Lily fogadalma

Fejezet 6

Azt hiszem, még soha nem láttam képeket Lily családjáról, legalábbis a háború előtti időkből. Az első néhány darab mind nagyon hivatalos, kivéve egy kissé életlen képet: három kisgyerek áll egy kertben, komolyan, méltóságteljesen, egymás kezét fogva.

– Ez én vagyok. Ez az öcsém, Imi. Az pedig René. Én voltam a legidősebb.

– Tudom, Száfta! Még mindig te vagy a legidősebb!

Egy másik, későbbi fotón, ami nem sokkal a deportálás előtt készült, Lily az öccsével és három húgával látható. A lányok, Lilyt kivéve, mind egyforma ruhában vannak, a hajukban nagy masni. Várj, nem hiányzik innen még egy öcs?

Lily elszomorodik. Kis szünet után válaszol, közben megérinti az aranyfüggőt, ami mindig a nyakában lóg.

– Béla nagyon komolyan vette a Tóra-tanulmányait, aznap sem akarta kihagyni a hédert.

héderA következő kép a szüleit ábrázolja, egyszerre idegenek és ismerősek. Az édesanyját Ninának hívták, mint anyut. Félénk, kicsit csintalan a mosolya. Mellette az édesapja, kabátban és kalapban. Áron. Mint a dédnagybátyám, Roni. Aztán egy fehér szakállas rabbi, hosszú ruhában. Egy megfakult szépia képen pedig egy férfi barkóval, igazi viktoriánus jelenség.

– Ez a nagyapám – mondja Lily. – Az Engelman nagyapa. Az anyám apja meg rabbi volt.

– Nahát! – mondom ismét, de most már komolyan.

Az album vége felé már más időkben járunk. A három lány szinte felnőtt.

– Te hol vagy innen? – kérdezem. – És ki ez a sok másik lány?

– Ja, azok a svájci barátaim. Ők is magyarországi túlélők, mint mi. Ez pedig én vagyok a húgaimmal. Az ott René. Ez pedig Piri.

Nagyon hasonlítanak egymásra, főként Lily és Piri.

Amikor a fény felé emelem az albumot, hogy jobban lássam a képeket, kihullik belőle valami.

– Ez meg mi? – kérdezem, miközben felveszem. – Egy bankjegy? Német?

– Á, igen. Egy amerikai katonától kaptam a felszabadulás után. Nézd csak, ezt ő írta rá.

– Száfta, ezt soha nem mutattad nekem! – mondja anyu.

– Nem gondoltam, hogy érdekelhet bárkit – feleli Lily. – Azt hittem, csak nekem fontos.

Megfordítom a bankjegyet, hogy elolvassam. A régimódi írás a szegély mentén fut, csak ott fért el a katona üzenete: „Ez egy új élet kezdete. Sok szerencsét és sok boldogságot!”

A remény üzenete, tíz szóban.

A bankjegy felső részén mintha héber betűk lennének, de nem tudom kiolvasni. Az alján pedig ennyi: „Schacter káplán segédje.”

– Ki volt ez? – kérdezem. – Hogy hívták?

– Jaj, nem emlékszem már. Több mint hetvenöt évvel ezelőtt történt. Zsidó katona volt, azt tudom. Amerikai zsidó. Nagyon kedves volt. Akkoriban nem voltunk kedvességhez szokva.

Hirtelen elcsendesedik. A múltban jár, eszébe jutnak dolgok, mások homályba vesznek.

– De miért bankjegyre írt? – kérdezem.

– Nem volt papírja, és írni akart nekem valamit. Talán amikor elindultunk Németországból. Nagyon kedves ember volt.

– Én megkeresem neked! – ígérem. – Kirakom a Twitterre, és valaki tutira tudni fogja, merre keressük.

Lily kinevet. Ne légy ostoba! – mondja a kacagása.

Ne légy ostoba!Anyu is nevet és a szemét forgatja.

– Na, majd meglátjátok! Ez komoly! A közösségi média hihetetlen dolgokra képes – győzködöm őket. Bár az igazat megvallva magam sem vagyok biztos a dolgomban. De az ember sohase tudhatja. Annyi rémes dolog történik a közösségi médiás felületeken. Be akarom bizonyítani, hogy jó dolgokra is lehet használni. – Csinálok néhány képet, és holnap kirakom.

