Igézet

Fejezet 4

PESTI ÉS BUDAI PANORÁMA

AZ ELSŐ AJTÓ

AZ ELSŐ AJTÓVidékről kerültem Pestre, egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim gyors kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott; Pest és Buda már kiheverte az első világháborút.

Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává avatott: két hét múlva már boncolhattam is az Anatómiai Intézetben. Egy kart boncoltam először. Amikor késemmel belevágtam, megrendültem: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, magas, sötét fogadószobájában.

Megrendültem az új élményektől, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón.

Nem akármilyen életet.

Író akartam lenni.

És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek, árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom. A fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába a tankönyvélményem.

A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust, Hevesi Sándor remeklő rendezéseit – a Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem – Vajda Jánosról.

Vihar Közben megjelentek első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba, a Pesti Napló-ba írta hangverseny-beszámolóit, melyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk.

Pesti Napló- És most jutottam el a forró maghoz.

A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével I. hegedű-zongora szonátáját játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora tobzódó, pattogó hangjait, majd a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert.

I.hegedű-zongora szonátáját Ez a merész, viharzó, keményen hangzó, kérlelhetetlen sodrású zárótétel és előtte a ködbe borult, panaszos adagio és még előbb a szonáta drámai indítása, az első allegro, a

adagio allegro, hegedű és a zongora egymástól elkülönülő, komor monológjai – ez a szédítő, lenyűgöző szonáta volt az első ajtó, melyen beléptem Bartók világába.

Később, jóval később, többször is hitetlenül faggattam magamat: hogyan történt, hogy nem botlottam meg a magas küszöbön? Vajon értettem-e, amit hallok? Vagy a rám törő hangokban, abban a váratlan felzaklatottságban csak elhitettem magammal, hogy értem? Tárgyilagosan akarok tanúskodni magam mellett, s ugyanakkor magam ellen is.

Hogy láttam-e a szonáta alaprajzát, hogy kibontakoztak-e előttem az első allegro kontrasztjai, hogy meghallottam-e a harmadik tételben beáramló új dallamokat, felismertem-e az átalakuló régieket, követni tudtam-e a zongorát, amikor a gyászzenét megszólaltató adagióban visszafogja a hegedű sikolyait – nem, nyilván nem így hallottam azon az estén a hegedű-zongora szonátát. Még Bartók sötét fényű, elhitető zongorajátéka, még Waldbauer Imre fénylő, felejthetetlen hegedülése sem adhatta át számomra a teljességet – a teljességnek legfeljebb a töredékét.

allegro adagióban De a szorongásom igaz volt. A hangok lassúdó-gyorsuló körforgásaiban a szédülésem igaz volt. Hogy megértettem a vallomás szenvedélyes kétségbeesését és végül diadalmas, feltörő örömét – az én örömem is igaz volt. Hogy ritmusváltásaiban megéreztem a szonáta költőjének világokat teremtő erejét – a hitem igaz volt.

igaz igaz igaz igaz Ez a túláradó szenvedély, hangnemeket kitágító kétségbeesés, elkeseredéssel erősített életszeretet, a kétségek robbanó, rohanó lezárása – ez a dionüzoszi zene rögtön ha-

talmába kerített, s már akkor este, a legelső felzaklatottságban, besodort a kitárt ajtón Bartók világába.

Persze, még sok ajtón kellett belépnem Pest és Buda világába is.

A CSUKOTT KAPU

A CSUKOTT KAPUHogy milyen erős és néha szinte félelmetes az irodalom lézersugara, azt L. barátom története juttatja mindig eszembe, a kitűnő fordító véletlen életben maradása. A történetet hitelesen, magától L.-től hallottam. Többször is elmondta, mindig belesápadt.

L. A nagy spanyoljárvány őszén, 1918-ban, a vesztett világháború vad kőomlásában fejezte be L. a Halál Velencében fordítását. Már megteltek Pest kórházai és hullakamrái, már százakat temettek naponta, és naponta százak várakoztak a temetésükre, a gyógyszertárakból kifogytak a lázcsillapítók és szíverősítők, az orvosok hetek óta nem aludtak, amikor Thomas Mann kisregényének végén L. odáig ért, hogy Velencében, a nagy idény közepén, alattomosan fellángol a járvány. A csodálatos város megtelik gyanús aromákkal és a fertőtlenítőszerek édeskés szagával, a polgári szabályosság világa meglazul, a szennyes lagúnák szemérmetlenül lehelik a mérget és a rothadást. Velencének egyszerre titka lesz, a megbetegedett város testén gyanús lázfoltok ütnek ki. De a kisregény hőse, a szerelmes, ötvenéves író, Gustav Aschenbach, egyelőre ott marad a városban, napról napra halogatja elutazását, mert rontó és szégyellt szerelem ejti foglyul. Majd a regény utolsó oldalain, amikor a város émelyítő betegségszaga már-már elviselhetetlenné válik, a hős szinte észrevétlenül eldől. A halál egyetlen ujjpöccintéssel őt is átlöki a Semmibe.

Halál Velencében L. – Hajnal volt, amikor leírtam az utolsó mondatokat – emlékezett vissza L. – Beteg, piszkos hajnal. Körülöttem a beteg város lázasan hánykolódott. Feleségem, lányom a szomszéd szobában aludt, de én már napok óta nem feküdtem ágyban, éjszakáról éjszakára Thomas Mann átkozottul bonyolult mondataival vesződtem. A kiadóm sürgetett, de a regény is foglyul ejtett, majdnem ugyanúgy, mint Aschenbachot a beteg Velence.

Végre, végre! – leírtam az utolsó mondatot, befejeztem a gyötrelmes munkát. Hátradőltem. És ekkor ijedten éreztem: lucskos vagyok a láztól, a szemem ég, a torkom és a testem tüzel. Fel akartam állni, de olyan gyenge voltam, hogy még felegyenesedni sem tudtam. Máris úgy csúsztam vissza a széken, mint akit kiterítettek.

Nem kételkedhettem, engem is elkapott a spanyol. Pontosan a regény utolsó mondatáig futotta az erőmből – a test utolsó erőfeszítéssel az utolsó pillanatig titkolta a bajt, hogy a fordítást még befejezhessem, mert ezután… Világosan éreztem, ezután már nem fejezhetek be semmit, és nem kezdhetek el semmit.

Egészen tisztán, szinte részvétlenül, megrendülés és meghatottság nélkül tudtam – vége. Most engem is átpöccintenek majd a Semmibe, mint Aschenbachot Velencében. Mint szegény Kaffka Margitot a kisfiával, néhány napja, itt Pesten.

vége. Mégis felálltam. Csak egy pillantást vetettem a szomszéd szoba felé, de már határoztam is, nem megyek át. Csak nem viszem be alvó feleségemhez és gyanútlan lányomhoz a betegséget, a halált? Búcsú nélkül léptem ki az előszobába, bebújtam vastag nagykabátomba, már az utcán dideregtem. Mintha az egész város meghalt volna, a villamosok nem jártak. Gyalog indultam a járványkórházba. Végre utolért egy hajnali villamos, de már nem szálltam fel, ide sem hurcolom be a halált. Néhány perc múlva a járványkórház kapujában álltam.

A kapu csukva volt. Csengettem, dörömböltem… Senki. Ismét csengettem. Végre jelentkezett az álomtól dagadt portás. Mit akarok? Befeküdnék. Van beutalója? Nincs. Beutaló nélkül nem lehet. Ráordítottam: hát nem érti? Én spanyolos vagyok! Engedély és beutaló nélkül vagyok spanyolos, mint ahogyan az egész város engedély és jóváhagyás nélkül lázban fetreng. Rögtön engedjen be, befekszem a legelső ágyba. Akár a folyosón is, akár egy küszöbre is!

– Nem lehet, beutaló nélkül nem lehet – hajtogatta a portás a magáét. – Nem lehet, mert már az inspekciós orvosok is betegek, és akik reggel felváltják őket, még nem érkeztek meg. – Azzal becsapta előttem a kaput.

Ott álltam a nyálkás, sárga ködben, a hidegben és a hajnalban, lázasan, betegen, dideregve, és nem tehettem semmit. Órák hosszat róttam ezután a sötét utcákat, végre annyira fáztam, olyan gyenge voltam már, hogy szinte elájultam a járdán. Éppen a házunk előtt álltam. Felmentem, bedőltem az ágyba.

A feleségem, a lányom már ébren volt. Rögtön teát főztek, jó rumosan megittam. Elaludtam. Amikor délben felébredtem, megmértem a lázamat, harminchat-hat volt. Nagyot nyújtóztam, tudtam, kutya bajom. Mintha álmodtam volna az egészet. De a kézirat ott hevert még az íróasztalomon. És mellette a nyitott, gótbetűs könyv. És a könyvben, Velencében, Aschenbachban – a halál.

a halál.Mit cifrázzam? Thomas Mann megigézett. – Majdnem meghaltam miatta. Ha akkor hajnalban a portás beenged a kórházba, és én befekszem valamelyik spanyolos terembe, az egyik spanyolos ágyba: egészen bizonyos, hogy ott maradok. Az az álmos, csökönyös, részvétlen portás mentett meg a biztos haláltól.

ÜLLŐI ÚTI FÁK ALATT

ÜLLŐI ÚTI FÁK ALATTAz Üllői úton az egyik házra – a huszonegyes számúra – emléktáblát erősítettek: itt élt egy ideig Kosztolányi Dezső, ebben a házban írta az Üllői úti fák című versét.

Nem szeretem a híres verset. Érzelmes és vérszegény. A húszéves, borzas, vidéki fiú még csak ismerkedik Pesttel, az egyetemi szemináriumokon első diadalainak lázában él, boldogan és hatalmasakat kortyol a szabad, nagyvárosi életből, az éjszakából is, barátaival szellemes, komisz lélektani tréfákat eszel ki, de amikor a kéziratpapír fölé hajol, és verset ír, rögtön nyakig merül a fájdalomba és a csüggedt bánatba. A rímei már így sóhajtanak: a bú ciprusát – az ifjúság. Még éppen csak beleharapott az ifjúságba, s már búcsúzik is tőle: Ti adtatok kedvet, tusát – ti voltatok az ifjúság – Üllői úti fák. A vers eredeti, első címe is ez a búsongó világfájdalom: Búcsúzkodás.

a bú ciprusát – az ifjúság. Ti adtatok kedvet, tusát – ti voltatok az ifjúság – Üllői úti fák. Búcsúzkodás.Az Üllői úti fák-at nem szeretem, de a nagy versei kitörölhetetlenek belőlem. És az emléktábláját éppúgy meg kell néznem, mint egy új hidat vagy egy újonnan épült lakótelepet.

Ott állok hát az Üllői út 21. előtt, a lucskos, párás, szürke, téli délelőttben, s nézem a puritán táblát. Valami rögtön megüt. Másodszor-harmadszor is elolvasom az emléksorokat, s már tudom, mi bánt. Azt hirdeti a tábla: Kosztolányi Dezső – a kiváló költő és jeles műfordító. Ezt mondja a műfajairól, az életművéről, nem többet.

Kosztolányi Dezső – a kiváló költő és jeles műfordító. Először csak kötözködni szeretnék. Mi köze a műfordítónak az Üllői úthoz és az Üllői úti fák-hoz? De ha már a táblára vésték, hogy műfordító is volt, miért álltak meg itt? Hát regényeket nem írt? Tanulmányokat nem írt? Újságíró nem volt? Versein kívül miért csak a fordításait ismerik el? Még azt is odaírhatták volna, hogy nyelvész. Mert harcos, vitatkozó nyelvész is volt, nagy csatákat vívott a magyar nyelv tisztaságáért, szavaink pontos használatáért.

Álltam a hályogos esőtócsák között, a szomorú Üllői úti járdán, s végül megfejtettem indulataimat. Nem a teljesség, nem egy hosszú felsorolás hiánya bánt, csak az, hogy Kosztolányiból elhagyták, amit életművében legjobban szeretek: a prózáját. És akár tetszik az emléktábla-állítóknak, akár nem: ez nem szubjektív háborgás (a nyelvész Kosztolányi a szubjektív helyett rögtön a következő jelzőket ajánlaná: egyéni, alanyi, elfogult, s talán még ezt is: személyes háborgás) – a prózaíró Kosztolányi elhallgatása komoly hiány. Mert nem idézik-e jobban a Kosztolányi-regények és -novellák az Üllői utat, a Ferencvárost, sőt szomszédját, a Józsefvárost is, mint egy sápadt, cukros ifjúkori vers?

szubjektív egyéni, alanyi, elfogult, személyes háborgás – A rossz orvos, Kosztolányi első regényhőse, itt rendelt, az Üllői út valamelyik mellékutcájában. Itt halt meg felületes diagnózisa miatt egy ártatlan, kedves kisfiú, a rossz szülők gyereke. És a felejthetetlen novellahős és tükörkép, Esti Kornél, a Torpedó szállodából kiköltözve, nem az Üllői útról, az ifjúság tájairól járt-e vissza kísérteni a New York kávéházba és Budára, a Tábor utcai szép, kényelmes családi házba, ahol régi barátja, testvére, a költő élt, s megírta: van már kenyere és bora.

A rossz orvos, Torpedó De ezt már nem az emléktáblás ház előtt gondoltam végig. Közben elindultam a régi, hosszú, nyílegyenes úton, melyen fiatal medikusként magam is annyit jártam a klinikák belső és külső tömbje között, délelőtt előadásról előadásra, délután gyakorlatról gyakorlatra, szövettani metszetekkel, boncolandó hullákkal, betegek szívhangjaival, műtéttani eljárásokkal ismerkedve.

Már a Lenhossék utcához értem, amikor a régi Szvetanay utca helyén az új utcanév, egykori professzorom neve, végleg felvilágosított: nem valamilyen tanáros pedantéria (illetve, Kosztolányi főneveivel: merev pontosság, szőrszálhasogatás, kicsinyesség, vaskalaposság, esetleg akadékoskodás) – tehát nem pedantéria és vaskalaposság akasztott meg az Üllői úti új emléktáblánál – nem, nem!

merev pontosság, szőrszálhasogatás, kicsinyesség, vaskalaposság, akadékoskodás) – Egy groteszk és szép emlék bukkant fel bennem a mélyből – az tiltakozott:

– Hát hagyod, hogy a regényíró Kosztolányit kitiltsák az Üllői útról? Hát nem emlékszel a Pacsirtá-ra? Már elfelejtetted azt a szigorlatot?

Pacsirtá- Fényes, sugárzó júniusi reggelen indultam első szigorlatomra L. professzorhoz, az Anatómiai Intézetbe. Ez az intézet ott bújt meg az Üllői úton, a Törvényszéki orvostan hatalmas épülete mögött. Ugyanezen az úton mentem végig, mint most, csak akkor zuhogott a magasból a kora nyári fény – Szív és torok hogy fuldokol. – Isten fölöttem és az ég, s lenn a fényes pokol.

L. Szív és torok hogy fuldokol. – Isten fölöttem és az ég, s lenn a fényes pokol.A Kálvin téren megvettem a Nyugat új számát, s benne Kosztolányi új regényének, a Pacsirtá-nak harmadik folytatását. Hogy a nyugtalan éjszaka után legalább az utolsó félórában megszabaduljak a szigorlat elképzelt örvényeitől, a villamoson a Pacsirta-ba merültem. Az elbűvölő első fejezetek után talán a legfinomabb rész jelent meg ebben a számban – Pacsirta szülei színházba mennek, és meghallgatják Sidney Jones operettjének, a Gésák-nak előadását.

Nyugat Pacsirtá- Pacsirta-Gésák- L. professzor az egyik kisebb demonstrálóteremben szigorlatoztatott aznap. Néhány pad, egy asztal, a hulla és az ablak mellett a mikroszkóp. Az első padban ültem, előttem a frissen vásárolt Nyugat, a rózsaszín borítójú, új szám.

L. Nyugat, Amikor L. professzor harmadmagammal felelésre szólított, a padokhoz sétált, és szórakozottan kezébe vette a folyóiratot. „Szabad?” – kérdezte udvariasan. Hangtalanul bólintottam.

L. A professzor most elosztott minket: az első fiú egy szövettani metszettel a mikroszkóphoz került, a másodikat boncolási feladattal a hullához állította – engem az asztal elé ültetett, ő is leült, feladta az első kérdést, megigazította szemüvegét, s lapozgatni kezdte a folyóiratot. Mielőtt belevágtam volna feleletembe, a dobüreg leírásába, még láttam, hogy ő is a Pacsirtá-nál állapodott meg.

Pacsirtá- Szórakozottan olvasni kezdte a regényt, s közben én soroltam a medialis fal, a paries labyrinthicus szerkezeti részleteit. Körülbelül öt perc múlva félbeszakított, s most én kerültem a hullához. Az egyik nyakizmot kellett kiszabadítanom. Ezen is túlestem. Végül a mikroszkópnál egy májmetszetet kaptam, rögtön felismertem. Bólintott és olvasott.

paries labyrinthicus De fehér köpenye zsebéből újabb metszetet húzott elő, s azt is nekem adta. Ezt már hosszabb ideig kellett forgatnom, sokáig tűnődtem, vajon mi lehet? Ő közben a többieket is feleltette, időnként bólintott, igen-t, majd nem-et intett, néha kisegítő kérdéseket tett, s közben még mindig olvasott.

igen- nem- Ismét hozzám lépett.

– Megvan? – kérdezte.

– Azt hiszem, nyálkatömlő keresztmetszete.

Ismét csak bólintott, s már kezemben volt a harmadik metszet. Elhűlve forgattam. Az előző napon több szigorlatát is végighallgattam, egy-egy szigorló mindig csak egyetlen metszetet kapott. Én már a harmadikat.

És hirtelen belém nyilallt a félelem és a felismerés: addig adja majd az új meg új metszeteket, amíg nem végez a Pacsirta harmadik folytatásával.

Pacsirta Így történt.

Forgattam a mikroszkópot, váltogattam a nagyításokat, húztam a választ, s közben a Gésák sárszegi előadásán járt az eszem – mikor ér már véget? Pacsirta szülei ámultak, szórakoztak, de én csak szorongtam. Megkaptam a negyedik metszetet is, majd az ötö­diket.

Gésák L. professzor végre behajtotta a Nyugat-ot. Az asztal elé állított mindhármunkat, az indexekbe beírta a szigorlat eredményét. Nekem udvariasan visszaadta a rózsaszín füzetet, s még biccentett is: – Köszönöm.

L.Nyugat- Szikrázó nyár fogadott az Üllői úton. És szívemben, agysejtjeimben, a letörölhetetlen emlékekben Kosztolányi, a Pacsirta és az Üllői út örökre összeforrott.

Pacsirta EGY NAGYBANK ANATÓMIÁJA

EGY NAGYBANK ANATÓMIÁJATalán a legcsúnyább pesti épület.

Mennél többször láttam, annál elfogultabban hittem ezt. Elfogultan, mert tudtam, hogy nem a legcsúnyább – ó, nem! Vannak sokkal csúnyábbak is. Cifrák, pipiskedők, hályogos szeműek, már a szagukkal riasztók. De ez a hatalmas, szürke kőhalmaz – puffadt tagolatlansága miatt is – olyan volt, mint a hivalkodó emberi dölyf.

Pestre kerülve, a várossal ismerkedve, a Magyar Általános Hitelbank épületét szemléltem ezzel az ellenszenvvel a József nádor téren.

