, apró karikákkal. Praktikus, mégis elegáns, semmi extra. 1944-ben sok száz nő viselt ilyen cipőt, jól ment mindenhez. Ráadásul méretes sarka is volt – magas és stabil, szögletes forma, talán két-három centis is lehetett. Akkoriban még úgy készítették a cipőket, hogy bírják a strapát. Ha a talpa és a sarka kezdett elkopni, újratalpalták meg újrasarkalt
