A veréb ott ugrándozik az asztalok között, és morzsákat kunyerál. Különben, ki tudja? Talán nem is morzsákat, de komoly falatokat: roston sült halat, bélszínszeletet Rossini módon, Gundel-palacsintát. Mert ilyesfélékből szórnak neki. A veréb el-elkapja, ami az övé, és elröppen vele. De nem messzire, csak a legközelebbi üres asztalig. Ott beröppen az asztal alá, és eszik.
A motel éttermében – így szeptember végén – ez a veréb az ősz megszemélyesítője. Mert nyáron ugyan be nem merészkedett volna ide, a kavargó, lármás, zsúfolt, ideges terembe. Akkor csak kint csipogott az üvegfal előtt, koldus módra, ahogyan egy ilyen kis koldushoz illik.
De most itt van, bent van. Ugyanolyan vendég, mint a többiek. Türelmetlen vendég. Rácsipog, rászól az asztalnál ülőkre, ha késlekednek. A szomszéd aszta