Nem sejtettem, hogy jó néhány évvel később többször is dolgom akad majd ebben a beton hangyabolyban, néha az első emeleten is, a fő-fő uraknál, de legtöbbször csak a harmadikon, az osztályigazgatóknál és igazgatóhelyetteseknél. Ekkoriban – a két emelet között, önmagam szórakoztatására s az ügyeimtől elválaszthatatlan feszültséget oldandó – hasonlatokat illesztgettem a vigasztalan homlokzatú kolosszushoz.

Első hasonlatom az előző bekezdésben már felhasznált beton hangyaboly volt. De azután jobbat találtam.

Az éremgyűjtők kiállítást rendeztek a szomszédban, az Erzsébet téri Nemzeti Szalonban, s ott láttam – a különlegességek között – azokat a Mária Terézia korabeli, vastag krajcárokat, melyek két összecsavarható részből állnak, s belül üresek. Egymáshoz illesztve az ilyen krajcár két felét – a közönségestől csak egy finom vonal különbözteti meg az élén. De a belsejében éppen elfér egy körmöci arany. Ezeket a krajcárokat azért készítették, hogy aranyakat rejtsenek beléjük. Kalmárok eszelték ki, rablóktól rettegve.

Hát ilyen ez a Hitelbank is, gondoltam. Kívül otromba rézkrajcár, de belül fénylik az arany.

Pénzt csinálni – ezt gyakorolták itt. Nem törvénytelenül – ellenkezőleg: a törvények engedelmével. Hogyan? Kalkulációkkal. Mert a kalkuláció a dolgok veleje. Minden csak kalkuláció: üzletek, vállalkozások, föld, kamatdifferencia, még a pénzrontás is, még az ember, az álmok, a művészet is.

Pénzt csinálni – A rézkrajcárba rejtett aranyhoz egy történetet is találtam, A XIX. század uralkodó eszméi-nek írójánál, Eötvös Józsefnél. Megírta, ha Bécsben járt, legtöbbször Wodiáner Móric bárónál szállt meg. Wodiáner vagyona akkoriban tizenöt-húsz millió forint volt. Olyan forintok, amiket maga szerzett. Gazdag ember még csak akadt Eötvös itthoni társaságában is, de olyan milliomost, aki maga szerezte a pénzét, idehaza nem ismert.

A XIX. század uralkodó eszméi- A meggazdagodásról beszélgettek egyszer, a báró és a bankár, s Eötvös mohón, az illemet félretolva megkérdezte:

– De ugyan, édes Wodiáner, árulja már el, hogyan lehet ennyire meggazdagodni?

A bankár nevetett.

– Semmi sem egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha egy fiatalember elhatározza, hogy meggazdagszik, s azután életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, fárad, dolgozik, s ezt még szerelmében sem téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik.

Eötvös hosszan fontolgatta Wodiáner válaszát.

– Igaza lehet – felelte végül. – De hol marad így a becsület?

A milliomos bankár, a bécsi hatalmasság a magyar gróf vállára tette kezét, s csak ennyit mondott:

– Akinek már van néhány milliója, kegyelmes uram, az könnyen szerzi hozzá a becsületet is.

Eötvös megdöbbent. Még évek múlva is csak felindulva tudta ezt a beszélgetést idézni.

Mit kerestem én abban az ormótlan, szürke épületben, a Magyar Általános Hitelbankban?

Magam is pénzt.

Pénzt – de nem magamnak.

Hatvanhat vállalata volt a banknak, vagy ahogyan ők nevezték: „nagyobb érdekeltsége”. Hát elég nagyok voltak: a Ganz, a Hofherr-Schrantz, a Hungária Egyesült Gőzmalmok, a Láng, a Magnezit, a Magyar Általános Kőszénbánya, a Magyar Cukoripar, a Phylaxia, a Neményi Papírgyár, a Kőbányai Polgári Serfőzde – és a sor végén, hatvanhatodiknak, szerényen: a Révai Irodalmi Intézet. Hogyan került oda? Dísznek. Ahogyan a vadászok tűzik kalapjukra a szalonka szárnytollát, úgy illett akkoriban, hogy egy-egy nagyobb pénzintézet valamilyen irodalmi-művészeti vállalkozás részvénytöbbségével hivalkodjék. Ha jól emlékszem: a Franklin a Kereskedelmi Bank érdekeltségei közé tartozott.

A könyvkiadáshoz általában pénz kell. Ma is, tegnapelőtt is.

Pénz kellett a hétköznapi élethez. S külön pénzek, nagyobb pénzek egy-egy jelentősebb vállalkozáshoz, nagyobb sorozathoz. Általában mindenhez pénz kellett.

Sorozattervekkel s más tervekkel, az alaprajzukkal, indokolásukkal, kalkulációjukkal járkáltam a hatalmas hangyaboly széles folyosóin, a mélyen süppedő, vérpiros szőnyegeken – s megálltam egy-egy ajtó előtt, reménykedve, vagy már eleve reményvesztetten.

A hatvanhatodik „érdekeltség”, a Révai Irodalmi Intézet irodalmi igazgatója voltam, ide kellett jönnöm pénzért.

Az ajtók!

Még ma is élesen emlékszem rájuk: a hatalmas, barna fakeretben a kétszárnyú, óriás ajtókra.

Egy-egy nagymogul, almogul vagy kismogul székelt mögöttük – de mindenképpen mogul.

Még a számra is emlékszem: huszonkét fontos ajtaja volt az első három emeletnek. Nekem ugyan csak hárommal-néggyel akadt dolgom, de a mellém szegődött Vergiliusok később tájékoztattak, kik is ülnek az ajtók mögött.

Rögtön az első emeleten a Fáraó-hoz léphetett be a bejelentett és fogadott látogató. Hogyan jutott magas rangjához? A történelem leglustább zsarnokai a fáraók voltak. És a mi Fáraó-nk – mindkét erénnyel dicsekedhetett: lusta is volt, zsarnok is volt.

Fáraó- Fáraó- – De Fáraó fényét – ugyancsak az első emeleten – elhomályosította G., az igénytelenség fanatikus hirdetője. Aki az osztályán fizetése valamelyes emelését kérte tőle, annak megoldásként a lóhúsevést ajánlotta. „Edzi a jellemet – bizonygatta –, s a frugális kosztnál is egészségesebb.” A bank legolcsóbb menzaebédjét ette maga is, de munkája végeztével gőgös amerikai kocsin repült haza gőgös budai villájába.

Fáraó G., És még mindig az első emeleten vagyunk, Szfinx-nél. Ő egy zárkózott, gyapjúhoz, gabonához és hajózáshoz értő, középkorú úr volt, talányos és hallgatag, s mindenki megegyezett a tömör jellemzésben: „Neki terem az aranykalászos rónaság, és neki bégetnek a birkák.”

Szfinx-nél. A harmadik emeleten Meggondolt Zsül életrajza egyetlen mondatba volt sűríthető: „Életében még soha nem lépett két lépcsőfokot egyszerre.” A harmadik emeletre természetesen lift repítette.

Meggondolt Zsül Zsül szomszédságában Elégedett Lipót ábrándozott. Hibák nélkül és tehetség nélkül. Azzal gyanúsították: odahaza esténként a tükör elé áll, és elismerően megszorítja saját kezét.

Zsül Elégedett Lipót Menyus jól kártyázott. Csinos, híres felesége volt.

Menyus B.-ről azt suttogták: „Tutajon érkezett Pestre.” Már elvesztettem a gonosz szellemesség kulcsát.

S. vadként morgott. Alig mertek róla beszélni. Vele még kevésbé.

S. M. mindenre és mindenkire ügyelt, állandóan szűk szemréssel figyelte a világot, de bágyadtan idézte Nagy Frigyest: „Ich bin es müde über Sklaven zu herrschen.”

M. Ernő órákig tudott hallgatni – de csak önmagát.

Ernő Abba kell hagynom. Különben is ezekkel a becéző jelzőkkel és elkülönítő történetkékkel máris félrevezettem az olvasót. Igaz, akadt köztük dekadens példány is, de a legtöbbje ragadozó volt. Igazi ragadozó, tépőfogakkal. Időnként egymást is tépték. És mindegyiket nagyszerű üzletek és remek szerződéskötések lökték az élre. Mohón figyeltem őket.

Téged is meg foglak írni! Téged is! Meg téged is! – néztem az ajtajukra.

Írásra serkentő világ volt. És érdekes a kor is. Már nem az aranykor, még csak nem is az ezüst. Már a törékeny öntöttvas korban éltünk. A második világháború előszelében.

Ezek a Fáraók és Szfinxek már ismerték a félelmet. Látták a hangyaboly betonfalain a repedéseket. Idegesen tömködték fülükbe a vattát, s így hallgatóztak, betömött füllel. Nyugtalanul kémlelték a világot, és gyanakodva figyelték rabszolgáikat – honnan, merről fenyeget a baj ?

Fáraók Szfinxek Erről a feltérképezetlen, fontos világról terveztem novellát, regényt és színdarabot – de éppen csak a csücskét sikerült megragadnom első színpadi játékomban, a Törtetők-ben.

Törtetők-A folytatás elmaradt.

Miért?

Mert ez a világ a történelem egy ütésére úgy szétomlott, hogy por és hamu sem maradt belőle. Még azt is szétfújta a szél.

EGY RÉGI TÉLRŐL

(DECEMBERI JEGYZETEK 1944-BŐL.)

EGY RÉGI TÉLRŐL

(DECEMBERI JEGYZETEK 1944-BŐL.)

Becsengetek CS.-hez, az íróhoz. Egy Cervantes-életrajzot olvas, az angol Kellyét.

CS.– Tudod, megnyugtat. A törökök ellen harcolt, a lepantói csatában négy sebet kapott, a bal kezét nyomorékká roncsolták, jobb karját egy lövés hosszabb időre megbénította. Később kalózok fogták el, Algírban eladták, öt évig rabszolga volt. Többször is próbált menekülni, társait mind agyonlőtték, ő valahogyan mégis megmenekült. Mert előtte volt még a Don Quijote! Akinek feladata van, az megmenekül.

Don Quijote! Ártatlanul nevet.

– Ebben bizakodom. Mert a Don Quijotémat még nem írtam meg.

Reggel a villamoson. A Nagykörúton döcögünk, amikor egy férfi a hátsó peronon kétszer megrántja a csengőt.

– Ki volt? – hördül fel a kalauz. – Ki rángatja azt a csengőt?

A zsúfolt villamos hirtelen megtorpan, az utasok egymásra dőlnek.

A kalauz megtalálja a férfit, aki a csengőt megrántotta. Dühtől rekedten ordítja:

– Látja, most megállította a kocsit! Mindenki siet, és maga megállítja! Miért állította meg?

A férfi, aki eddig hallgatott, úgy látszik, erre a miért-re várt. Szerényen megszólal:

miért- – Lecsöngettem a kocsit, mert elvesztettük a két pótkocsit.

Olyan halkan mondja, hogy alig értjük.

– Mit? Mit vesztettünk el? – kérdezik az utasok riadtan egy­mástól.

De akkor már mindenki látja: pótkocsi nélkül állunk a reggeli, ködös Nagykörúton, a Rákóczi tér előtt.

A két pótkocsi valahol a Baross utcánál maradt el. A kalauz nem enged dühéből.

– Hát akkor miért nem csöngetett előbb?

A kocsi hátsó peronján állok, gyorsan lekászálódom, gyalog me­gyek tovább. A túlsó oldalon zsúfolt villamosok döcögnek a Boráros tér felé. Ezek a kocsik holnap térdre rogynak. Mind. Ma még csak az összekötő lánc szakadt el.

Amíg a Tabán élt, tele volt romantikával és poloskával. Csupa fog­híjas, száraz arcú öregasszonyra emlékeztető ház állt itt. A törpe házakat lebontották, s helyükre szép parkot építettek. Budapest leg­szebb parkja lett. A tavasz itt volt a legszebb. Meleg nyári estéken, amikor az autóbusz az Erzsébet-hídról lekanyarodva nekivágott a hegyoldalnak, mindig azt éreztem: egy firenzei autóbusz visz fel Fiesoléba.

És a régi, lebontott házakból a poloskák most visszatértek, és elvégezték azt, amit még el kellett itt végezniük.

Azt láttam ma a villamosról, hogy a nagy, nyitott hegyoldalon, a parkban, valamennyi díszfenyő csúcsát levágták és elvitték. Ott álltak a fenyők, de nem volt fejük. Legalább olyan félelmetesek voltak, mint egy megcsonkított ember.

December huszadika van. Négy nap múlva karácsonyeste. Egy kis karácsonyfa ára kétszázötven pengő. De nincs fenyő. Ez már a hatodik háborús karácsony. A várost szinte teljesen körülvették. Vonat nem jöhet sehonnan. Nincs kenyér, nincs zöldség, nincs hús, nincs gyümölcs, nincs cukor – és nincs karácsonyfa.

Hát itt azután vágtak karácsonyfát. Kik? A poloskák, éjszaka. Ezeket a fenyőcsúcsokat ma reggel már árulják az utcán, a piacon. És az úriasszonyok, a fáradhatatlan, derék anyák, a zöld skalpot diadalmasan viszik polgári otthonukba. Pesten ma divat ez a csonka karácsonyfa – a csúcs. Az utcán csupa ilyen karácsonyfacsúcsot látni, amint hurcolják őket haza.

Hallom, hogy Budán a kertekbe is bemásznak éjszaka, és kivágják a fenyőket. Hát persze hogy letarolták a Tabánt is.

A tabáni fenyőket sajnálom? Nem, nem! Az embereket nem szeretem. A szeretetnek egyetlen ünnepe van, de ez az ünnep is csak arra jó, amire a háború s minden más emberi érzés, törekvés és állapot, a szerelem, a kultúra, a fiatalság, a felejtés és az emlékezés, mind, amit az ember érez, hisz és akar, csak újabb alkalom, hogy belerontson a világba, hogy feldúlja azt, ami szép, hogy a gennyes, torz lélek kiomoljon, és megfertőzzön élőt és élettelent, ásványt és növényt, hogy önmaga rútságát, kártékonyságát, borzalmas indulatait minél világosabban leleplezze.

Swiftnek volt igaza – rettenetes emberek között élni! Swifttel volna jó hajóra szállni, és elmenekülni egy olyan világba, ahol talán éppen a fenyők uralkodnak és parancsolnak. A jó szagú, karcsú, hűvös, hallgatni tudó fenyők. Milyen mély megvetést érezhették ezek a tabáni fenyők is, ahányszor ember közelített feléjük!

A villamoson egy nő áll mellettem, sápítozik.

– Jaj, mit csinálnak ezekkel a szegény fákkal!

A nő arcát nézem. Most sajnálkozik, de ha tegnap este erre jár, és a kezében kés van, egészen bizonyos, hogy ő is lekanyarított volna egy fenyőcsúcsot. Nem hiszek a sápítozásukban sem. Semmiféle alibiben és semmiféle részvétben.

Mindennap vizsgáznak, főleg a nők. Zsúfolt sorokban állnak a zsidóboltok előtt, amelyeknek áruját most szórják szét – hozzá tudnak nyúlni ezekhez a holmikhoz, verekednek értük, boldogan viszik haza a férjüknek, a szeretőjüknek, a gyerekeiknek. Ajándékoznak, és ajándékokat fogadnak el. S közben egyetlen pillanatig sem gondolnak arra, hogy ez rabolt holmi. Nem tudják, mi a kényesség, a tisztaság, az érintetlenség. Sőt – éppen az tesz valamit kívánatossá, ha vérszaga vagy erőszakszaga van.

Délben G.-nével találkoztam az Apostolok sörözőben, maga mellé ültet, együtt ebédelünk.

G.Apostolok Megdöbbentően érdekes az arca: még fiatalasszony, de olyan vastag és ráncos a bőre, olyan sötéten barnás, mint a dértől csípett, őszi gyümölcs, amit a fán felejtettek.

Bőralma – gondolom.

Ebben az érdekesen csúnya, csúnyán szép arcban okos, gúnyos, értelmes, nagyon élénk szem villog, szinte a gyémánt keménységével. Ez az a női szem, mely mindent látott, már mindent ismer, mindent megmért.

A férje néhány hónapja elhagyta. Egy másik asszony miatt.

– De nem turbékolhatnak! Bújnia kell az istenadtának. Megsajnáltam, és tegnap vittem neki cigarettát. Képzelje el, dicsekedett. „Már poloskás vagyok!” – hajtogatta, és majdnem elbőgte magát a gyönyörűségtől.

Vad éjszakai bombázások után találkozom Örley Istvánnal a Kálvin téren. Körülöttünk füstölög és halkan ropog a hajnali város. Jó darabig egy irányba visz az utunk, mintha egy lassan hűlő kráterből igyekeznénk kijutni – a lávakövek még forrók. A porban és a ritkás decemberi ködben átvágunk a téren.

Amikor befordultunk a Múzeum utcába, egyre erősödő zúgást hallottam. Először egy alacsonyan szálló repülőgépre gyanakodtam – felnéztem, mikor bukkan ki a háztetők felett?

De a következő pillanatban már láttam: a járdán egy német motorkerékpáros rohan felénk. Mosoly nélkül, a sisakja alatt értelmetlen sötétséggel. Nem tülkölt, csak rohant. A járdán.

Félreálltam.

Örley is megállt, de nem mozdult. Várta a németet.

A német rákiáltott, de nem rántotta félre a kormányt.

A következő pillanatban elsüvített mellettünk. Olyan hevesen súrolta Örleyt, hogy kissé megingott. Sápadtan néztünk utána:

– Ezeket is a halálvágy gyötri – mondta Örley.

Nem tudta, hogy három hét múlva ő maga lesz halott.

Egy ledobott repülőbomba repeszdarabja szakította le a fél arcát, amikor kilépett Molnár utcai lakása óvóhelyéről, hogy kettőt-hármat szippantson cigarettájából.

A háború utolsó hónapjaiban szellős és hideg fogságra kellett ítélnem magam: decemberben és januárban egy gellérthegyi ház padlására húzódtam, majd februárban leköltöztettek a pincébe. A padlásra az eltépett katonai behívó kényszerített – gyanakodó szomszédok között éltünk, razziázó őrjáratok szaglásztak a környéken, a házban. A padláson törött bútorok és porba fulladt könyvhalmok között éltem. Nem tudom, mások mit csinálnak a tévesen vásárolt, sokszor ajándékba kapott, rossz, felesleges és haszontalan könyvekkel. Ostoba gyengédség évekig lefogta a kezemet: nem tudtam könyvet kidobni. Úgy szabadultam tőlük, hogy felvittem őket a padlásra.

És 1944 decemberében – a homályos padláson – ezek a megvetett könyvek kajánul vártak a tetőcserepek alatt. Már második nap rájuk fanyalodtam. Bontogattam a halmokat, és a beszivárgó fényben, a kiütött lyukak mellett előbb csak lapoztam, forgattam, majd kényszeredetten olvasni is kezdtem az olvashatatlan és olvasatlan könyveket. Szenvedtem tőlük? Nem. A rossz írás ugyan aknatűzben is rossz marad, de a könyv még nyomorúságunkban is valamelyes segítség: vitatkozni lehet vele, felháborodni, szánakozni, gúnyolódni, szemérmesen más könyv után nyúlni – könnyelműen megfeledkezni más bajokról, még a közeliekről is.

1944 Amikor azután egy kisméretű repülőbomba lefújta a háztető felét, meghűltem. A magas, szívós lázat hamarosan fel kellett ismernem: ez bizony tüdőgyulladás. Ekkor vittek le a pincébe. A nagyágyúzásban hullámpapirossá görbültek körülöttem a falak, de ezt a végső zengést én alig érzékeltem; a negyvenkét fokos láz komoly részegség és önkívület volt. Gyógyszert nem kaptunk, orvos egyszer látott, vizes lepedőkbe csavarva gyógyultam.

