TÉLI NAP
A fiatal őzsuta meg a gidája a mogyoróbokros domboldalon feküdtek, a hóban. Sütkéreztek.
– Nézd! – fogta meg a karomat Zsuzsa.
De már én is láttam őket.
Ez a furcsa, szikrázó, téli délelőtt másfél órája kezdődött, amikor kiléptünk a kántori erdőből, és megálltunk a Hosszúrét lángoló lejtőjén. Tegnapelőtt még északkeleti szél fújt, és havazott. Tegnapra megfordult a szél, és délnyugat felől jött, s még mindig havazott. De ma csak fény jött, mindenhonnan fény, észak felől és dél felől, olyan bolond fény, mint egy váratlan, kicsiny örökség, amellyel nem tehetünk mást, rögtön, esztelenül el kell tékozolni. Nem felülről jött ez a fény, nem is úgy ömlött, olyan nyugalmasan, mint egy nagy folyó. Izgatott volt, villogó, éles, mintha a hó felett ezernyi kis csengőt ráztak volna. Hangja
