A TÓ
Reggel fél kilenckor megcsörren a házitelefon.
– A tó! – hallottam Zsuzsa kiáltását a kagylóból. – Láttad a tavat?
Már nem felelhettem. Az áram hirtelen megszakadt; hiába ráztam a hallgatót, alattomos, megsüketült kagylót tartottam a kezemben. Olyan hideg lett, mintha elfolyt volna a vére.
Az utolsó napok voltak, s még mindig nem tudtam: szeretem-e ezt a fenyők közé épített, hivalkodó, Inn-völgyi szállót. Európa – villogott a bejárat fölött a neoncsöves gőg, ahelyett hogy egyszerűen Neue Post vagy Am See lett volna. Hazug, könnyű falakból épült, megszámlálhatatlanul sok, mélység fölé rugaszkodó erkéllyel. Meleg víz csapja nem röstellte a gyanús tréfát – borzongató hideg sugárral fagyasztott. Házitelefonja olyan volt, mint a Karwendel szeptemberi csúcsai fölött a mézsárga, festett