Hogy komoly veszély fenyeget, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett. Még karácsony előtt a közelemben lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos különlenyomattal: az egyik tanulmány Verhaeren tájverseit taglalta, Hölderlin misztikáját a másik. Az orvos látogatása után az irodalomtörténész is átsettenkedett hozzánk (egy házban lakott az orvossal), sziszegő és házfalaknak pattanó golyók között jött, és feleségemtől visszakérte Verhaerent és Hölderlint – minek maradjon egy haldoklónál két különlenyomat? A hegyomlásban is luxus, gondolhatta jogosan.

De azután mégis feljöttem a mélyből, a pincesötétből, a mécsvilágból. Február közepe volt. Álltam a lucskos, tél végi, lövészárok hasította kertben – és elszédültem a sok fénytől. Olyan telt, duzzadt, vastag fény volt, mint egy húsos szirmú virág. Úgy ömlött a magasból, mintha óriás mézesbödönökből csurgatták volna lefelé, valahonnan a februári, kifehéredett felhők mögül. Mögöttem a láz, a fuldoklás, a rám omló falak fenyegetése, tüdőmben még kísértett

az akadozó lélegzet – és itt a szabadban, a nagy, hosszú lélegzetvételekben ez a sárga húsú, valószínűtlen fény szinte megpörgette körülöttem a Gellérthegyet.

Nem tudom, mások hogyan emlékeznek rá: én fénybe mártva, a fény lobogó változataiban látom ma is 1945 tavaszát.

1945 A BOTANIKUSOK

A BOTANIKUSOKHiába eresztettem le az ablakredőnyt. Januárban egy gránát mégis rácsapott a redőnyre, s máris a szemközti falban volt, de előbb még szétfreccsentette a fal előtt álló könyvespolcot, kétezer könyvvel. Mennyezetig érő polc volt, s kettős sorban álltak rajta a könyvek. Amikor déltájt feljöttem a pincéből, halottak s haldoklók fogadtak a szobában.

Elfelejtettem leírni az évszámot: 1945-ben jártunk.

1945Kint még hó feküdt a kertben, bepiszkolódott, csúnya, feltúrt és szilánkos hó. De itt bent is hó födte a padlót, puha, frissen hullott hó. Mintha sok-sok visongó, egymással versengő gyerek keze tépte volna apró darabokra a sok-sok ezer könyvlapot. A foszlányok úgy nyugodtak el a földön, a feltépett bútorokon, mint nagyon lapos, élesen kicsipkézett hópelyhek. Művészi könyvek krétapapírja a halálban testvériesen összeölelkezett mezítlábas, kötetlen könyvek sárga fapapírjával. Fehér, ropogó hószőnyegen lépkedtem a szobában, az átütött fal törmeléke ropogott a papírpelyhek között, s a fehér havon feküdtek a sebesültek. Mert nem mind pusztultak el. A kétezerből néhányan megmaradtak, megégett arccal, letépett táblával, sérült gerinccel.

Összeszedtem, félreraktam a félhalottakat.

A könnyebben sérültek között találtam egyik kedves könyvemet, Diószegi Sámuel debreceni prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy úr közös munkáját, az 1807-ben Debrecenben Csáthy Györgynél „készült és nyomtatódott” Magyar Füvészkönyv-et – a „Linné alkotmánya szerént”.

Magyar Füvészkönyv- – Hogy miért volt kedves könyvem? A szeretet jogán. Azért, mert szerettem. Amikor egy antikváriumban évekkel azelőtt rábukkantam, rögtön megvettem. A féltett könyveim polcára helyeztem. De addig – bevallom – nem olvastam. Ott, a szétdúlt szobában, a fehér „havon”, majdnem bűnbánatot éreztem: elpusztulhatott volna, mielőtt felnyitom és forgatom elsárgult lapjait.

Magamhoz vettem, levittem a pincébe.

De az olvasást megint csak el kellett halasztanom. Másnap már tüdőgyulladással feküdtem egy nedves sarokban, a félhomályban, rám forrósodó vizes keresztkötésekben. Szabályosan, kilenc napig rohamozott a láz, régimódi tüdőgyulladás volt. Odafent újabb gránátok csapódtak a gellérthegyi házba, aknatűz csattogott, repülőbombák sivítottak. A pince, az előtér megtelt menekülőkkel, átvonuló katonákkal, közben a láz furcsa játékokkal szórakoztatott, legtöbbször azzal, hogy egy-egy robbanás hangjaiban a falak hullámpapírt játszottak körülöttem.

A tizedik napon nagyon gyenge voltam, de végre láztalan. Ezen a tizedik napon nyújtotta felém kezét Diószegi Sámuel és az Ének a hosszú télhez költője, a Hollandiát és Franciaországot is megjárt Fazekas Mihály főhadnagy úr, aki utóbb a Lúdas Matyi-t is papírra vetette. Végre-végre olvashattam. Egyetlen könyvem volt ott lent a pincében, az ő könyvük, a Magyar Füvészkönyv. Hűtlen lehettem-e a kilenc napig mellettem virrasztó sebesülthöz? Eszembe se jutott, hogy más könyvet kívánjak.

Lúdas Matyi- Magyar Füvészkönyv. Nagyon gyenge fényt hullajtott az a régi mécses a pincében, de én a megingó, vérszegény fényben is belelapoztam a színeket csillogtató virágnevekbe, erdők, mezők sűrű bokrosaiba, napfényben melegedő réteken jártam – a kezemben ceruzával alá-aláhúztam a legszebb neveket.

Azután nemcsak a szépeket. Negyedóra múltán már inkább azokat, melyekből váratlanul egy-egy emlék röppent fel, hirtelen surrogással, mint a megbújt, meglepett madár.

Gólyahír – olvastam az első rész végén, a sokhímesek fejezetben. Szára húsos és megdőlt, levelei csipkések és színesek, virágai nagyok, sárgák. Hat jelző – de nekem a gólyahír többet jelentett a könyvbeli hat jelzőnél. A sárga gólyahír eszembe juttatta, hogy sok-sok évvel azelőtt, az elsüllyedt gyermekkorban, vízimalom-tulajdonos is voltam. Falun éltünk, nagy kertünk volt, a kerten egy kis patak is átsurrant – ezen a patakparton állt az én vízimalmom. Akkora, mint egy madárkalitka. A malmot apám építette, vékony lécekből, pálcikákból, deszkákból, titokban talán önmaga szórakoztatására is. A malomnak lapátkereke volt, s a kis patak vize meghajtotta. Búzát őrölni persze nem lehetett az én malmomban, de annál jobb volt nézni, fél óráig, óráig nézni a lassan forgó kereket, a vizet, a vízbe hajló fűszálakat, körülöttem a fűben a sok sárga gólyahírt. Majd hanyatt feküdni, s alulról belenézni a fák koronájába, mint egy rám boruló szoknyába, tavasszal a virágok közé, ősszel az érő gyümölcsök sűrű szagába.

Gólyahír – sokhímesek Lapozgattam, ismerkedtem füvészkönyvemmel.

Kőrisfa. A debreceni prédikátor és a főhadnagy úr felvilágosítottak, hogy háromfajta kőrisfa van: bús kőris, virágos kőris és büdös kőris. De nekem a kőrisfa mindörökre mást jelent. Egy kőrisfából készült, sok fiókos íróasztalt. Nyaranként egy hétre meglátogattuk anyai nagybátyámat, a bányamérnököt. Az ő szobájában állt a kőrisfa íróasztal. Nagybátyám elárulta, hogy van egy titkos fiókja is. „Egy koronát kapsz, ha megtalálod.” Három-négy nyáron is kerestem az elbújtatott fiókot, hol bújik, hogyan nyílik, de soha nem találtam. A megígért koronától is elestem, a titok is tovább nyugtalanított, nyártól nyárig. Később már restelltem keresni, s ma sem tudom, megvolt-e az a fiók, vagy csak a nagybátyám ugratott.

Kőrisfa. bús kőris, virágos kőris büdös kőris. Secale – tévedt rá a pillantásom egy újabb oldalon egy dőlt betűs, újabb névre. Secale, azaz füzéres virágú, hegyes csészéjű Rozsvirág. S a képzelet a rozstól a legkisebb lusta lépéssel is eljut a secale cornutumhoz, az anyarozshoz. Fiatal medikusként egy négyes csoportban a szülészeti klinikán éltem két hétig. Szüléseknél segédkeztünk, ott töltöttük az éjszakákat is, várva, hogy felriasztanak egy újabb szüléshez. A vad fényekkel elárasztott, éjszakai szülőszoba, a fehérbe öltözött orvosokkal, nővérekkel – a csempecsillogásban, a nikkelfényekben –, kivilágított színpadra emlékeztetett. És felejthetetlen színpadi monológ volt az a másfél órás, kétórás vallomás is, befejezetlen monodráma, melyben egy fiatalasszony mondta el nekem, azaz inkább csak elsuttogta, közvetlenül a szülés után, szerencsétlen házasságát, bonyolult, rendezetlen életét, rettegését a néhány órás újszülöttől, aki bizonyára éppen olyan kíméletlen lesz vele, mint az apja. Hogyan forrad össze ez az éjszakai vallomás az anyarozzsal? Az orvosi munka gyakorlatával? Rám bízták, hogy a secale cornutumból kivont gyógyszerrel, egy ergotoxininjekcióval én fejezzem be a szülés utáni tennivalókat.

Secale – Secale, Rozsvirág. secale cornutumhoz, A mécsvilágnál lapoztam, forgattam tűzből, halálból mentett könyvemet, s az Áfonya is megakasztott egy téli hajnal váratlan rám törő, ijesztő drámájával. Öt-hat éves lehettem, s kiszöktem a vasszürke, nehéz hajnalba, a disznóöléshez. Hó födte az udvart. A kékes hó fölött röppent el a tüzes sivítás. Láttam a vért is a havon. Később a kicsorgatott vért egy fatálban. Ott, az udvaron, a lángokat is, a könnyű, gyors perzselést. Olyan megrázkódtatás volt, hogy évekig nem tudtam húst enni. Jóformán kenyéren és gyümölcsön éltem. Minden gyümölcsöt szerettem. A csurgó levű körtéket, a málnát, a szőlőt, a hamvaskék szilvák minden fajtáját, az almák nyári s téli változatait, az idegenből, messziről jött narancsot, mandarint, banánt – de legjobban az áfonyát szerettem. Az áfonya fanyar, hűvös, édesen kesernyés íze feledtette el leghatásosabban azt a lassan fakuló, kegyetlen, hajnali-téli látomást. S hogyan végződött a szerelem? Néhány év múlva egy kisvárosba kerültünk, a Tátra aljára, Lőcsére. Először ebédeltem szüleimmel étteremben. S a pincér vadsertést ajánlott, áfonyával. Mert a vadsertéshez az ecetes tormánál is jobban illik az áfonya.

Tűnődtem, képzelődtem a pincében a szeretett, kedves könyv felett – és minduntalan titkokba botlottam. Még megközelíteni sem tudtam a valóságot: vajon milyen virág, növény, bokor, fa vagy zuzmó lehet például a Kőmag. Diószegi Sámuel csak annyit közölt róla: „nincs rajta semmi pikkely”. Megállított a Komorka is, a Héjakat is, de szinte belém szúrt az Ikrapikk. Uramisten, hányféle Ikrapikket sorolt el Diószegi prédikátor úr és Fazekas főhadnagy úr! Közölték, hogy van borzas Ikrapikk, van bókoló, van bérci és van fényes, tornyos, ostorindás s félbeszárnyas rokon is. Mindegyik ikrapikk. A latin nevét is közölték: arabis. De a lényeghez s valósághoz az idegen névvel sem jutottam közelebb.

Kőmag. Komorka Héjakat Ikrapikk. borzas bókoló, bérci fényes, tornyos, ostorindás félbeszárnyas arabis. A pince sarkában, a félhomályban, ott a salétromszagban fogadkoztam: ha megszabadulok a vizes keresztkötésektől, rögtön tisztázni fogom a Komorka és az Ikrapikk rejtélyét. De amikor néhány nap múlva a mécsvilágból kiléphettem a fényes, vakító napvilágba – a gellérthegyi ház kertjében még mindig temetetlenül feküdt három halott. A lángszóró suhintásától vörösek voltak.

Komorka Ikrapikk A prédikátor és a költő a legszebb kertbe, a fiatal évekbe vezettek vissza, az ifjúság szép és drámai emlékeibe, hogy menekülhessek a jelen pillanat szorongásaitól, ők menekítettek, vagy én menekültem? Mindenesetre a kezüket nyújtották, s én megragadtam a segítő kezet.

De amikor ott álltam a fényben, a csöndben, a visszanyert szabadságban, az alig oszladozó lőporfüstben, a csípős, édes, tél végi, első lélegzetvételben, megértettem, máris vissza kell térnem az emlékekből: el kell temetnem a halottakat, meg kell keresnem az élőket.

Az élőket.

És az Ikrapikk maradjon megfejtetlen, megfejteni sem érdemes titoknak.

Ikrapikk EGY RÉGI TAVASZRÓL

EGY RÉGI TAVASZRÓLIdőnként ki kell húzni egy fiókot, akármilyen fiókot, íróasztal, szekrény, komód fiókját, és ki kell borítani, ami benne van.

Kirakom íróasztalom lapjára, amit egyik fiókjában 1945 tavaszából megőriztem.

1945

A szilánk. – Ki látott már ezer vagy tízezer szilánkra hasadt zongorát? Amikor februárban feljöttünk a pincéből, a feldúlt gellérthegyi kertre ömlött a húsos, vastag, erős fény. Egy-egy nyalábja olyan volt, mint a kinyílt, sárga tulipán. Beléptünk az első szobába, s ott rögtön egy másik virág fogadott, egy rozsdavörös, óriási dália. A földön feküdt, közepén fémesen csillogott a magház. Az egykori zongoránk volt. Az utolsó napok valamelyikén a kitépett ablakon beröppent egy gránát, s a zongoránkban robbant. Tele volt vele a szoba. De a legtöbb szilánk mégis a fémes páncéltestre hullt vissza, a feltépett, összegubancolódott húrokra, szép kör alakban. Kertészektől hallottam: kaktuszdáliának nevezik ezt a hegyes, sokszirmú fajtát. Ez is ilyen volt. Később, amikor már takarítottuk a szobát, félretettem egy szilánkot – talán megőrizhetem benne feleségem zongorajátékát. Ezt a kis fadarabot is átitatták a hangok, együtt rezgett a megütött húrokkal, amikor feleségem Ravel Szonatiná-ját játszotta régi estéken. Vagy azt a Debussy-darabot, melynek kedves, francia címe: Le plus que lent… A lassúnál is lassúbb. Itt a régi szilánk a fiókban. De csak a hegye maradt a régi – a dallamot elfelejtette.

A szilánk. – Szonatiná- Le plus que lent

A por. – Hát ez az aranybarna por a gyufaskatulyában? Ez már a következő perc élménye volt. Kerestük a csillárt, nem láttuk a helyén. A légnyomás a falhoz csapta, s dombormű lett belőle – de pontosan kirajzolódott a formája: olyan volt, mintha vastag ecsettel vastagon a falra festették volna. Megérintettem, peregni kezdett. Gyerekek öntik ilyen lágyan a homokot egyik tenyerükből a másikba. Aranyozott facsillár volt. A porban még csillogott is valamelyes fény. Ebből a soha nem látott csodából is meg kell őrizni valamit – gondoltam. Azon a tavaszon, úgy látszik, fétisként tiszteltem az átformálódó valóságot.

A por. – Könyvek. – De őrzöm a port másutt is. Igaz, nem csillárport, csak vakolatport, mészport. A könyveimben. Jól megcélozták a Sas-hegyről azt a házat. Egy másik szobában is robbant egy könnyű akna, ezer könyvem freccsent szét. A tanulmánykötetek álltak azon a polcon. Néhány megmaradt belőlük – gerincsérüléssel. Gyulai Pál Dramaturgiai dolgozatai-nak első kötete is így sérült meg, s feltépett gerinccel élt tovább – de már nem a könyvespolcon, csak itt a fiókomban. Most elhatároztam, visszahelyezem a második kötet mellé, a párjához. Az a szerencsés második kötet megúszta Buda ostromát. De még ma is finom port szitálnak a régi könyveim, annak a kora tavasznak a tanúi, ha valamelyiket kinyitom.

Könyvek. – Dramaturgiai dolgozatai-

Telefondrót. – És ezek a piros és sárga műanyagba bújtatott drótok? Hetekig ezekkel volt összekötözve a szétomló Gellérthegy. Tábori telefonok drótjaival. Azután ott maradtak. A mi kertünk is tele volt velük, piros és sárga pókhálókkal. Milyen jó, hogy ott maradtak: velük kötöttem csomóba a könyveimet, amikor elköltöztünk a romok közül.

Telefondrót. –

Egy szőlőlevél. – Amikor éppen helyet szorítok a könyvespolcon a Gyulai-kötetnek, kihull belőle egy lepréselt vadszőlőlevél. Ó, hát ide bújt? Rögtön megismerem. Bizony, annak a szobának még márciusban sem volt ablaka, az üvegtáblák helyére deszka került, sebtében összekalapált lécek, ujjnyi résekkel, s az egyik résbe bebújt a ház falán éledő vadszőlő kíváncsi levele – ez itt! Akkora volt, mint egy újszülött tenyere – nem, még ekkora sem. Mint a fele. S persze, akkor még zöld volt, kissé sápadt zöld, de már nyújtózás és kíváncsiság. Éledt. Még szebb lett volna, ha a közeli gesztenyefának egyik ága merészkedik be a szobába, az ágon egy gyertyával, mely napok alatt fehér vagy rózsaszín lángokat gyújt. De csak ez a vadszőlőlevél bújt be hozzánk. Neki is megörültünk. Már szépen megnőtt, kizöldült, amikor a csomagolásra és a költözésre sor került: – a Gyulai-kötet fogadta be.

Egy szőlőlevél. –

A befejezetlen mondat. – Ha már a könyvespolcnál állok, leemelem Déry Tibor regényét is, A befejezetlen mondat-ot, első oldalán az író kézzel és tintával írott ajánlásával – ez a kötet is annak a tavasznak a történetéhez tartozik. Déry Tibornak két kézirata is volt a regényből, s a nyilasrazziák és az ide-oda vándorlások hónapjaiban mind a kettőt félretette. A barátainál „bújtatta” őket. Így került az egyik példány hozzám. A pincében őriztük, mindvégig velünk volt, mindazzal, amit mindenképpen meg akartunk őrizni. Február végén vagy március elején Tibor felkeresett, feszülten, izgatottan kérdezte: ,,A kézirat?” – „Megvan.” Átölelt, a feleségemet boldog tánclépésekkel megforgatta. Akkor már tudta, hogy a másik példány elveszett, s ha a nálunk őrzött gépirat is elpusztul – a megírt regénynek csak az emléke marad meg. Újraírni? Egy várost újra lehet építeni – de egy regényt? A folyók vizét könnyebb visszatéríteni.

