ERZSÉBET
Nem emlékszem, hogy meddig ültem mellette, amikor már halott volt, s feküdt az ágyon. Jól tudtam, mihelyt szólok valakinek, rögtön becsődül a világ, jönnek a hatóságok, az emberek. Elviszik. Soha többé nem leszünk kettesben.
Nem tudtam felállni. Halogattam azt a percet, amikor értesítenem kell a világot.
Tíz perc lehetett, vagy félóra. Tele volt valószínűtlenséggel, bizonyossággal és fiatal rémülettel. Mindent tudtam, semmit nem értettem.
Abban a félórában leghosszabban Erzsébet halott arcát néztem: először láttam különváló elemnek és anyagnak döbbenetes mozdulatlanságát. Pedig hányszor volt komoly és mozdulatlan. De az élet fény és nyugtalanság. Mindig fény és örökkön nyugtalanság. S ez hiányzik egy halott arcáról.
A nevét mondtam, szavakat mondtam – és a semmibe szóltam bel
