PARADICSOMLÉ
A férfi felnézett az étlapról.
– Együnk ráklevest?
– Finom! – mosolygott a nő.
Mindig ilyeneket felelt: „Finom.” – „Rém jó!” – „Ahogy te akarod, szívecském.” A férfi bosszúsan nézte az asszonyt – ezt szereti fél éve? Nem érdemli meg a szép, tréfás szemét, a jó ízületeit, a vékony, fiatal bőrét. Csontjait – egy éjszaka – vastag, otromba borjúcsontokra kellene kicserélni, s az egész nőt leönteni pacsulival. Hazudik a bőre, és hazudik a fekete, mohó, vidám szeme, úgy villog, olyan könnyed, mintha fény sütné át; és belül egy lúd gágog. Igen, etetni, tömni kell, mint egy éhes ludat.
A ráklevest is ezzel a kajánsággal ajánlotta – edd, csak edd ezt a sűrű, nehéz, piros levet, tejszín, tojás, vaj, talán konyak is van benne, meg a rákollók kivájt húsa; kanalazd, nyeldekeld, és mon