A befejezetlen mondat. – A befejezetlen mondat-

Kabátgomb. – Az első csónakút élménye a megdagadt, tavaszi Dunán – át Pestre. Hatan álltunk a rozoga csónakban, sorra került szerencsések. Sennyei Vera is a hat között. Ugye, mindenki emlékszik még rá? Villogni tudó, felsebző erővel formált színpadi figuráira? A víz a csónak pereméig ért, az ár lefelé sodort, a túlsó part elérhetetlenül messze volt. Szél is fújt, mozdulatlanul álltunk. Sennyei Vera fázósan bújt világos tavaszi kabátjába, egyetlen nagy kerámia gomb tartotta össze a könnyű kabátot. A csónakba szivárgott a víz. Másra akartam terelni a figyelmét: „Milyen szép ez a kerámia gomb!” – mondtam, elég ügyetlenül. „Ha átérünk, megkapja.” És átértünk. És rögtön a pesti parton, még a lépcsők alján, Sennyei Vera egyetlen rántással letépte kabátjáról a kerámia gombot, nekem adta. Most itt van.

Kabátgomb. –

Tajtékos ég. – Az összetákolt Szabadság-hidat este hatkor zárták, utána csónakot sem engedtek a sötét vízre. Egyik este – odaát Pesten – hat után értem a hídhoz, elkéstem. Most hová? Schöpflin Aladárék a közelben laktak, hozzájuk kopogtattam be. Még most is emlékszem a kedvességükre, a forró teájukra, rozskenyérrel és füstölt szalonnával kínáltak, ott is aludtam. Ezen az estén náluk tudtam meg, hogy Szerb Antal meghalt. És meghalt Sárközi György is, Halász Gábor is. Néhány nap múlva Gelléri Andor Endréről hallottam, hogy már egy felszabadult táborban halt meg. Ezrek és tízezrek között Gábor Ignácot is megölték, az ősi magyar versritmus tudósát. Mennyi halál hírét hozta az a tavasz! De a rádió épületében azt újságolták: Radnóti Miklós él, valaki látta őt, beszélt is vele, csak fennakadt valahol, és hamarosan megjön. Kötetben még meg nem jelent verseinek kiadását terveztük. A jó hírre felesége azt mondta: várjunk még, Miklós talán új verseket is hoz magával. Később meg is jöttek azok a versek, de már az abdai tömegsírból, a viharkabát zsebéből, a kockás noteszből.

Tajtékos ég. – A Tajtékos ég volt ez a búcsúkötet.

Tajtékos ég

Emlék. – Rom romra dőlt, s már fel sem tűnt a pesti utcákon. De valamit sokáig nem tudtam megszokni: minden kirakat kiégett, s minden ilyen kiégett kirakatban egy ember ült, és valamit árult. Az egyikben tört aranyat váltottak be, a másikban lángost sütöttek, a harmadikban fagyott krumplit kínáltak, a negyedikben öltönyre való szövetet, a tizedikben vagy a tizenötödikben, harcokban, lángokban félig megégett nyers kávét. Füstös, vad és keserű íze volt az ilyen kávészemekből főzött kávénak – íze még ma is fel-feléled a számban. A halál íze bújt meg azokban a keserű kávékortyokban.

Emlék. –

Még egy emlék. – Ismertem akkoriban valakit, aki a budai harcok után igen otthonosan sétálgatott az új világban. A romokba dőlt Gellérthegyen lakott, és romok között, elhagyott, idegen otthonokban sétálgatott legszívesebben. Érzékeny lélek volt. Megszánt minden szebb holmit, ami akkor a romok között esőkben, tavaszi lucsokban, vakolattörmelékben ázott és pusztult. Néhány hét alatt legalább félszáz festményt, szőnyeget, bronzot, sok-sok régi könyvet összesétált. Amikor meglátogattam, hosszú, zavaros történettel magyarázta, hogyan lett egy csinos kis magánmúzeum birtokosa. Azelőtt nem érdekelte a művészet, most művészettörténeteket tanulmányozott. Osztályozta, értékelte, „árazta” a kincseit. Igen, árazta, mert el akarta adni őket. Még egy kis Toulouse-Lautrec-kép is került a gyűjteményébe, mulatóhelyi jelenet – elbűvölő szerzemény volt. És egy ismeretlen, tizenhetedik századbeli francia festőnek vászna, Európa elrablása még szebb. Egyre sűrűbben látogatták őt a Pestre került idegenek, amerikaiak, angolok. Legtöbb festményét meg is vették, csak a Toulouse-Lautrecet és az ismeretlen franciát nem adta el egyelőre. Keményen alkudott, őt nem lehetett becsapni. Ügyes kereskedő is volt, közben mással is üzletelt. És ősszel váratlan gőggel elzavarta a vevőket, közvetítőket – szerelmes lett a festményeibe, a két franciába. „Megtartom őket! – hajtogatta. – Mind a kettőt megtartom!” Ádozatokat hozó szerelem volt, több ezer dollárról mondott le. Az élmény megrendített. A tiszta, igaz művészet győzött az üzlet, sőt a dollár felett. De az emlék mégsem ezzel a győzelemmel fejeződik be. Ősszel váratlanul visszatért az egyik elhagyott gellérthegyi villa tulajdonosa. Ügyvéd volt, kemény, elszánt férfi. A festmények régi tulajdonosa. Kiszimatolta, hová, kihez került a Toulouse-Lautrecje és az ismeretlen franciája – és kegyetlenül visszavette őket. Hamarosan ő adta el mindkettőt.

Még egy emlék. – Európa elrablása

Egy ceruza. – S mi van még? Egy Cullinan-ceruza, Brevillier és Urban urak gyártották Grazban. Nagyon puha ceruza, gyorsírók használtak ilyesfélét. Igazában ezzel a ceruzával kellett volna kezdenem. A töltőtollat sohasem szerettem, akkoriban inkább ceruzával írtam, könnyedén és bosszankodva, mert néhány nap múlva már magam sem tudtam elolvasni saját írásomat. Miért őriztem meg ezt a félig lefaragott ceruzát? Mert életmentőm volt. A budai ostrom első napjaiban még feljártam a gellérthegyi ház pincéjéből a lakásba, még íróasztalhoz is ültem, jegyezgettem. Az akna váratlanul csapott be az előkertbe. A kitört ablakon keresztül hallottam-e a süvítését? Vagy csak véletlen mozdulat volt? Ma sem tudom. A ceruzát leejtettem, és lehajoltam érte. Ekkor süvített el fölöttem – bent a szobában – néhány repeszdarab. Nagy csend támadt a lövés után, úgy éreztem, berepedt a fülem. Jó ideig így maradtam, a szőnyeg fölé hajolva, majd óvatosan felálltam, hátrafordultam: néztem a szoba falán a lyukakat. A repeszdarabok a falba fúródtak, pontosan a fejem magasságában. Ha abban a másodpercben nem hajolok le a ceruzámért, egyik vagy másik acélszilánk nyilván átüti a homlokomat. Sok minden kell ahhoz, hogy életben maradjunk, szerencse is. Mivel fejezhettem volna ki hálámat Brevillier és Urban urak gyári termékének? Hogy többé nem írok vele, nem faragom tövig. Szavamat mindmáig megtartottam.

Egy ceruza. – A HEGY, 1946-BAN

A HEGY, 1946-BANKi nézte meg mostanában a Gellérthegyet? Évekig készültem arra, hogy regényben megírjam a hegy alkatát. Útjain, meredek lépcsőin, kertjei felett, a lejtőin mindig a költészet futott előttem. Ennek a hegynek tavasszal félórái, felejthetetlen félórái voltak, szép s fanyar volt. Éjszakai csöndben olyan félhangokkal lélegzett, amilyeneket Debussy ütött le zongorán. Izmosnak s rugalmasnak éreztem. Néha hűvös zúgásban és ezüstporzásban élt, mintha egy vízesés szomszédságába költözött volna. A szél Shelley verséből érkezett fakoronáiba. Átadta magát az embereknek, tudott szakítani velük. Egyik oldala sziklás és meredek, emberek lezuhanhatnak és agyonzúzhatják itt magukat. Mégsem vad: a kultúrát kívánja. Íz és tűz volt ebben a hegyben.

Egész volt. Egység, remekmű. Holdudvara volt, ebben a sejtelmes fényben átrajzolta a valóságot. Varázsolni tudott.

Fiatalságom évei kötnek a hegyhez. Mennyit jártam kertjeit s útjait; hány arcát ismerem! Ma is itt lakom. De egy éve csak abban az utcában járok, amely a legrövidebb út a kertajtómig. Egy év óta halogatom a találkozást a heggyel, nem akartam az arcába nézni. Pedig ismertem már ezt az új arcot: tavaly negyvennyolc napig hullt rá gránát, akna, bomba, kézi fegyverek golyója. Már Pest s Buda felszabadult, és a Gellérthegyen még folyt a harc: itt folyt legtovább. Közben csak távolról láttam a hegyet, míg új arca formálódott, s néha megnéztem egy-egy kivájt szemgödrét. Olyan csend hullt tavaly óta a hegyre, mint a halottakra. A temetetlen halottól féltem.

Tegnap mégis nekiindultam: a fény szólított, az a vízként csobbanó, szép, március eleji fény, amely nagy foltokban gyűlik össze az utakon, a háztetőkön, a kertek sarkában. Ez a fény nem a tavaszé még, nem ismeri a szénsavas pezsgést, a halk, pattogó zajokat. Ez a fény nem ébreszt, nincs hangja: tiszta, szótlan, mozdulatlan fény. Élettelen fény. Annyira él csak, mint egy kivont kardpenge. Felhasít, kettévág valamit, de egészen merev. És ez a fény megmutatta a hegyet.

A hegy még halott. A falak térdre roskadtak, és még nem keltek fel. A csontjuk törött el. S az ablakok helyén még mindig üres szemgödrök. Száz és száz. És mindenütt ez a néma fény. Madárhang se, emberi szó se. Néma utak és néma levegő. Szorongató, dúlt s mégis szép halotti arc. Gondolkodom, mi kelti ezt a hatást? Végül megfejtem: a befejezettség szép. Itt nincs fél élet, negyed élet, csonka élet. Itt befejeződött egy életforma. Újonnan kell kezdeni.

És milyen nemes hegy: ítélkezni tud maga felett! Fél napig járom keresztül-kasul, nézem régi utcáit, bedőlt, kettérepedt villáit – itt egy erkély volt, az erkély annyira nincs többé, mintha suhogó szárnyakkal szállt volna az elérhetetlenbe. Amott egy szobába pillanthatok, ismertem lakóit, úgy éltek a szép vaskerítés mögött, mintha maguk imádkoztak volna a zuhanó gránátokat a nemes falakra. Mindenütt az ismétlődő kép s az ismétlődő érzés. S végül hirtelen megértem a halálnemet: ez a hegy kettérepedt, mint egy gramofonlemez. Nagyon törékeny volt, összeilleszthetetlen. Mégsem volt teljesen nemes a nyersanyaga.

De a dallam kiszállt a romló testből, ez a dallam az emlékekbe köl­tözött: az emberek, házak elmúlhattak, a hegy dallama mégis szép.

Éppen egy éve hasadt így szét a Gellérthegy.

SIRÁLYOK

SIRÁLYOKA város kedvencei a sirályok, most, 1946-ban. A hídon ezrek és tízezrek özönlenek szüntelenül Buda és Pest között; a két város hajnalban felkel, és késő estig főfoglalkozásként átkel a túlsó partra. Aki a tömegben sodródik, mind értelmes céllal topog valamerre – ezt hiszi, s akár igazolja is. De aki véletlenül vetődik a híd felé, s csak távolról nézi az átkelőket, félpercnyi szemlélődés után is értelmetlennek, torznak s valószínűtlennek látja a sűrű hangyavonulást. Nem lehet annyi komoly cél és munkahely a kétfelé dőlő városban, ahány ember tolong itt, az egyetlen hídon. A zsúfolt híd divat lett. Az átkelők úgy élvezik a süvítő szélben, a festetlen, rozsdás vasgerendák között a létezést, mint a tömött presszókban egymás közelségét, cigarettafüstjét és szófoszlányait. Meg-megállnak, a zöld tavaszi vizet meg a lebukó sirályokat nézik.

hiszi, igazolja Mert az értelmetlenül vonuló tömeg felett sirályok keringenek. A sirályok röpülése is makacs és értelmetlen. De a sirályok az értelmetlenséghez szárnyat használnak. Az emberek ingerültséget, sárcipőt és keményen dolgozó könyököt. A sirályok mégis nemesebbek.

Azelőtt a Lánchídnál tanyáztak. Mindenki tudott róluk, mégis kevesen látták őket. Akinek arra vitt az útja, beült a siklóba. Aki átment a téli Lánchídon, a sirályokra csak szórakozottan pillantott. A város itt gyűjtötte össze klasszikus és maradi kellékeit: a Lánchidat, az Alagutat, a siklót, a sirályokat.

A keringő, rekedten vijjogó, gőgös és éhes sirály azokban az években inkább vers volt, mint test és valóság. Titkos hódolói voltak. Budához tartozott.

Ma háziállat lett. A Pest és Buda között özönlők kedvence.

Egyes emberek otthon elhanyagolják kutyájukat, macskájukat, a kanárit – ehelyett elmennek a Kossuth-hídhoz, és sirályokat néznek. Mindez érthető is. A kutyához hús kell, a macskához tej, a kanárihoz kendermag, a sirályokért csak tolongani kell.

De etetik is őket. Néhány napja – szép, telt fényű, márciusi kora délelőttön – fiatal nő állt a korlát mellett, nyitott bőrtáskájából kenyérdarabokat dobált a sirályoknak. A nő is szép volt, akár a hideg tavaszi fény: nagyon magas. Szenvedélyes, fiatal nő volt, nagy ívben dobálta a kenyérdarabokat. Nem látta a hidat, a Dunát, a vakító eget – a sirályokat nézte; mosolyogva s megszállottan, mintha szerelmet kötne velük. A mitológiából jöhetett volna; a fiatal Heléna volt, a trójai szökés előtt. Úgy dobálta a kenyérdarabjait, mint aki madarakkal engeszteli az isteneket, akikről csak ő tudja, hogy holnap megharagszanak rá.

Ez a fiatal nő leplezte le a sirályokat. A madarak olyan sűrűn és izgatottan keringtek körülötte, mintha egy méhrajt titokzatos, idegen szag ingerelne – előtte szálltak, lebuktak, feléje csaptak, s a nő, ahogyan a kavargásban állt, karcsúbb és nemesebb volt, mint a sirályok. Ő fejtette meg számomra a titkot.

S most hadd mondjam el, hogy mindig idegenkedtem a sirá­lyoktól.

Nem igaz, hogy a sirály titokzatos és idegen, nem igaz, hogy jól repül, nem igaz, hogy szép és gyors, nem igaz, hogy könyörtelen és nemes. Az igazság kiábrándító: a sirály kövér, mint a galamb, a teste merev és hideg, mintha porcelánföldből égették volna, és nehezen repül, sűrű csapkodással száll, lihegve emelkedik a magasba. Ezt a lihegést, persze, titkolja, mint a kövérkés, szoros fűzőt viselő nők.

Nem, a sirály nem vers – ez a madár az álköltészet jelképe. Falánksága sem könyörtelenség, s nem az igazi ragadozók önzése. Azokra a nőkre emlékeztet, akik örökkön édes, habos süteményekre vágynak. A jégen ül – és édesszájú madár. Kegyetlensége az édesszájúaké.

KISLÁNYOK A KERTBEN

KISLÁNYOK A KERTBENEbben az öreg kertben minden nagyon öreg volt. A kerítés, néhány gyümölcsfa, a gyalogutak. Ide talán öreg méhek jártak zümmögni, a föld is sovány és rongyos volt, csak a fű harsogott zölden és öntelten. Mint a kamaszok, olyan magas és nyurga volt a fű; mint a puli bundája, olyan sűrű, kócos és kifésületlen. Napsütötte, meleg fű volt. A kert mélyén ezenkívül még egy vén teniszpálya tengődött. Úgy élt, mint a nyugdíjasok. Hálója rongyoltan lógott, fehér vonalait évekkel azelőtt elmosták az esők, jóformán csak a salakja maradt. A rőtes, vöröses salak tölcséres, gödrös síkja a pálya egyik sarka felé lejtősen megferdült, akár egy hűdött száj – torz, furcsa mosolyával ki tudja, mire emlékezett.

Mellékutcán siettem le a Gellérthegyről, itt a hegy lábánál érintetlenül állt egy-két ilyen régi kert, ez volt köztük a legelhagyatottabb, legelvadultabb. Itt kéklett az autóbusz-megálló rúdja is.

Sokszor vártam a szűk járdán a nagy, kék kocsira. Tavaszi reggeleken álltam itt, amikor a fény olyan langyosan, sugarasan terült szét, mintha kertészkanna rózsája öntötte volna. Nyári, ájult délelőttök első hullámverésében szívtam errefelé türelmetlenül a cigarettámat. Esőben is álltam, az őszt is itt pillantottam meg. Vártam, és közben a kertet néztem.

A kertet néztem?

Tulajdonképpen a kislányok tetszettek. Majdnem mindegyik reggelen két kislányt találtam a kertben. Nem tudom, hogyan kerültek be, azt sem tudom, mi közük volt a kerthez. Az utcai ajtót nagy, lófejű lakat őrizte, ezt a lakatot mindig zárva találtam. Anyai kéz vezette volna a kislányokat a kertbe, ebbe a vakáció ízű nyári óvodába? Vagy valahonnan a szomszédból szöktek át? Az a nyolc-tíz perc, amíg az autóbusz megjött, kevésnek bizonyult az ilyen titkok megfejtéséhez.

A kislányok mindig fehér ruhában ugráltak, öt-hat éves szöcskék voltak. A hangjuk vékony, a meztelen karjuk meg a térdük is vékony; bokájukról már tavasszal lecsúszott a kis fehér harisnya. Ugráltak, cirpeltek, el-eltűntek a fűben; inkább csak a fejük meg a lábuk villant ki néha. Olyanok voltak, mint a búvópatak.

Néha a teniszpályán találtam őket. A pályán labdáztak. Nem teniszütővel ütötték a labdát, a kezükbe fogták, úgy célozták meg egymást. Aki elkapta a labdát, az előbb mórikált, már majdnem elhajította, azután mégis visszatartotta, felemelte a karját, majd leeresztette; aki meg az ütést várta, az boldogan visítozott. Tenisz is volt ez, meg labdarúgás, meg hátbaverés és legfőképpen repülés. Már csak az elinduló kocsiból láttam, hogy a két kislány végül átugorja a rongyos hálót, és visszahuppan a kertbe, a hajlékony, magas fűbe. Úgy kergetőztek, mint a lepkék.

S egy-egy reggelen – ha nem jöttek el – helyettük valóban csak lepkék cikáztak a fű felett.

Ennek egy éve.

Azóta nem utazom autóbuszon a városba. Reggelenként másfelé kanyarodom, a villamosmegállóhoz.

Egy éve nem láttam a kislányokat. Néhány napja azonban mégis ott siettem le, de nagy hibát követhettem el: nem reggel mentem arra, hanem délután fordultam be a sarkon; igen, délután, s ezzel valami ősi rendet bontottam meg, egy csodát sértettem meg, mert furcsa és érthetetlen büntetés ért.

A kert eltűnt, a kislányok eltűntek, a teniszpálya meglebegtette rongyos hálóit, s mint egy öreg költöző madár, mielőtt odaértem volna, elrepült. Gonosz, ellenséges csoda történt. A kert helyén egy emeletes, szürke, új kockaház állt. Minden megváltozott az újonnan épült ház miatt. Az öntelt, kócos, őserdei füvet lekaszálták, kitépték, a földbe taposták. Az öreg gyümölcsfák helyett fiatal csemetéket ültettek, sárga kavicsos út vezetett a házhoz, a lófejű lakat sem lógott többé a kertajtón, nem is volt többé kert, csak konyhakert, hagymakert, az is őszi pusztulásban állt már, a földön néhány fagyott, kénsárga, eszméletlen tök feküdt.

