Úgyhogy számunkra úgy zajlott az élet, mint régen. Emlékszem, amikor a rádió bemondta, hogy kitört a háború, Anyukával voltam a konyhában, nem sokkal rós hásáná előtt. Nyugtalanított, hogy Németország lerohanta Lengyelországot, tudtam, hogy valahol valami szörnyűség történik éppen.
De mindez a szörnyűség olyan messzinek, oly távolinak tűnt a mi életünktől. Anyuka nyugodt volt és összeszedett, mint mindig, egyszerűen csak gyúrta tovább a tésztát. A konyha is ugyanolyan volt, mint mindig – meleg és barátságos a hatalmas tűzhellyel, amelyen az épp soron következő ételt készítettük. Mi, gyerekek egyedül a sütésbe segíthettünk be, és a legnagyobb élvezettel nyalogattuk ki a tésztás tálat, amit a péntek reggel elkészített süteményekhez használtunk: reggelire egy kovászos, tejes vekni (a tetején
