Már percek óta dong körülöttem egy hasonlat. Elhessenteném, de nem tágít.
Irodalmi életünket látom a kosarakban. Négyen-öten állandóan alul vannak. Fuldokolnak és tusakodnak. De amire megsajnálhatnám őket, már mások sipítoznak alul. Vágnak a puha csőrök, rebbennek és remegnek az erőtlen, kicsi szárnyak. Bukás és felülkerekedés, állandó, követhetetlen körforgás.
Mintha négy-öt tehetséggel többet raktak volna be egy-egy kosárba.
A vízözön előtti időket is dicsérhetjük néha. Kényelmesen hátradőlök a B.-be tartó, lehajtott fedelű konflisban, arcomat a nap felé fordítom, a jól rugózott kocsi enyhén ringat. Mindent szeretek ebben a pillanatban, a bőrülés finoman ingerlő szagát, a lópaták egyenletes csattogását, a kerekek megnyugtató surrogását – és Pestre gondolok közben. A vad nyomásra, mely