Lily kinyújtja apró, ráncos tenyerét, és én beleteszem a bankjegyet. Mindkét oldalát lefotózom, hogy jól látszódjon rajta az üzenet. Aztán befotózzuk azt a képet is, amin Lily és a húgai vannak, egyforma kockás ruhában – nem semmi látvány! Amerikai katonák társaságában mosolyognak. Vajon egyikük a mi emberünk?

– Huszonnégy órát kérek! – mondom Lilynek. De még mindig nevet. – Bármiben lefogadom, hogy megtalálom!

Aztán tovább nézzük a családi képeket, Száfta pedig mesél a háború előtti boldog életéről Magyarországon, a kis kereskedővárosról, Bonyhádról, ahol nevelkedett.

Bevallom, mindig vezéregyéniség voltam. A testvéreim kezdettől fogva felnéztek rám. Soha nem volt kérdés, hogy megcsinálják-e, amit mondok. Persze én voltam hatunk közül a legidősebb, de ilyen volt a természetem is. Szerettem irányítani, felelősséget vállalni, és ezt a többiek se bánták – még Imi se, aki a legidősebb volt a kistestvéreim között, és mindig a sarkamban járt, mert alig egy évvel volt csak fiatalabb nálam. Egyértelmű volt számukra, hogy úgyis én tudom a legjobban. És később ez rengeteget segített mindannyiunknak.

A családból én ülhettem elsőként egy asztalnál a felnőttekkel pészahkor, a széderesten – ez a zsidó húsvét kezdete. Akkor este a kis nyüzsgő, délnyugat-magyarországi kereskedővárosban sok más család is ünnepelt. 1923 decemberében, amikor én születtem, Bonyhád egyre népesebb lakosságából majdnem hétezren voltunk zsidók, minden nyolcadik ember. Egy évszázaddal azelőtt, az üknagyszüleim gyerekkorában, mielőtt minden felekezet egyenlő jogokat kapott volna Magyarországon, a város egyharmada zsidó volt. Régi, összeszokott közösségünk volt, amelynek minden tagja lelkesen várt minden jóm tovot, vagyis vallási ünnepet. Nemzedékek óta kiváló rabbiktól és Talmud-tudósoktól kaptunk szellemi útmutatást.

jóm tovAz az emlékezetes szédereste 1928 áprilisában lehetett. Négyéves voltam, és a gyerekek közül egyedül én maradhattam fenn késő estig. Minden gyönyörűen elő volt készítve: egy tálka sós víz, keserűfű, sült tojás, torma, bor, macesz és más jelképes ételek. Aztán meggyújtották a gyertyákat. Nagyon büszke voltam, hogy én tehettem fel az első kérdést, a Má Nistánát: én kérdeztem meg apámat, hangosan és érthetően, ahogy begyakoroltam: „Miben különbözik ez az éjszaka a többitől?”

Má NistánáImádtam a felnőttek között lenni. Ugyanezt éreztem később, tízéves koromban is, amikor először ihattam feketekávét a nagynénémnél. Persze rettenetesen keserű volt, de úgy tettem, mintha ízlene. Pedig csak annak örültem, hogy én is ihatok belőle.

Most már a nagyokkal vagyok, gondoltam magamban. És mivel már egészen kiskoromban úgy viselkedtem, mint a felnőttek, a kistestvéreim az én döntéseimet is tiszteletben tartották.

Most már a nagyokkal vagyok,Egyik sábátkor, amikor a szüleink a súlban voltak, szokás szerint kint játszottunk a hatalmas kertben. Tényleg nagyon nagy volt, mindenre volt benne hely. A kapu mellett élénk, színes virágok nyíltak: aranyló krizantémok és magas, sárga napraforgók. Kedvenc szórakozásunk volt, hogy levagdostuk a lekonyuló fejeket és kiszedegettük a csíkos magvakat, aztán megpirítottuk és kipattogtattuk a héjából vagy a tyúkoknak adtuk. A ház mellett volt egy nagy füves rész, ahol megállás nélkül labdáztunk, dobáltuk egymásnak vagy fel a tetőre, és lestük, hol gurul le. Aztán ott volt a hatalmas diófa, aminek az alacsonyabb ágait könnyen elértük. Zsenge, élénkzöld termése állandó kísértést jelentett: mindig túl hamar próbáltuk feltörni, egyszerűen nem bírtuk kivárni, amíg a burok magától felhasad. És az erőfeszítéstől jó feketék lettek az ujjaink.