Csillogó októberi napsütésben terpeszkedett a ház, szürke falában mintha kis fémcsillámok szikráztak volna. Megbabonázottan néztem tavalyi őserdei idillemet – itt bújt meg a kert, s most a ház állt itt; és a ház előtt két fekete ruhás, fekete kendős öregasszony járkált. Töpörödöttek, aszottak, feketék. Az egyiknek kezében nagy kávésbögre, abból kortyolt időnként, a másik gumivégű, fekete botjával a tököket piszkálta. Járkáltak, megálltak, beszélgettek.

Mi volt ez?

Mintha nem a régi kert, de egy mese kerítésén hajoltam volna be: a tavalyi két kislány két öregasszonnyá változott, igen, ugyanők voltak, csak most már kávét ittak, és bottal koppintgattak – ilyen gonoszul tréfál néha az idő. Hirtelen magamra pillantottam: én vagyok-e még? Mert a kert nem volt többé, a fű nem volt, a fák nem voltak, csak az öregasszonyok voltak. Hátra sem fordultam, úgy siettem el. Féltem, hogy még velem is valamilyen riadt csoda tör­ténik.

AZ ERKÉLY

AZ ERKÉLYAzon a tavaszon, 1934-ben vagy 1935-ben, a római Forumról egy oszlopot kaptunk ajándékba, a római oszlopot már fel is állították a Nemzeti Múzeum kertjében – erről kellett belső vezércikket írnom a vasárnapi számba. A főszerkesztő előző este ideadta az oszlop fényképét, a segédszerkesztő a kőnyomatos anyagot, a könyvtárban még kiemeltem a Propyläen-sorozat Hellas und Rom-kötetét is, s az egészet hazavittem. Ez csütörtökön volt. Úgy terveztem, hogy pénteken nekiülök a cikknek, délutánra kényelmesen elkészülhetek vele, a szerkesztőségbe már a kész anyagot viszem, és fél hétkor ott is hagyhatom őket. Nagy halvacsorát terveztünk aznap este, szálka nélküli halból, a Gödör-ben.

Hellas und Rom-kötetét GödörPénteken későn keltem, s még csak a Propylaen-kötetet lapozgattam, amikor fél tizenegy tájt megszólalt a telefon. Nikolits keresett, a lap fotóriportere.

– A Török Kávézó-ban vagyok. Ülj kocsiba, és rohanj ide.

Török Kávézó- – Mit akarsz?

– A Török Kávézó-ban várlak. Siess.

Török Kávézó- – Mi történt? De lassabban mondjad…

– Izgalmas anyag.

És lecsapta a kagylót.

Nikolits csak akkor volt szemtelen, ha egy verem fenekéről kiabált segítségért. Nyilván egész éjszaka ivott valahol, s a kávézóban már a feketéjét sem tudja kifizetni. Megint ki kell váltani őt, most én vagyok a soros. Nikolits az ilyesmit pontosan számon tartotta. De mi lesz a vasárnapi cikkel?

Mégis elmentem a Török Kávézó-ba.

Török Kávézó-.A kis helyiség jóformán üres volt, de Nikolitsot akár a Nagycsarnokban is rögtön megtalálom. Mert Nikolits délelőtt még kövérebb és borostásabb volt, még puhább s izgatottabb, mint este vagy éjszaka. A ruhája gombolatlan, mert gombjai régen leszakadtak. Állandóan motozta saját magát, a zsebeiben turkált, és mindig kiemelt valamit, egy gemkapcsot, egy előtétlencsét, egy ceruzát, tasakban óvszert, egy másik tasakban kalmopyrint, az egyiket lenyelte, a másikkal játszani kezdett, a harmadikat gyorsan elsüllyesztette.

Egy szőke, fiatal nő és két fiatal férfi társaságában várt rám. Amikor megpillantott, rögtön felállt, elém jött, s egy másik asztalhoz ültünk. Sebesen beszélt, néha hátranézett a lányra és a fiúkra, tekintetében bátorítás és bizonytalanság volt, majd elővett négy fényképet, és egyenként kitette őket a márványasztalkára. Még ragadtak a nedvességtől, egészen friss volt mind a négy.

Végighallgattam Nikolits történetét, megnéztem a fényképeket is. Legszívesebben megütöttem volna ezt a mindenre kapható, mindenbe belehempergő alakot, de olyan kiszolgáltatott volt, mint egy futball-labda belseje. Mint a felfújt gumibelső, ha lelkiismeretlenül ide-oda rugdalják. Csak ennyit mondtam neki:

– Nem írom meg.

De Nikolits nem csüggedt.

– Legalább az erkélyt nézd meg. Belém karolt, és sodort magával.

A tágas, néptelen mellékutcában tiszta homlokzattal állt a háromemeletes ház. A második emeleten három keskeny erkély.

– A szélső! – magyarázta Nikolits. – Balról a szélső. Hát nem csodálatos?

Könyörögve, bizakodva rángatta a karomat.

– Neked való anyag.

Elég új ház volt, a századfordulón építhették. Nagyon magasak az emeletei. Rá sem tudtam nézni Nikolitsra.

– Nem érted? Nem írom meg.

– Egyszer még hálás leszel. Csak azért telefonáltam, mert igazán neked való.

Talán az arcába kellett volna ütni, de csak kiabáltam.

– Még kínálod is? Te barom! A halállal játszottál, és még kíná­lod is?

Elfehéredett, hebegett.

– Hát nem figyeltél? … Nem én játszottam. Nem ő játszott, igaza volt.

Erre mégis visszamentem a kávézóba.

A szőke lány először a második emelet egyben próbálkozott. Nyolc óra múlt néhány perccel. Becsengetett.

Máris pattant az ajtó üvegablaka. A rács mögött egy szigorú, sovány női arc fogadta. Ugyanolyan szőke volt, mint ő. De ez a szőkeség már festett volt, a nő legalább negyven-ötven éves.

– Mi tetszik?

A lány kissé elfogódottan kezdte:

– Kérem, kimehetnék önöknél egy-két percre az erkélyre?

A nő felvonta a szemöldökét. Az is festett volt, festett és ritkás.

– Az erkélyre?

– Tudniillik néhány felvételt szeretnének rólam készíteni… az utcáról. – Félszegen elmosolyodott, s mint aki leginkább ebben a szóban bizakodik, sietve hozzátette: – Művészfotó.

– Művészfotó?

A rács mögött a nő ezt tagolva, még szigorúbban kérdezte.

– Művészfotó?

– Igen, kérem, művészfotó. Itt a második emeleten nagyon hangulatos az erkély, és úgy gondoltuk…

– Szóval, hangulatos művészfotó az erkélyünkről? A szőke lány reménykedni kezdett.

– A barátaim lent várnak az utcán. Ha meg tetszik engedni… Igazán csak néhány percre alkalmatlankodnék.

A rács védelme mögött a nő igen gúnyos és igen fölényes lett.

– Hát, kedves kisasszony, mondja meg a barátainak, ismerem a maguk fajtáját. Bekéredzkedni, meséket mondani, és… tudjuk, mi következik. – Felemelte a hangját. – Csak azt tanácsolhatom, tisztuljanak innét.

A kezét is felemelte. A kezében porrongy lebegett. Olyan mozdulatot tett, mint aki egy molypillét akar kihajtani az előszobából. De csak az ablakot csapta be.

A lány a másik ajtóhoz lépett, a kettes számhoz. Várt néhány pillanatig, azután itt is csengetett.

Éneklő lányhang közeledett az ajtóhoz.

Valakiért csupa bártat, Szenvedés az életem…

Valakiért csupa bártat, Szenvedés az életem…Nyílt az ajtó. Itt is takarítottak. Fiatal, falusi lány állt a küszöbön.

– Kit tetszik keresni?

A szőke lány a névtáblára pillantott.

– Téglás mérnök úrék idehaza vannak?

– Nincsenek, kérem. A mérnök úr már elment a hivatalba, a nagyságos asszony a csarnokban vásárol. Meg tetszik várni?

A szőke lány nem akarta megvárni a nagyságos asszonyt.

– Csak az erkélyre szeretnék kimenni néhány percre… Hogy hívják magát, kedves?

A kislány elámult, hogy váratlanul a nevét kérdik, de azért engedelmesen megmondta:

– Veronka.

– Tudja, Veronka, csak arról van szó, hogy két fiú le akar fényképezni a maguk balkonján, és ezért szeretnék kimenni… Két perc az egész… No, engedjen be.

Be akart lépni az előszobába, de a kislány az útját állta.

– Nem lehet.

– Mondom, csak két percre…

– Ismeri magát a nagyságos asszony?

– Nem.

– Akkor nem lehet.

Erélyesen kifeszítette a tenyerét, még lökött is egyet, és becsapta az ajtót. Már távolodóban hallatszott a hangja:

Valakiért csupa bánat, Szenvedés az életem, Valaki tán nem is tudja, Mi a szív, a szerelem.

Valakiért csupa bánat, Szenvedés az életem, Valaki tán nem is tudja, Mi a szív, a szerelem.A szőke lány a harmadik ajtó előtt gyáván sóhajtott, de azért mégis megnyomta a csengőgombot. Harsanás, semmi. Másodszor, harmadszor is csengetett. Semmi. Már megfordult volna, amikor az ajtón túl halk papucscsosszanást hallott. Erre maradt.

Szép, kerek, sápadt arc, két riadt szem vizsgálta a rács mögül. Negyed percig is nézhették egymást. Majd zörgött a kulcs, nyílt az ajtó. Az előszobában egy magas, fiatal nő állt, gombolatlan, halványzöld hálóköntösét kissé dideregve összehúzta magán, meztelen lábán zöld papucs volt, bőrében még az ágy melege, telt arcán a párna ráncai – szótlanul nézték egymást.

A szőke lány végre mozdult.

– Artista vagyok! – mondta halkan, igen határozottan. A kézitáskájába nyúlt.

– Itt az artistaigazolványom. És már kínálta is a másiknak.

– Kérem, nézze meg, győződjék meg, artista vagyok. Van egy nagyon jó számom, két fiúval csináljuk. Fecskeugrás a magasból, az utolsó pillanatban elkapnak. Még sok minden van a számban, nagyon jó szám. De eddig nem kaptunk szerződést. Ígérgetnek, mindig csak ígérgetnek…

A pongyolás, fázós, fiatal nő mintha mozdult volna.

A szőke lány ijedten utánakapott. Észre sem vette, belépett az előszobába.

– Kérem, nagyon kérem, ne hagyjon itt. Hogy mi köze hozzá? Csak annyi, hogy segíthet rajtam. Egy kis reklám kellene… A fiúk ismernek egy fotóst, az csinálna néhány jó képet. A fotós azt mondja, ő kiügyeskedi, hogy még cikket is írat rólunk. Cikket, fényképekkel. Nagyon olcsón ígéri, csak valamilyen trükk kellene. Olyan igazi, fogós trükk, amire harapnak a lapok.

Olyan izgatott lett, hogy megfogta a pongyolás, fiatal nő kön­tösét.

– Nagyon kérem, ne dobjon ki. Megvan a trükk. Jó, fogós trükk, enni fogják. Innen az erkélyről, a második emeletről le fogok ugrani, és a fiúk elkapnak. A fotós is itt van. Négy felvételt csinál rólam. Az első kettőn még fent állok az erkélyen, a harmadikon a levegőben vagyok, a negyediken lent az aszfalton. Hogy miért éppen a maga erkélyéről? Mert ez olyan csendes, tiszta, széles utca. Ilyenkor alig jár erre valaki, rendőr sincs a közelben. Már tegnapelőtt kinéztük. Kérem, nagyon kérem, engedje meg.

A pongyolás nő úgy állt eddig, mint a néma. Mint aki csak nézi a másikat, de nem is tud felelni, talán nem is hallja az egészet. Most végre mozdult, mondott is valamit. Szép hangja lett volna, de a sok cigarettától olyan rekedt volt, mintha dörzspapírral sebezte vol­na fel.

Ezt mondta:

– Nem ismersz meg?

A szőke lány szinte megijedt.

– Ismerjük egymást? A rekedt bólintott:

– Az Egyletből.

– Az artista egyletből?

– Onnan.

– Bocsáss meg…

A rekedt a kezét nyújtotta:

– Kyra, a Kék Barlangból. Most már emlékszel?

A szőke bólintott. De a másik megérzett valamilyen leheletnyi bizonytalanságot benne, s kissé felhős lett. Visszahúzta a kezét.

– Szóval le akarsz ugrani?

– Ha megengeded…

– És próbáltátok már?

– Erkélyről még nem.

– Hát miről?

– Rúdról.

– Az utca mégis más. Nem lesz baj?

– A fiúk nagyon ügyesek.

A rekedt lány most kilépett a papucsból, mezítláb a félig nyitott szobaajtóhoz óvakodott, benézett, majd puha talppal lépdelve, hangtalanul visszajött.

– Tudod … foglalt vagyok … A szőke már sejtette.

– Van nálam valaki… Még alszik. Ki tudnál úgy menni a balkonra, hogy nem ébreszted fel?

A szőke csak bólintott.

– Akkor vedd le a cipődet. A szőke levette.

– Úgyis cipő nélkül ugrom…

– Hát gyere.

A homályos szobában éppen csak sejtette, merre fekszik a férfi – és már kint is voltak a tavaszi fényben, az erkélyen.

A túlsó járdán három férfi állt. Az egyik nagyon kövér volt, ez lengetett is feléjük valamit. A pongyolás lány először azt hitte, a kalapjával integet, de azután, észrevette, hogy a kövér alak fényképezőgépet szorongat a kezében. Ettől nagyon megijedt, rögtön vissza is húzódott.

– Nem szeretném, ha engem is levennének… Ne haragudj… mi a neved?

Ezt már a szobából kérdezte, suttogva. A szőke hátrafordult.

– Láttad az igazolványomat… Zsófi. Hoffbauer Zsófi.

– Ha valami baj lesz, mi nem ismerjük egymást. – Görcsösen megmarkolta vendége karját. – Feljöttél, bekéredzkedtél, több semmi. Nem ismerjük egymást.

A szőke most felnézett a magasba. A híg, reggeli fény valószínűtlenül éles volt – vagy csak a téli szürkékhez szokott szeme érzékenykedett ilyen bután? Lepillantani már nem is akart. Tudta, hogy az utca még valószínűtlenebb. Valószínűtlenül mélyen van.

Visszafordult és mosolygott.

– Ne félj. Nem lesz itt baj…

Mint a macska, felugrott az erkély korlátjára. Rögtön megtalálta a helyes egyensúlyt, biztosan, könnyedén megállt. Ekkor mégis lenézett.

A fiúkat nem találta a túlsó járdán. Bólintott, ők már a helyükön vannak, itt, alatta. Helyes. A kövér fotós sem integetett többé. Látta, célba veszi őt.

Szépen, mereven, egyenesen állt. És ekkor meghallotta, hogy a fényképezőgép – ott lent – csetten. Megint bólintott. Helyes. Megvan az első felvétel. Éjszaka úgy határoztak, hogy az erkélyen még egy képet csinálnak, azon kissé előredől. Harmadszor is biccentett. Helyes. És pontosan végrehajtotta az éjszaka tervezett koreográfiát: az ujja hegyére állt, vigyázva, hogy mellkasában a súlypont változatlanul a helyén maradjon. Mindkét karját felemelte. Tisztán érezte, ha valamilyen kegyelem most rálehelne, akár szállni is tudna a kétemeletnyi mélység fölött. De csak szárazon, józanul intett a kövérnek: ezt oldalról kellene felvenni. A fotós engedelmesen az utca közepére gurult, onnan próbálta befogni őt s vele az egész homlokzatot.

A lány, moccanás nélkül állt a párkányon, mint egy kőangyal. A ruhája is olyan volt, mintha egészben homokkőből faragták volna ki. Hajnalban, amikor negyedórára hazamentek, az egyszínű szürke kosztümjét vette magára. Éjszaka még más ruhában ült a kávéházban, a bois de rose kötöttben.

bois de rose – Az erkélyre kosztüm kell. Kosztüm. Az decensebb! – vezényelt a kövér. És ő engedett.

Tulajdonképpen kár volt. Az egész éjszakáért kár volt.

Inkább aludni kellett volna, most ég a szeme, ég, és súlyos is, mintha ólomból volna.

De ez a kövér egész éjszaka ugrált, fecsegett, ivott, ígérgetett, undorítóan fröcsögött, kétszer is kimentek a mosdóba, megfogta a mellét, belecsókolt az arcába, kapkodott, fogdosott, valamit suttogott is, de Sanyi okosan vigyázott rá, rögtön kiment utánuk, és visszavezette őket az asztalhoz.

Éjszaka tulajdonképpen aludni kellett volna, de mindannyian féltek egymástól. Féltek, hogy reggel már nem jönnek el. Inkább maradtak hát.

Hajnalban a fotós korhelylevest rendelt mindannyiuknak. És a korhelylevesről rögtön eszébe jutott a varjúleves.

Bemaszatolódva, izgatottan, gyorsan hörpölte a forró káposztalevest, így hadarta, tele szájjal, zsírosan, arcára ragadó káposztacsíkokkal:

– Esserossz… esserossz… de a varjúleves, az az igazi!… A savanyú, tejfölös varjúleves!…

A szürke kosztümös, sápadt lány, fent a párkányon, kissé a mélység fölé dőlve, megborzongott. Megint azt a hányingert érezte, mely hajnalban is végigcsúszott a nyelőcsövén a kövér fotós szavaitól.

– Mert a varjút nem szabad kopasztani! – hallotta kérlelhetetlenül, de most már valahonnan belülről. – Biciklipumpát kell a bőre alá dugni, azután óvatosan felpumpálni a fekete dögöt. Így tollastul lejön a bőre.

Ekkor sikoltott ő. Bután, közönségesen sikoltott, mint egy érzelmes, polgári mamuska.

– Élve pumpálják?

A kövér ültében felemelkedett, és meghajolt:

– Szíves engedelmével azt mondtam: a dögöt.

dögöt.Imre – nagyon kedvesen – eléje tolta a pohár konyakját.

– Hogy kérdezhetsz ilyen butát?

Lehajtotta a konyakot, pedig a szám előtt már nem lett volna szabad innia.

szám Ismét hallotta a csettenést. Megvan hát a második felvétel is. Most Imre hangját hallotta, majd Sanyiét is. Leszólt nekik:

– Kész?

Lentről felkiáltottak:

– Ugrás!

A következő pillanatban ledobta magát a mélybe.

Mégis visszamentem a kávézóba. Nikolits leforrázva követett.

Azok hárman még mindig együtt ültek, az asztalukhoz léptem.

– Mit játszanak maguk a halállal? – kérdeztem felindultan.

– Tessék megérteni… Mi csak játszani szeretnénk… – mondta az egyik fiú halkan.

– És ha meghalt volna ? – kérdeztem még durvábban a lánytól.

A másik fiú is közbeszólt.

– Az ügynök azt mondta, Genovába, Nápolyba is tud szerződést adni. De a jó szám nem elég. Kell valamilyen jó, trükkös reklám is.

Megint csak a lányhoz fordultam.

– És ha most újságpapírral letakarva feküdne az aszfalton? Az is csak trükk volna?

Elfehéredett.

– Nem én találtam ki, hogy trükk kell.

– Hát ki?

– Hallottad… Az ügynök! – magyarázta a helyzetet Nikolits.

– És te nem kívántad?

