AZ AJÁNDÉK
Zsuzsáék vendége voltam Szécsen.
Ennek a szécsi nyárnak ötödik napján Zsuzsa azzal jött ki a reggelizőasztalhoz, a napfénytől síkos és vakító teraszra:
– Ma kimegyünk a Szedres patakhoz. Jó lesz?
Még éreztem bőrén a megremegő borzongást, ahogy nemrég a hideg tus verhette. Minden reggel így ült asztalhoz, hűvös bőrrel, frissen mosott, tavalyi vászonruhákban, pezsgő, új ötletekkel. Onnan hozta őket magával, a tus alól.
Néztem Zsuzsa haját. Ez a szép, bronzos haj ezen a reggelen megint fakóbb lett az orozva szálló szécsi portól, érdesebb a sok összevissza járkálástól, attól a nembánomágtól, ahogyan Zsuzsa az első öt percben lerántotta magáról parasztosan kötött kendőjét, és haját szinte belekócolta fénybe és az alig mozduló levegőbe. Szécs fölött külön parasztnap süt, barnábba