– Én?

– Igen, te! Négy szenzációs felvétel. A szignó: Nikolits. Neked megérte volna. De magának? – kiáltottam ismét a lányra.

– Nekem is! – mondta ő még fehérebben.

– Az újságpapír alatt is?

– Még ott is!

– Tudja, hogy mit mondott?

– Tudom. Néztem őt.

– Hát akkor mért nem ugrott úgy… Tudja, hogyan gondolom.

– Hogyan?

– Hogy utána nem fut be a legközelebbi kapu alá leporolni magát.

– Hanem bújjak rögtön az újságpapír alá, ugye?

– Maga játszott ezzel, nem én. Kigyulladt a szeme.

– Játszottam… Hát igen, játszottam! … Mert gyáva vagyok. Mert élni akarok. Mert jó volna élni, de mondja meg: hagynak? Hagynak?

Most ő kiáltott rám.

– Megírja a cikket?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert erkölcstelenség.

– Hogy élni akarunk, az erkölcstelenség?

– Hogy ilyen könnyen odadobta volna az életét, az erkölcstelenség. És ha tudni akarja, éppen ezt nem szabad megírni, ezt az erkölcstelen játékot az élettel.

– Mondja meg, mit tehettem volna? Becsapni az ajtót mások orra előtt, vagy elmenni, szolgálni, vagy befektetni egy férfit az ágyamba, ez erkölcsösebb lett volna? Mit nem akar megírni rólunk?

– Hogy maga már megadta magát… Megadta magát… az újságpapírnak.

– Nem igaz! Nem igaz! A két fiú lefogta.

– Zsófi, ne kiabálj.

Csak néztük egymást, hallgattunk. Később hangot változtattam.

– Mondja, hány kiló maga?

– Negyvenöt.

– Amikor leért a kövezetre, már legalább háromszáz volt. Tudta ezt?

Nem felelt, sírni kezdett.

– Hát honnan tudná? – viccelődött Nikolits. – Nem tanultak ezek fizikát.

Ránéztem, elhallgatott.

– Miért kiabál? Mondja, miért kiabál? – kérdezte még mindig sírva a lány. – Ha éppen tudni akarja, igazán nem volt kellemes… Amikor már a levegőben voltam, olyan erős nyomást éreztem, hogy nagyon megijedtem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen hosszú ideig tart ez a zuhanás. Mert csak zuhantam és zuhantam. És volt egy pillanat, amikor azt hittem, vége. Nagyon erős csattanást hallottam. És vért is láttam, a Sanyi vérét. Azt hittem, az enyém. Egy pillanatra sötét lett körülöttem minden. De azután rájöttem, hogy csak a tenyerem csattant az aszfalton. Abból jöttem rá, hogy nagyon fájt.

Fuldokoltam, olyan egyszerűen mondta.

– És ugye megírja a cikket? Könyörögve nyújtotta a dagadt, sérült kezét. Óvatosan átfogtam.

– Mást kell tennünk… Ki kell fognunk Nikolits úron.

– Rajtam? Éppen rajtam? – kakaskodott Nikolits.

– Rajtad. Igen, rajtad. A varjúleveseden, a trükkjeiden. A fiúkhoz fordultam.

– Ki az az ügynök? Megmondták.

– A színházi rovatvezetőnk ajánlólevelet fog neki írni. Meglátják, ez a levél nem lesz hatástalan.

Nikolits füttyentett.

– Jeney fogja ajánlani? Nem rossz! Igazán nem rossz! A marha fejemet, hogy erre nem jöttem rá!

Csak a római oszlopról írtam meg a cikket. Nekik az ajánlólevelet írattam meg. De ma úgy gondolom, mégis meg kell írni őket. Azt a torokszorító reménytelenséget.

Különben az egész történet, Nikolitscsal, a lánnyal, az erkéllyel, az ugrással, úgy jutott eszembe, hogy az elmúlt héten abban a mellékutcában volt dolgom. Arra jártam, felnéztem, kerestem az erkélyt. Nem volt sehol. Repülőbomba érhette a házat, még a pince falait is elhordták. A ház helyén lucskos kis díszkert ázott az őszi esőben. A hosszú, finom esőszálak óvatos párhuzamosokat húztak a ritkás ködbe.

MINT A KŐ

MINT A KŐNéhány napja valaki elmondta, hogy két utcával feljebb, a hegyen, egy kilencéves fiú öngyilkos akart lenni.

– Elbújt a kertbe, de a szíj leszakadt vele, két napig feküdt eszméletlenül a klinikán.

Felizgatott a hír. Ki lehet a fiú? Hogyan jut el valaki kilencéves korában odáig, hogy ilyen elszántan kívánja a halált? A követ összetörheted, nem fáj neki. Inkább kőnek lenni, mint élni? Látnom kellett a fiút.

A ház, ahová utasítottak, az alsó utcában kétemeletes volt, a felsőben már csak földszintes. Omló, régi ház, újonnan festve. Az erős nyári fényben olyan kellemetlen rózsaszínben virított, mint egy kimázolt, öreg nő: egyik falát ácsolattal kellett megtámasztani.

Itt laktak. Az apa nagyon elfoglalt pincér, alig van otthon, iszik is, az anya éttermi takarítónő. Szoba-konyhás lakás az alagsorban.

Kopogtam, az üvegezett, függönyös konyhaajtó rögtön kinyílt. Kövér, magas, kissé dülledt szemű, fiatal nő állt a küszöbön.

– Kit tetszik keresni?

– Itt lakik az a fiú, aki meg akart halni?

A nő végigtapogatott tekintetével – gondolkodott, feleljen-e.

– Hagyjanak már azzal a gyerekkel!…

A karja megrándult, mintha be akarná csapni az ajtót, de azután inkább kilépett a kerti útra. Várta, mit kérdezek.

– Miért akart meghalni a kisfiú? Keményen felelt:

– Mert lopott.

– Nagyon megverték?

– Azt csak a szomszédok mondják, haragszanak rám. – De már ingerült volt. – Miért érdekli?

– Maga az anyja?

– Csak ez hiányzik a szerencsémhez.

Már hallottam, hogy a fiú anyja három éve meghalt. Ez az erős, magas, fiatal nő faluról jött, az étteremben társult a pincérhez.

– Beszélhetek a fiúval?

A hangjában gúny és káröröm villant.

– Azt már elvitték.

– Hová?

– Azt nekem nem mondták meg.

Megfordult, és visszament a fehér függöny mögé, a konyhába.

A fiút a meghalt anyja bátyjához vitték, egy Pest környéki faluba. Másnap a Vasvári Pál utcában felültem egy szürke autóbuszra, negyedóra alatt kiszállított. Újabb negyedóra, s megtaláltam a házat is. Szomorú ház volt ez is, de legalább nem hivalkodott. A két világháború között építették ezeket a Faksz-házakat, napraforgós előkerttel, alacsony homlokkal, gilisztahosszú udvarral.

FakszA férfi nem volt otthon. Az udvart egy öregasszony sepergette, rögtön izgatott lett.

– Azt a gyereket nem vihetik el! Az apja írást adott róla, hogy a Feri ide tartozik. Innen már senki nem viheti el!

A nagyanyja volt. Az ellenkezése lassan megtört, amikor megértette, hogy a fiút nem akarom elvinni, csak beszélgetni szeretnék vele.

– De aztán ne kínozza, eleget kínlódott már szegény.

A fiú, akit megvertek, és aki meg akart halni, sápadt volt, mintha sohasem érte volna nap. „Aszténiás, hiperesztéziás” – írhatták be kórtörténetébe a klinikán. Tíz perc múlva kettesben maradtam vele az elülső szobában.

– Azért, mert megvertek?

– Nem.

A fiú azt a szíjat hurkolta a fára, mellyel a kövér, fiatal, erős mostoha verte.

– Hát akkor miért?

– Mert azt mondták, loptam.

– És nem?

– Csak játszani akartam. A Horváth Karcsinak van egy lábbal hajthatós kis autója, az mindig kint áll az emeleti folyosón, az ajtó előtt. Karcsi a barátom, és megengedte, hogy az autót akármikor levihetem az utcára. Kedden is a ház előtt hajtottam az autót, amikor meglátott a Karcsi mamája, és azt kérdezte, miért akarom elvinni az autót. Karcsi megengedte, hogy járhassak vele, mondtam. De akkor már ott volt Ági néni is, és pofon ütött. Tetszik tudni,

Ági néni… a mamám. Büdös tolvaj, kiabálta. Te koszos, büdös tolvaj, majd megtanítalak! Bevitt a szobába, ott vert.

Ilyen ványadt és szomorú volt a története. És ezért majdnem meghalt. Csak ezért?

Mennyi minden zsúfolódik a legszegényebb életbe is. Mert a történet voltaképpen ott kezdődik, hogy amikor meghalt az anyja, ő rögtön ide került, falura. De a tartásért pénzt kértek, és az apja nem akart fizetni érte, inkább visszavitte Pestre. De otthon már új anya volt, az erős, fiatal, kövér nő, aki utálta és dolgoztatta a vézna, zárkózott, vérszegény fiút.

– Csak az iskolában írhattam meg a leckét. Ági néni otthon nem engedte. Kedden is azért haragudott, mert az autóval elmentem játszani…

– Sokat vert?

Mintha felelne, a bal arcához nyúlt. És csak ekkor – a mozdulatából – értettem meg a különös, fintorgó, félrehúzódott arc titkát: ennek a kisfiúnak faciális bénulása volt. Mindig jobb kézzel ütötték.

Mit kérdezhettem volna még tőle?

– Tudod, mi a halál?

Nem felelt.

– Apádnak fájdalmat okoztál volna, erre nem gondoltál?

Nem! – mondta a hallgatása.

– Azt sem akartad, hogy Ági néni megijedjen? Csak intett: nem.

– Hát mit akartál?

A grimaszba torzult arca egyetlen grimaszba torzult szóval felelt: – Lekopni!

Nem hetykén mondta, nem is szomorúan – egyszerűen, hitelesen. Lekopni. És ezzel a szóval vált teljessé a portréja. Mert kétféle öngyilkos van: aki halálában is az élőkre sandít, és bosszút akar állni – és aki már nem gondol senkire. Ez a fiú úgy akart elmerülni, mint a vízbe esett kő.

Egy nagyon kedves tanáromtól hallottam egy régi anatómiai gyakorlaton, a boncterem bádogasztalánál: Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. A halál az a természeti változás, melynek folyamán a személyből tárgy lesz.

Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. VÍZKÖPŐ, OLASZ MÉSZKŐBŐL

VÍZKÖPŐ, OLASZ MÉSZKŐBŐLGyerekkoromban egy szarvasbogár a mutatóujjamba vágta ollóját – még a vérem is kiserkedt. Amikor egyetemi éveimben a sebészeti műtéttan óráin elnéztem az apró termetű G. professzort, a régi szarvasbogár jutott eszembe. G. is fekete volt, fekete a haja, a szeme, még a bőrében is a fekete szín bujkált. A keze erőteljes, ragadozó kéz, jól ismerte a vért. Hosszú ujjaihoz illett a kés.

G. G. Amikor elkerültem az egyetemről, távol kerültem tőle is. Azért időnként hallottam róla – G. híres sebész volt, s nemcsak ő maga híres, egyben híres emberek sebésze is. Az újságokban is találkoztam a nevével, vitorlásával balatoni díjakat nyert. Jól zongorázott, néha hangversenyeken is találkoztunk. Ilyenkor köszöntem, megismert, emlékezett, s még egy-két mondatot is váltottunk.

G. – Hiába, Edust csak nem tudom elfeledni! – harsogta Yehudi Mcnuhin szólóestjén.

Zathureczky Ede, a hegedűs, Zeneakadémiánk főigazgatója a barátja volt.

Ragadozó sebész – így láttam őt egyetemi éveimben. Helyesebb lett volna, ha egy hitelesebb jelzőre bízom az emlékezést: mohó sebész volt. Néhány év múlva alattomosan, mint falakban a talajvíz, hírek jutottak el hozzám: egy hegyvidéki gyógyintézetben ápolják. Olyasmiről suttogtak: három kínos eset gyors és erélyes beavatkozásra szorította rá barátait. Mind a három műtétnél – állítólag – tovább futott a kése. Csak egy vakbelet kellett volna kivennie, s ő kiemelt hozzá még valamit. A vad képzelet már azt is terjesztette: még vesét is kimetszett feleslegesen.

Azután nagy csend lett. Hosszú évekig nem láttam. Váratlanul egy könyvesbolt kirakatában találkoztam a nevével. Könyvet írt, az ókori sebészet történetét.

Nem sokkal rá telefonon keresett.

– Neked is írtam egy könyvet. Megvan, a tied. A középkor sebészetét. Mikor jöhetnél ki hozzám? Felolvasnám… Igen, jól hallottad, felolvasnám, mert nem adom ki a kezemből, még elvész. Meghallgatod egy-két fejezetét, s azután dönthetsz: kell – nem kell.

kell – nem kell.Így kerültem ki a hűvösvölgyi Meggyvágó útra.

Berregő, önműködő, kovácsoltvas ajtó tessékelt beljebb a kertbe. A házat még nem láttam, elbújt a fák mögé, de a kert rögtön nagyon tetszett. Furcsa, szemérmetlen, zsúfolt kert volt – vadul, életörömmel, meztelenül nőtt benne minden, s még most, késő ősszel is, kihívó, zöld színekben pompázott. Ápolt volt és ápolatlan. Sziklákkal kirakott támfalak, bokrokkal megkötött lejtő, egymás fölé helyezkedő teraszok. A sziklák között lépcső; meredeken rohant lefelé. De balra kényelmesebb, sárga kavicsos, kanyargó út kínálkozott – ezt választottam. Kétoldalt cserjék bókoltak, szépek voltak, még szebbek lehettek, amikor virágba borultan álltak.

Az egyik fordulónál, a magasban, már G. állt. Félig elfedte egy bokor, egyelőre csak sötétbarna arcát és ugyanilyen barna, testhez simuló bőrzekéjét érzékeltem. Hevesen integetett:

G. – Bienvenido!… Bienvenido!… S amikor közelebb jutottam:

– Vagy, ha jobban tetszik: bienvenu! Választhatsz. Ma spanyol és francia napom van.

A tágas kert első teraszán forrás és kis tó fogadott. A víz körül darvak. De miért ilyen mozdulatlanok? Mert egytől egyig kőből kifaragott darvak. A vízben mocsári és vízi növényzet.

Körülnézek. Innen már látom a házat is – előtte szellőrózsa és szarkaláb. Nem is ház ez, szép, csábos villa, olaszos. A falára folyondár kúszik. Amint felérek, G. egyetlen lélegzetvétellel közli a virágok nemzetiségét: a szellőrózsa japán, a szarkaláb kínai, a folyondár bokharai. Mit felelhetnék erre a gazdagságra? A ház olaszos ízét dicsérem. Jókedvűen felnevet.

G. – Hát persze hogy olaszos! A mi drága Itáliánkból loptam! – Átkarol, a fülembe súgja. – De ne gondolj rosszra. Csak a tervét.

És már harsog, mutogat, hadonászik, mint a régi műtéttani órákon, amikor az előadóterem nagy, fekete táblájára felrajzolta az epekő lehetséges szövődményeit keresztmetszetben, vagy egyre szigorúbban csikorgó krétájával a lépverőér lekötésének legújabb módját.

– Hazahoztam a skicceket, és odaadtam egy építész barátomnak: ezt kérem, így kérem! A jámbor fiú építeni is kezdte, de csak egyre csóválta a német srófra járó fejét, valamilyen részletet másként rakott oda. Az építész úr repült, jött a következő. Úgy nézd ezt a kis házat, hogy hárman építettük, mert végül magam fejeztem be. Ami közbül nem tetszett, azt rögtön leromboltattam.

Egyre feljebb és egyre beljebb jutottunk. Az Itáliából lopott ház mellett pergolás udvar vár minket. Tizenkét oszlop helyezkedik el félkörben, az oszlopokra borostyán kapaszkodik, fentről borostyánszőlő és dús glicíniaágak lógnak. Megtudom:

– A glicínia ametisztkéken nyílott!

De a pergolás udvar csodái igazában csak ezután következnek. A félkör közepére állít:

– Nézd… Ezt a pergolát úgy terveztem, hogy két-két oszlop közé egy tökéletes tájkép jusson. Kerttel, éggel, házzal, távlattal, tóval.

Jobbra mutat:

– Ezt Monet festette!

A bal második és harmadik oszlop felé fordít:

– Itt a szentimentális kert! Továbbfordít:

– Ezt az angolok kedvelik, a dendrológiai kert, ha nem tudnád.

És sorolja:

– Itt a szigorú Cézanne ecsetje járt, amott Szinyei ejtett három kockacukrot a virágos gyepre, ez valódi watteau-i táj.

Jobbról balról felfutó, meredek lépcsőn – kis tető borul föléje – bejutunk a házba. Firenze fölött, a fiesolei kertek villáihoz ragasztanak ilyen lépcsőket.

A télikertbe lépünk. Nagy helyiség. Annyi növény fogad, tíz meg száz szín, magasba szökkenő virágszárak, mindenhonnan felém forduló virágfejek – dzsungelben érzem magam. A kőkeretbe illesztett üvegfalakat eltakarják az egymás mellé zsúfolódó virágtömegek.

Egy beatzenekar harsog ilyen vadul. Pálmák és kaktuszok feleselnek egymással, szobafuksziák és lecsüngő harangvirág. Piros begónia és piros sarkantyúka. Rézvirág és tigrisliliom. G. mindegyiket nevén szólítja, tegeződik velük. Már zúg a fejem, már nem is értem jól a nevüket.

G. Fuldokolva lépek tovább – de a belső szobákban még többen várakoznak rám.

Már látom: az egész ház virágban úszik. Lépkedünk a szobákban, mindegyikben számlálhatatlanul sok váza, cserép, hordócska, de itt belül mindegyikben csak krizantém. Szokatlan színű krizantémok, rozsdabarnák, nyugtalan rózsaszínűek, vörösen és fehéren pettyezettek. Mintha Szent Ferenc ikertestvére lakna itt, aki a Meggyvágó úton nem madarakat gyűjt maga köré, hanem virágokat, s nekik prédikál. Mert ez a bőrzekés, izgatott, papos és katonás Igehirdető valóban szól hozzájuk, dicséri őket, némelyiket megszidja és megcibálja, egyiket-másikat a titkairól faggatja. Száz, kétszáz, talán háromszáz cserép állhat a házban, s mindegyikben karcsún, magasra felszökve krizantémok.

Végre ismerőst is találok – rózsákat! Olyan üdék, mintha augusztus volna.

– Edzem őket! – mondja a Meggyvágó úti Szent Ferenc. – Ezek aztán állják a hideget! Az én titkom ez, meg az övék!

De az emeleten megint csak krizantémok. Nem olyan buták és nagyok, mint a virágkereskedések napraforgószerű divatbábjai. Kisebbek, különösebbek, hűvös szűzlánytestük van.

– Ezeket a madaraim tervezték!

– A madaraid?

– Hat-hét évvel ezelőtt Japánból négy krizantémfajtát kaptam. Kint éltek a kertben, és a madaraim összeházasították őket a magyar krizantémokkal. Ezek a gyerekek.

És mutogat, mint egy cicerone:

– Oda nézz! Az volt a papa, amott meg a japán mama!

Állok és szédülök. Madarak kereszteznek krizantémokat? Nem értek a természet tudományához, de szívesen elhiszem. Lehetséges, hogy a professzorom őrült, s amit mond, őrültség, de itt, ezekben a virágoktól roskadozó szobákban minden szavát igaznak érzem.

Egy kisebb szobában a falon nagy aranyérem lóg.

– Nyertem! – dicsekszik vele. De rögtön helyesbíti is előbbi szavát. – Nem, nem! A keresztezett kankalinjaim! Ők nyerték.

Igazság és őrültség keveredik itt egymással, s ez a keveredés rejtelmes és nyugtalanító. Ez a sok virág is kissé őrült. Nagyon élnek, mint a nyugtalan kert. Nem halottak, nem mozdulatlanok. Ha ilyenek volnának, ravatalszagúak lennének a szobák. De itt minden él, villamosság, hév és indulat bujkál a levelekben, minden sziromban, akár a gazdájukban.

Hány éves is lehet G.? Meghatározhatatlan. Zömök test, nagyon széles váll, fehér sörényű oroszlánfej. Olyan pattogva beszél, mintha két apja lett volna: egy kiképző altiszt és egy utcai olasz sorsjegyárus. Mindig ő beszél, szinte megszakítás nélkül beszél. Már három órája vagyok nála, s ez a három óra egyetlen nagy monológ. Az övé.

G.? – Cigarettázol? Rögtön hozok! … Mit szívsz? Rosszat, jót?

– Mi a rossz? – kérdem.

– A harmonika.

– Erős! – ismerem fel a Harmóniát.

– Akkor jót kapsz!

És eltűnik, hamarosan két kis rézdobozzal tér vissza. Felnyitja az egyiket – Abdullah! Egyetlen darab. Árván kocog a dobozban. Feltépi a másik dobozt – egy Simon Arzt. Az is magában búsul.

Abdullah! Simon Arzt. – Csak nem szívom el az utolsó Simon Arzt-odat – szabadkozom.

Simon Arzt- – – Na, na… Csak bátran!

De most nem erőszakoskodik. Inkább gondolkodik, aztán fel­villan:

– Akkor dohányt hozok… dohányt… – súgja az utolsó szót titokzatosan. És egy dohányosdobozzal tér vissza. Ez is rézdoboz. – Magam pácoltam! Angliából hoztam a receptjét. Szagos, de jó.

És cigarettát sodor, de nem várja meg, hogy átvegyem: ő dugja az ajkam közé.

– Immissio p***s!

Megint a furcsa hőség csap meg. Arcizmom sem rándul.

– Miről tudod meg, hogy orvos házában vagy? – kérdi. – Bort kapsz. Régi bort, amit régi, nem fizető betegek hoztak egykor tiszteletdíj-megváltásként. Harmincéves szamorodnit kapsz.

A harmincéves szamorodnit nyolcvanéves öreg banya hozza. Hajlott hátú, félelmetes meseillusztráció. Sötétbarna sütemény­rudacs­kákat kapunk az ital mellé. G. kidugaszolja a palackot, megszagolja a bort:

G. – Nem ecet!

Most tölt. De mielőtt ihatnánk, előbb megállít, hosszú, görög mondást hallok, a szemembe néz, hirtelen iszik.

– Jó! – csettint elégedetten. – Éljenek a nem fizető betegek!

Valamiről megfeledkeztem… Mielőtt a télikertből a lakásba léptünk volna, előbb átvezetett egy kisebb szobába.

– Az előszobám!

Előszoba? Sohasem ismertem volna rá. Fehér csempés fürdőszoba, csak a fürdőkád hiányzik.

– Tulajdonképpen ez a főbejárat! – És villog, magyaráz, mutogat. – Mindenki rosszul építkezik! Mindenki komiszul bánik a vendéggel! Hova kell vezetni először egy vendéget? Nem az előszobába, hanem a fürdőszobába! Hadd mossa meg a kezét, hadd nézze meg magát tükörben, hadd frissítse fel magát. Ha kell, mosdjon is meg! Én az előszobát fürdőszobának építettem. Orvos vagyok, csak orvos módra gondolkodhatom.

És G. előszobája valóban fürdőszoba. A fehér csempés falon két kényelmes, nagy mosdó várja a vendégeket. Mindenfelé törülközőtartók és friss törülközők. Nagy szappanok. A mosdók felett vakító, szép tükrök a falban. Ennek a szobának három fala fürdőszoba – és csak a negyedik fal előszoba, fogasokkal.

G. Bő szappanhabban, sebészi módon, kezet mosok.

– Alkoholban nem áztathatom?

Mintha egy pillanatra zavarba jönne. De rögtön kivágja magát:

– Nem vagyok szülész.

Zeneterme is van. S ebben a teremben valóban zenélhettek a múltban. Az ablakok előtt két nagy, fekete hangversenyzongora. Porosak. A szobát különben könyvtárnak is nevezhetném, háromfelől zsúfolt, rendezetlen könyvespolcok. Balra óriási kandalló.

– Ez is olasz! – kiáltja G. – Nemcsak a tervét, a tégláit is Olaszországból hoztam.

G. – A zeneterem különben elég zsúfolt, sok benne a kis asztalka és még több a párnázott szék meg a karosszék. Az asztalkákon zománcozott dobozok, kisebb ezüsttárgyak, csontból faragott holmik.

A szomszéd szoba a „Porcelánok terme”. Könyvespolcok helyett itt vitrinek állnak a fal mellett. Házigazdám a legközelebbire mutat:

– Herendi! Majdnem a teljes Herendi-gyűjtemény. Egy másik vitrinhez vezet:

– Ezek saját opuszaim! Csodálkozva pillantok rá:

– A te opuszaid?

– Igen, igen, az én munkáim! Én formáltam, festettem és égettem őket! – Kimutat a kertbe. – Még mindig van porcelánföldem. Ott kint tartom, elásva.

Ez a zömök, oroszlánsörényű férfi – úgy látszik – ezermester. S még mindig nem tudom, hogy… Leonardo da Vinci is.

Máris rákezdi:

– De mást is tudok ám! A rézhez is értek! Visszamegyünk a kétzongorás szobába, s ott bűvészként felkapja az asztalkákon pihenő dobozokat.

– Én kalapáltam őket! Mindet! A zománc is az én munkám!

Szórja a szakkifejezéseket – egyiket sem értem. Mosolyogva és tisztelettel nézem.

– De hát mikor csináltad mindezt? Hogyan volt ennyi időd?

Még domborúbban áll.

– A sebésznek el kell menekülnie időnként a munkájától. Nem lehet mindig vagdosni, vért látni, hasakat felvágni… Jön egy pillanat, amikor az ijedt emberek és ijedt testek között mi is megtelünk félelemmel és émellyel, ekkor el kell menekülni! … Megfigyelted? Háromféle sebész van. Van, aki a szabad idejében iszik. Nagyon sok az iszákos sebész. Van sebész, aki kártyázik. A bridzs a legjobb. Kitűnően bridzselni csak sebész tud. A nő nem érdekli a sebészt. Minket jobban leköt, ami túl van a nőn. A világ! Ez vagyok én! A világ érdekel! A virágok érdekelnek, a porcelán, meg ez a cigánymesterség: a rézkalapálás… Meg aztán lusta is vagyok. És csak a lusta emberek dolgoznak sokat.

Egy kisebb szobában – névtelen szoba – végre letelepedünk. Végre a tárgyra térünk. A csodák után itt a csalódás. Olvasni kezdi a könyvét:

– Színes lesz! Mozgalmas! Nem baj?

De az írás – a középkori sebészet krónikája – szürke és száraz, mondataiban ropog a homok. Alig tudom titkolni a csalódásomat, G. hamarosan abbahagyja az olvasást, inkább beszél a kéziratáról. Betegen írta, a bolondok között. Ezt így mondja, ilyen nyíltan – a bolondok között.

G. a bolondok között. Hogy ott élt, nem tagadja, sőt szívesen, folyékonyan beszél erről az élményről.

– Tudod, akkor volt ez, amikor összetörött a hátgerincem. Be kellett menni… A feleségem se látogathatott, attól féltek, a találkozás felizgatna. Csak könyveket meg ennivalót küldött… Sokáig feküdtem. Rettenetes hideg volt a szobában… a fejem miatt! – Megkopogtatja a halántékát. – Nagyon forró volt! De jó volt, én szeretem a hideget. Csak az injekciók fájtak! Hétszázat kaptam!

akkor És most olyan mondat következik, amelyik meghökkent.

– A járás meg az álldogálás nehezemre esik, feküdni jó, a hátamon kell feküdnöm. De legjobban akkor érzem magam, ha a lábamat puncstortába dughatom.

puncstortába Csak bólogatok.

De ő már elhagyta a puncstortát, továbbrohan, már Sárosdyról beszél, a színészről, a szomszédjáról.

– Amikor hazajöttem onnan, őkegyelmessége meglátogatott. A híres őszibarack-termelő, a ronda ripacs. Látnod kellene, hogyan metszi a fáit – néha odaállok a kerítéshez, órákig elnézem őt.

onnan, Felugrik.

– Ezt meg kell mutatnom neked!… A nagy ripacskodást! Ahogyan metszi a fáit! – Ollót ragad, felém fordul. – Te vagy az őszibarackfa, én Sárosdy vagyok. Vigyázz, nyugton maradj!

Hirtelen nekem ront, az orrom előtt elcsattintja az ollót. Azután hátrál. Most macskaléptekkel közeledik felém, orvul a fülem mellett csattan a kertészolló. Hátrál, s ismét megindul felém. Közömbösen elsétál mellettem, s valahol a tarkóm táján érzem a csattanó olló szelét. Mit tagadjam? Majdnem félek. De nem ellenkezem, állok, mosolygok.

És ahogyan csattogó ollója körülöttem röpdös, hirtelen belém villan a régi kép: mutatóujjamon a csimpaszkodó szarvasbogár. A hatalmas ollója. De ezúttal nem folyik vér. A mutatvány a felhám sérülése nélkül ér véget.

Ismét kisétálunk a kertbe, megállunk a kis tónál.

– Itt a Kaukázus volt.

Kaukázus Mi lehetett a Kaukázus? Nem tudom. Talán a Kaukázus lejtőiről is telepített ide növényeket? Hirtelen megállt.

Kaukázus? – Megismered? – Egy kis szoborra mutat, torz faunfejre. – Én vagyok. Én faragtam is! A saját karikatúraszobrom, olasz mészkőből. A feleségem mindig gúnyolódott, hogy sokszor ingerült vagyok, sokat fújok… Hát egyszer csakugyan kifaragtam a saját pofámat vízköpőnek. Egész nyáron köpöm itt a vizet!

vízköpőnek. A bejárat melletti lejtőhöz érünk.

– Ide öt évig gyűjtöttük a virágot. A feleségemmel kirándultunk a budai hegyekbe, s minden kirándulásunkról hazahoztunk négy-öt virágfajtát, gondosan kiásott gyökerekkel. Ide telepítettük őket. Öt év alatt sikerült itt meghonosítani a budai hegyek minden virágát. Jártál Esztergomban a prímási kincstárban? Láttad Pázmány Péter miseruháját? Azon a miseruhán megtalálható a török kor egész virággyűjteménye csodálatosan kihímezve. Ilyen miseruha az én kertem is.

Visszakanyarodunk a villa elé. De most a széles kocsiúton megyünk.

– A garázs! … Ha itt vagy, nézd meg a garázsomat is!

Zsebéből kulcsot vesz elő, kicsapja a kétfelé nyíló, széles garázsajtót. A garázs üres, de ő még mindig a zsebében hordja a kulcsot.

– Ezt is magam terveztem! ... Itt volt a kis kocsi helye, amott meg a nagy kocsi állt. Amíg volt kocsim. Most már nincs egy sem. – Fintorít. – Elvették a jogosítványomat.

De már megint a vízköpőt játssza:

vízköpőt – Az építészek nem értenek a mesterségükhöz. Én úgy terveztem meg ezt a házat, hogy a garázsból kényelmes csigalépcsőn egyenesen fel lehet jutni a belső szobákba. Az ember esőben, hóban, este megérkezik, behajt a garázsba, rendbe rakja a kocsit, s egyenesen felmegy a lakásába. Nem kell kerülgetni a házat.

Mint egy támadó orangután, hirtelen megragad, megfordít, rám kiált:

– És még egy szót sem szóltál a buddhista kőmécsemről.

Fekete fenyők előtt, örökzöld babérmeggy, borbolyamahónia és ráncos levelű ostorménfa sűrűjében, valóban ott áll a buddhista mécses, áll és várakozik egy karcsú kőoszlopon.

– Négyszegletű teteje alá az öröklétet rejtettem! – súgja fülembe búcsúzóul egykori professzorom.

Még sokáig áll a kapuban, integet.

NEHÉZ TAVASZ

NEHÉZ TAVASZAzon a dúlt, nehéz tavaszon, 1957-ben, délután ötkor Ágnes becsöngetett hozzánk – sírt.

– Nem bírjuk tovább.

A széltől, a hidegtől, a tíznapos, makacs ébrenléttől dőltek ki. Attól, hogy minden éjszaka virrasztani kellett, s minden idegen lépésre felriadni: talán éppen most tör rájuk valaki, pillanatnyi vigyázatlanság, és a szobát máris elragadták. Mert ennek a szobának még csak a nyers téglafalai álltak, az ablakát ócska matraccal tömték ki, az ajtót egy felszegezett rongyszőnyeg meg egy keresztbe erősített deszka jelezte.

Ágnes és Vanda tizedik napja laktak a Villányi úton, a vakolatlan falak között, az épülő házban. Vanda a vállalatnál hallotta valakitől, hogy a Villányi úton építkeznek; egyik barátnője, aki a 61-es villamossal járt be, elmondta: már a tetőt is felrakták. Amire ők odaértek, a három tömb jóformán teli volt; a II. házban mégis találtak egy fürdőszobás, főzőfülkés garzont, de már csak fent a negyedik emeleten. Ágnes rögtön ott maradt, Vanda keservesen átcipekedett a Knézits utcából a matracokkal és a paplannal. Még sok mindent hozott, vizeskancsót, gyertyát, arckrémet, konzerveket, kenyeret, termoszban rumos teát s külön két citromot. Mindenük malteros volt, de a romok közül mégsem mertek mindenestül és végletesen elköltözni. Vanda huszonegy éves volt, műszaki szerkesztő a Hídépítő Vállalatnál; Ágnes tizenkilenc, tavaly elutasították a Kertészeti Főiskolán, azóta léggyökerekkel és felelőtlenül ég és föld között lebegett.

Napirendjüket most úgy osztották be, hogy amíg Vanda a Hídépítőnél dolgozott, Ágnes őrizte a Villányi úti foglalást. Fél ötre Vanda megjött a hivatalból, Ágnes ekkor elindult bevásárló körútjára, majd átment a Knézits utcába, a meghasadt és beázott lakásba, bekopogott a szomszédokhoz, itt is, amott is feltűnt a házban, éjszakára néha ott aludt – még a romos szobát is félteni kellett. De legtöbbször visszament, és kettesben virrasztottak a Villányi úton.

– Nem bírjuk tovább! – mondta Ágnes az előszobában. Leült a padkára, észre sem vette, a zöld, fonott háló kicsúszott a kezéből, szótlanul a cipőjéhez kuporodott.

Csak a skorbut és a félelem rombolhat így: a szemtelen, fiatal arc penészessápadt volt, ajka duzzadt és sötétlilás, bőre alatt borsószemek, bokája máris dagadt.

Nem aludtak, alig ettek, nem fürödtek, tíz napja remegtek és reménykedtek – nem kellett tovább részletezni.

– Itt alusztok. Ma éjszaka én őrködöm a Villányi úton.

Kegyetlen szél fújt. A Szüret utcánál szálltam le a villamosról, rögtön téglahegyek, majd alattomos meszesládák és homokbuckák fogadtak; a márciusi sárban és agyagban csak nehezen találtam meg a II. tömböt.

– Knappékat? – kérdezte egy asszony a sötét kapualjban.

– Nem, Iványiékat.

– Hányadik emelet?

– Negyedik.

– Ott még nincsenek közfalak.

– Már vannak – mondtam.

– Ja, akkor az ötödiken nincs. Utat engedett, de még utánam szólt:

– A lépcsőkön nincs korlát. Vigyázni kell.

Megköszöntem, hogy figyelmeztetett, és csipogó zseblámpám erősödő-halványodó fényénél megindultam felfelé. Nem volt könnyű út. A fordulóban malterosláda, kikerültem. A lépcsőkön a szétbontott belső állványzat deszkái, hosszában ledobálva.

De az első emeleten már rend. Itt már söpört is valaki. Furnérlemezből tákolt ajtók, és a sötétbarna lemezen mindenütt krétafeliratok: Buzora Pál – Muskáték. A szomszédokra is rávilágítottam: Palkovics lakás – Hamala Károly – Rácz Jánosné kötödéje.

Buzora Pál – Muskáték. Palkovics lakás – Hamala Károly – Rácz Jánosné kötödéje.Az ajtók mögött gyertyafény.

A kötődéből hangok hallatszottak:

– Nem mondom, van már mit fogni azon a kis taknyoson… És most olasz kardigánt rendelt, a legmodernebbet, mit szól hozzá, kardigánt, ausztrál fonálból…

Nagyon hideg volt, súlyos, felkavart, nedves hideg. Zseblámpám lüktető, gyenge fénye továbbvitt a második emeletre. Még itt is akadt egy-két ajtó, de már több volt a felaggatott szőnyeg meg lepedő. És mindegyik mögött fény, mindenhol hangok.

A harmadikon vadabb világ: állványok, vödrök, vakoló-kanalak, simítófák – csak most vettem észre: eddig vakolt falak között lépdeltem felfelé, itt kezdődött a nappali munka övezete, majd azon túl a vakolatlan lét világa, a negyedik, az ötödik emelet. Itt is gyertyák égtek, a falnyílások mögött mindenütt lobogó, meg-megvonagló gyertyafények, mint a temetőben. És az emberek – mintha síroknál gubbasztanának.

Vandát is így találtam.

Elküldtem, cigarettára gyújtottam, hallgattam a házat. Ijesztően csendes volt. Negyedóra múlva meglebbent a rongyszőnyeg, fiatal férfi lépett be, alig hagyhatta el a harmincat.

– Felváltotta Ágneskét?

– Vandát – mondtam.

– Persze, Vandát. Elfelejtettem, hogy Ágneske ma a Knézits utcában alszik.

– Nálunk alszanak. Én vagyok itt helyettük.

– Helyes, nagyon helyes. A szobát egyetlen pillanatra sem szabad őrizetlenül hagyni. Én megtettem, rá is fizettem. Már februárban itt voltam, az első emeleten foglaltam két szoba, hallt. És csak egyetlen napra maradtunk el, s már nem tudtunk visszajutni. Valakinek állandóan itt kell őrködni. Egyelőre senkinek nincs ajtaja, mert ezek a furnérlemezek nem ajtók, de minek is? Itt még a lezárt ajtókat is feltörnék. Bocsánat, még be sem mutatkoztam…

Bemutatkozott.

– Hegesztőmérnök vagyok – mondta később. – Évek óta hiába futtattam a kérvényeket mindenfelé, lakást nem kaptam sehol. Hát most foglaltam egyet.

Amikor elbúcsúzott, még ezt mondta:

– A negyedik emelet hatban vagyok… – El sem mosolyodott. – Ha végül ki nem tesznek… Csak azért mondom, ha valamire szüksége lenne…

Amikor elment, végigszívtam egy cigarettát. A házon megint kegyetlenül átfütyült a szél. Bakancsot kellett volna húzni, a lábam már fázott.

Terepszemlére indultam volna, de csak a szomszédomig jutottam. A szobát függöny se takarta, a mélyén fiatal lány ült ijedten egy batyun. Mécsessel világított, egészen sűrű és fagyott homályban ült; vastag, kék télikabátban. A feje valószínűtlenül dagadt volt, olyan dagadt, mint egy súlyos, fekete gömb, a háromszorosan magára bugyolált, nagyanyjától örökölt, meleg kendőtől.

És a kendőt csakugyan falusi nagyanyja horgolta – ezt már az első mondatokból megtudtam, ő maga pesti albérletből menekült ide, a negyedik emeletre.

– De nem bírom tovább. Kilencszázat keresek a Lemezgyárban, abból négy lemegy a szobára. Élni is kell valamiből.

Lassan, nehezen, ijedten mondta. Meg-meghátrálva, legszívesebben elfutott volna. Még nehezebben folytatta:

– Anyám itt él Pesten, de anyámékhoz nem mehetek.

– Miért?

– Férfival él.

– És?

Csak a tekintetéből értettem meg: a férfi le akarta dönteni, vagy le is döntötte már, azért lökte ki az anyja albérletbe.

– Most is dolgozik? – kérdeztem.

– Most is.

– És hogy tudta megőrizni ezt a szobát, ha dolgozik?

– Kivettem a szabadságomat.

– Hány napja él itt?

– Már tizenegy napja.

– És hány napja maradt a szabadságból?

– Négy.

– És utána?

– Addig maradok, amíg lesz ajtó. Keményen mondta, mint a kő.

A lépcsőházból még visszafordultam.

– Mi a neve?

– Anna. Futó Anna.

– Ha kellene valami, csak szóljon át…

Úgy mondtam, mint a mérnök. Futó Anna nem felelt.

Az ötödik emelet egyetlen, egybenyitott, óriási szoba volt. Itt még csak a homlokzatot meg a középfalat húzták fel, a közbülső falak hiányoztak. De a három ablaknyílás mégis három lakást jelzett; és a három lobogó gyertya már három elkülönülő háztartást. Három asszony állt a három ablaknál.

Köszöntem, s a középső visszafordult:

– Ha lehajítanak, akkor se megyek ki innen! Megértette? Akkor se!

Ezt nekem kiáltotta. Nem kérdezett, nem magyarázott semmit; nem is érdekelte, ki vagyok, mit akarok. Csak közölte: őt le kell hajítani, ha szabadulni akarnak tőle.

Később magam is az éjszakát néztem Ágnes és Vanda szobájából. Már lecsillapult a szél, kiemeltem az ablakkeretbe szorított matracot; mohó, éhes csillagok ragyogtak a meg-megremegő márciusi sötétségben.

És a hideg falak között, melyekbe annyi indulatot, kétséget, reményt és félelmet falaztak be, a valószínűtlen házban, a valószínűtlen sötétben egészen valószínűtlen élességgel egy másik este fényei értek el nagyon távolról: egy régi karácsonyeste, 1944-ből.

Milyen valószínűtlenül védett gyerekek voltak ezek ketten, Ágnes és Vanda.

Elakadt, megmakacsodott tüdőgyulladással a K. úti kórházban feküdtem 1944-ben, egész decemberben. Ott ismerkedtem meg Ágnessel, aki ötéves sem volt akkor; a szomszéd szobában mérték, kutatták, vizsgálták ismeretlen lázát és szeptikus lázgörbéit. Körülöttünk lassan repedésig megtelt a kórház. Egyre több egészséges férfi és nő szivárgott a K. útra, pénzzel és összeköttetésekkel, telefonutasításra, könyörögve, fenyegetődzve – a kórház nyolcemeletes volt, élelme több hónapra való, óvóhelye feltéphetetlen.

K. K. , Ágnes külön szobát kapott, maga is protekciós lény, vasúti fülkénél alig nagyobb szobát, mégis belefért még egy ágy, s ebben már Buba aludt, a két gyerek, hódító, fiatal és sugárzó anyja. Csodálatos költözés volt! Azonnal befutott két ribizliszemű fehéregér is. Az egerek a szótlan és lázas Ágnes leejtett karján gyakorlatoztak, és a paplanra kirakott szentképeken bukfenceztek. Az ágy lábánál – máris százéves mozdulatlanságban – egy teknősbéka kövült. A langyos fűtőtesten kalitka, ugrófácskák nélkül, porondján egy nagyon öreg kanári; ha valaki rápillantott, fokozatosan kókadt gömbbé fújta magát, majd észrevétlenül összelappant, és ezután újra kezdte a mutatványt. A mackók és a babák csak szorosan egymás mellett ülhettek az ötéves Ágnes ágyán, falnak támasztott háttal; a többi helyet bőröndök, dobozok, ételhordók és befőttesüvegek foglalták el, s a legnagyobb bőröndön egy hétlámpás rádió.

Mind-mind befizettek a betegkonyhára, még a fehéregerek is. Csak a lázas Ágnes nem evett mást, mint a kórházi fehér zsemlét. Mindenki felajánlotta a sajátját, természetesen Ágnes apja is, aki ekkor már a gégészeten kezeltette magát. Buba, csillogó szemmel s napról napra újabb fogalmakkal mondott le mindenről: púder, rúzs és cigaretta nélkül, kócosan, elbűvölően és festetlenül legszívesebben maga is lelkendező zsemlévé vált volna.

Ágnes egész decemberben lázasan és élettelenül feküdt. Az orvosok sem tudták, mit kezdjenek vele, ezért ahányan csak voltak, belgyógyász, gégész, sebész, röntgenes, valamennyien végigkínozták műszereikkel. Végül még egy fogát is kihúzták, s legvégül lemondtak a gyerekről.

De Ágnes megmenekült. Bubát a cigarettaszomjúság, a mesterkélt kozmetikátlanság mámoros fanatizmussal itatta át. Esküdözött, hogy fogadalmaival visszakönyörgi Ágnes életét. Áldozatait, fogadalmait nem érezte terhesnek – ellenkezőleg, inkább önfeláldozása hiányaival gyötörte magát. Mert nem – nem volt teljes összegű az életbiztosítás; hiába akart lompos lenni, ha csupa vadonatúj hernyóselyem harisnyája volt. Mit tehetett volna a kétségbeejtő helyzetben? Kézimunkaollójának hegyét végighúzta a harisnyán, hogy legalább szakadt legyen. És a csoda beköszöntött: néhány órával karácsony előtt, december huszonnegyedikén reggel Ágnes felébredt.

A tüdőgyulladást legyűrve, éppen látogatóban jártam náluk, amikor Ágnes felnyitotta szemét, s foghíjas mosollyal, égő tekintettel karórát kért. Buba elfordult és zokogott, majd letépte arany karóráját, és a kislány kezébe gyömöszölte. Délelőtt Ágnes már nyafogott is, és ebédre rakott krumplit kért.

Megkapta, fél óra múlva rohanva hozták a diétás konyháról.

Milyen volt ez a gyerek?

Nagyon védett és nagyon törékeny. Rátüsszenteni sem mertem volna, attól félve, hogy rögtön szétporlad. Mint a kilapátolt fahamu, olyan finoman állt össze. De ez a nagy törékenység mégis gyanús volt, valamilyen titkos jel hamarosan leleplezte: a könnyű fahamut mégsem lehet szétfújni. A lehelettől is, a vihartól is rögtön fellobban, és tovább ég benne a megbúvó parázs: a sápadt, kiszolgáltatott arc mélyén a két izzó, sötét szem, kínosan hosszú, fekete pillák védelmében.

Estére már állt a karácsonyfa. Ágyúk remegtették a falakat, de a meleg szobát hét emelet óvta a veszélytől; az erdőből jött ezüstfenyő meghitt, bizalmas illata összeolvadt a könnyező viasz érzelgős szagával, amikor Buba hirtelenében leheletnyi rúzst kent el az ajkán, és kapkodva legalább egy függővel díszítette magát; mint vékony, nagyon vékony karácsonyfagyertya – Ágnes lobogott, ujjongott; gyógyultan, megfürösztve, párnákkal körülvéve, begöngyölve ült az ágyban, s megint lázas volt; lázas az új, mohó egészségtől.

Ott álltam a szobájukban, a melegben, a fenyőszagban, s arra gondoltam: hét emelet sem védheti meg ezt a kihívó idillt.

És a Villányi úti elkínzott, fagyott ház ablakában cigarettázva már tudtam: a rúzsrudacskáihoz visszatért, megejtő, fiatal Bubát néhány nap múlva megöli egy eltévedt szilánk; és két év múlva a megfontolt apa is sorsára hagyja a két kislányt („Nagymami majd vigyáz rájuk, és később úgyis kihozatom mind a kettőt!”) – majd egy új nővel újabb világba hajózik.

Ágnes ma este már megfürdött és alszik. Vanda is megfürdött, ő is alszik. Ágnest még mindig védi egy égi címke: „A beteg gyerek”, a szétfújható hamu bűvölete. Vandát sugárzó, nyílt egészsége védi.

De kit ütöttek itt meg?

A lépcsőházban mintha sírna valaki.

– Takarodj! – mondja egy férfi.

Félrehajtom a függönyt, a lépcsőkön egy lány sír. Emelem a gyertyát – igen, a szomszédból a fekete kendős lány.

– Még mindig itt vagy? – A lányt egy sovány, mongolos arcú férfi üti. – Hogy mertél a szobámba tolakodni? Laposra verlek, te szemét!

Egy pillanatig arra gondolok: talán a mostohaapja jött a lány után. Hallgatok, nem zavarom a családi drámát.

– Nem igaz! – törli könnyét a lány. – Maga jött be az én szobámba. Miért akarja elvenni?

Ugyan miért? Szomorú, ostoba kérdés. A lány orra vérzik, ököllel vághattak a körülbugyolált arcba.

És ekkor már tudom – nem a mostohaapa, csak egy újabb lakó. A II. tömb legújabb lakója, erős, komisz hódító. Nappal itt járhatott, jól körülnézett, hogy éjszaka elfoglalja a legvédtelenebb szobát.

– Lassabban! – A gyertyát leteszem egy bakra. – Miért ütötte meg ezt a lányt?

– Mi köze hozzá? – Ő is közelebb lép. – Maga kicsoda?

– Én itt lakom.

– Lehúzhatja a rolót. Én is itt lakom.

– Maga csak szeretne itt lakni, de a szoba a lányé.

A férfi ekkor már a gyertya mellett állt; hirtelen a mélybe lökte, s még láttam, öklével rám vág. Nem ért az ütés.

Egész közelről hallottam zavart lihegését.

Csak néhány pillanatra borult ránk a sötét. Azután három gyertya is közeledett imbolyogva. Alulról is jöttek, a harmadik, a második emeletről is. A mérnök is jött a negyedik emelet hatból. A három nő is mellettünk állt már az ötödikről.

– Ettől a szegény lánytól akarta elvenni a szobáját?

– Tizenegy napja őrzi a szerencsétlen!

– Hallja, itt aztán leakaszthatja a főnyereményt!

A gyűrű pillanatról pillanatra szorosabb lett. A mongolos képű, habzó, ordítozó férfit előbb a lépcsőkre taszították, két perc múlva szerencsésen kilökték a kapun.

Valaki a fiatal lány arcát törölgette vizes zsebkendővel, közben a fekete kendő lekerült a lányról, és kiderült, hogy a haja is fekete. A szeme is az. Szép, kormos fekete mind a kettő.

A lány arcán még égett az ütés. Talán tízen is állhattak mellette, talán húszan is.

Haraggal, felbolygatva, szeretettel, zavartan néztük egymást. Nemsokára megvirrad. Vajon ki maradhat meg közülünk itt a házban, a furnérajtók és rongyszőnyegek mögött? A bőröndökön, matracokon, batyukon? Ki lesz a szerencsés? Talán senki.

De ezt a lányt most mindannyian visszavezettük a szobájába.

A KÖLTŐNŐ

A KÖLTŐNŐNovemberi délután a Gellérthegyen, a Mányoki út és a Mészöly-lépcső metszési pontján. Hideg van, hamarosan sötétedik. Nehéz, mozdulatlan csend.

A Mészöly-lépcsőn egy kislány dolgozik. Kezében kréta, egy-egy szót ír mindegyik lépcsőfokra. Ugyanazt a szót. Latbëch.

Latbëch.Alul kezdte, s ott még kis betűkkel írta. Már téli szerelésben, vastag bundácskában dolgozik. Hátán iskolatáska, nehezére esik a hajladozás. Siet, hogy még a leszálló sötétség előtt felérjen a lépcső tetejére.

Ketten vagyunk. Nem zavarja, hogy nézem.

Tehát – Latbéch.

Latbéch.S nehogy bárki félreértse, rosszul olvassa, a kilencedik lépcsőre már csupa nagybetűvel írja: LATBÉCH. Nem feledkezik meg az E fölé kívánkozó két pontról sem. Azontúl csak nagybetűvel írja egyszavas kiáltványát a világhoz.

Mit jelenthet a titokzatos Latbéch?

Latbéch?Megszólítom, de fel sem néz. Nem felel, nem magyarázkodik.

Arra gondolok: Mallarmé sem adott semmilyen magyarázatot, míg a Kockadobás-t írta, ezt a táguló és örvénylő térbe szórt verset, mely tizenhat könyvoldalt foglal el. Aminthogy a lettristák sem nyilatkoznak manapság, betűhalmaikra hágva.

Kockadobás- lettristák Elfogadom a jelenséget: egy ifjú szürrealista költőnő remekművet ír a Mészöly-lépcsőre, néhány perccel alkonyat előtt.

A RÉGI HÁZ

A RÉGI HÁZA nyári estében elmentem egy ház előtt. Tíz évig laktam itt, a két háború közt, már megízlelve a másodikat. A tengerben vannak csak olyan mélységek, mint az időben. Budán, a hegyen áll a ház, fák között, az utca is fasor, a ház emeletes, mi a földszinten laktunk.

Meleg nyári estén mentem el a ház előtt.

Furcsa pillanat volt: ugyanaz a ház volt, az én szívem váratlanul erősebben dobbant, a ház nem ismert meg. Moccanatlan maradt.

Megálltam, a túlsó járdáról néztem. Itt a két ablak, mögöttük dolgoztam tíz évig. Három drámát írtam itt, jó néhány novellát. Az írások velem tartanak ma is, két drámát újrajátszottak azóta, a harmadik éppen most filmre kerül – és ez a sötét köpenybe burkolódzó ház nem emlékszik a régi éjszakákra, amikor íróasztali lámpám fényében a kéziratpapír fölé hajoltam?

A ház hidegen rám nézett. Nem taszított, csak közömbösen nézett. Mint az az ember, aki nem ismeri fel a másikat.

Nem vártam, hogy egyik fala mozdulni fog, mint Tamási Áron színpadi játékában a szerelmesek előtt. Csak valamilyen melegebb sugárzást kívántam volna, a ház falán a felfutó vadszőlő halk rebbenését. Legalább egyetlen levél óvatos suttogását.

Ne érzelegj, intettem magam, ez csak ház. Kő és malter.

De tíz évig laktam itt, ellenkeztem, s átmelegítettem a lázaimmal.

Mert lázasan is feküdtem a házban, szabálytalan, elhúzódó tüdőgyulladással, nagyon magas lázzal, órákra eszméletlenül, jéghideg borogatásokba csavarva. Még nem ismertük a penicillint.

Feleségem naponta Debussyt, Bachot, Bartókot, Scarlattit játszotta zongoráján. Hol a zongora? Az ostrom egyik hónapjában, januárban, gránát érte, s ezer darabra fröccsent. Itt éltem át az ostromot.

A ház előtt ültünk, a keramit kockákra kivitt székeken, vacsora után, nagyobb társaság, azon az estén is, amikor a rádió izgatottan közölte: Kassát bombázták. Fázni kezdtünk, a háború ránk borította izzadt tenyerét.

Itt a kert sarkában feküdtem nyaranként – mennyit olvastam itt!

A másik sarokban egy kis lugas bújt meg – keresem, eltűnt, még a vasváza sem maradt meg. Milyen értelmetlen kalandokba bonyolódtam. Egy reggelen a lugasba költöztem, az asztalra kiterítettem frissen vásárolt görög Homéroszomat s a régi, kétkötetes Lévay–Vida-szótáramat, elhatároztam, tovább tanulok görögül. Ott folytatom, ahol a gimnáziumban abbahagytam. Rövid kaland volt, egy hónapig tartott. Értelmesebben is eltölthettem volna szabadságomat. De azon az őszön már nem utazhattunk el, a tervezett francia körút kútba esett, útleveleinket bedobhattuk a fiókba.

Néztem a házat – ide jöttünk vissza Firenzéből, Rómából, Amalfiból, milyen meghatottan üdvözöltük, ahányszor csak hazatértünk, szívünk átmelegedett a látásától, hogy ugyanúgy él, ahogyan itt hagytuk. Akkor rögtön megismert minket, ő is boldogan ölelt magához.

És most nincs egyetlen szava sem.

Jó, jó, tudom, nem egy Krúdy-novellában nézem, nem vagyok Szindbád. Nagyot is változtam azóta. Mégis… Miért csak én ismerem őt? S ő engem nem.

Egy ház nem köszönthet, nem emlékezhetik, ne keverd össze a jelen időt s az álmokat – nyomtam el érzelmes emlékeimet.

De azért csak tovább néztem.

A földszinten mind a négy ablakából kiömlött a fény, az ablakok tárva álltak, valaki átment a két szobán.

A túlsó járdáról figyeltem a házat, s a lélegzetem egy pillanatra elakadt: mintha magamat látnám, bent vagyok a házban. Hányszor mentem át ugyanígy a szobákon nyári estéken.

És ekkor megvilágosodott bennem, miért hallgat a ház. Egy kis vízmedence kellene ahhoz, hogy megszólaljon. Legalább egy nagyobb tócsa. Ha víztükör csillogna előtte a sötétben, a kivilágított ház ikertestvére rögtön megjelennék a vízen, imbolyogva, múltakból felmerülve, mint egy régi szerelem, test nélkül, s mégis valóságosan, nem ismerné a földi nehézkedést és a konok felejtést: ő volna, a régi ház, fényeivel, vadszőlőjével, a kertbe felvezető lépcsőkkel, kéményeinek sziluettjeivel, üdvözölne, s behívna a régi szobákba.

A régi szobák.

Vajon hol áll most az íróasztal, szól-e benne egy zongora, csillárfény világítja-e, facsillár-e?

Elhagytam a járdát, átmegyek az úton, már az innenső járdán állok – innen beláthatok a szobákba is.

És néhány pillanatig nem tudom elfogadni, amit látok.

A két szoba közt nincs többé közfal, áttörték, a régi szobák helyén egyetlen nagy terem tátong, és hátrafelé új ajtó nyílik a ház belsejébe. Akkor, abban a múltban, csak az előszobából lehetett a két utcai szoba mögé kerülni. Zongora sincs, íróasztal sincs, valamilyen előadóterem lett az egykori két lakószoba.

És ebben a felismerésben már én is idegennek érzem a házat, melyben tíz évig éltem.

Továbbmegyek.

És konokul még mindig hiányzik valami. Egy sebzett sóhajtás. Hogy belevágtak a falaiba. A ház utánam küldött magyarázó, mentegetődző szava. Hogy nagyot változtunk mind a ketten.

De a szomorúság bennem is néma.

Arany János csillogó, keserű tündérjátékára gondolok, a Rózsa és Ibolya-ra, az utolsó négy sorra:

Rózsa és Ibolya- Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza. A kastély a három rajkónak marada: Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza. A kastély a három rajkónak marada: Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.